Hogyan tovább, Egyesült Államok?

Minap George Bush amerikai elnök sebtében leváltotta az alig három hete hivatalban lévő Jay Garner tábornokot, Irak polgári kormányzóját, és egy fiatalabb, a megfigyelők szerint sokkal energikusabb politikust, Paul Bremert állította a helyébe.
Washingtoni források azzal magyarázták a helycserét, hogy Garner egyszerűen képtelen volt a Bagdadban tomboló erőszakot, fosztogatásokat és gyilkosságokat megakadályozni. A városban egyébként teljes az anarchia. A kis számban viszszaszivárgó régi rendőrség vonakodik erőszakkal fellépni a randalírozókkal szemben, és most az a képtelen helyzet állt elő, hogy az iraki főváros közbiztonsága látványosan romlott a „felszabadítás” óta. Az ivóvíz- és áramszolgáltatás még mindig akadozik, aki tankolni akar, annak legalább két napot kell várnia a töltőállomások előtt, a mellékutcákban már méteres az el nem takarított szeméthegyek magassága. Az éjjeli zavargások miatt az új kormányzó állítólag tűzparancsot adott ki a fosztogatók ellen, de ezt később sietve visszavonták. Nem úgy a banditák, akik a sötétség beálltakor látványos tűzpárbajokat vívnak egymással, amelyekben egyre többen lelik halálukat. Brian Benneth, a Time magazin tudósítója egy lőtt sebből vérző embert próbált kocsiján menteni, de amikor a város egyetlen, még működő kórházához értek, az orvosok nem akartak segíteni a fiatal férfin, mondván, hogy ő csak egy azok közül a köztörvényes bűnözők közül, akiket még Huszein engedett szabadlábra röviddel a háború kezdete előtt. Az autórablások pedig már olyan katasztrofális méreteket öltöttek, hogy az itt tevékenykedő nemzetközi humanitárius segélynyújtó szervezetek munkatársainak csak taxival ajánlatos közlekedniük.
Az új kormányzónak tehát fel van adva a lecke, hiszen elődje jóformán semmit nem tett a problémák orvoslásáért. Paul Bremer időközben nyomatékosan kérte az itt tartózkodó külföldi tudósítókat, hogy lehetőleg tárgyilagos, a helyzethez alkalmazkodó jelentéseket küldjenek haza. A kérés már azért is meglepő, mert a háború alatt a régióban lévő haditudósítók jóformán arról adtak számot, ami éppen az eszükbe jutott. Mint utóbb kiderült, a legtöbb riporter nemcsak az arab nyelvvel állt hadilábon, hanem a térség földrajzi jellegzetességeiről sem nagyon tudott. Példa erre a Los Angeles Times riportere, aki izgatottan közölte telefonon a hírt, hogy éppen most keresztezték a Gangesz folyót. Amikor valaki figyelmeztette, hogy talán inkább a Tigrist gondolta, ingerülten reagált, hogy igen, persze, valamelyik bibliai folyóról van szó…
Az amerikai CNN hírhálózat még a háború előtt úgy határozott, hogy két stábot fog használni, egyet a nemzetközi adásban, egyet pedig hazai fogyasztásra. Ez a gyakorlatban úgy valósult meg, hogy az amerikaiaknak szánt adásban átszellemült arcú, szép riporternők áradoztak a háborúról, amit nemes egyszerűséggel olyan felszabadító hadműveletnek állítottak be, amelynek nem is igazán voltak áldozatai. Az elsősorban európai országoknak szánt műsorokban már egy jóval komorabb, szenvedésektől sem mentes konfliktus volt látható, nagyon is profi módon megszerkesztve. Az újságírók egybehangzó véleménye szerint azonban a háborús riportok kategóriájában egyöntetűen az angol BBC volt a nyerő, amelynek munkatársai nem restelltek provokatív kérdéseket sem feltenni a gyakran önelégültségben szenvedő katonai szakértőknek.
A háború végeztével azonban a nagy tévétársaságok kivonultak Irakból, és azok a tudósítók, akik jelenleg Bagdadban dolgoznak, sokkal szabadabban mozoghatnak, mint elődeik, és nem kell katonai cenzoroktól sem tartaniuk. Az új kormányzóról az a hír járja, hogy igencsak merev ember, akinek kevés humorérzéke van, nem kedveli a sajtót, és általában nem bízik az újságírókban. Bremer politikai jövője azonban ironikus módon az itt élő riporterek jóindulatától is függ. A politikus bejelentette: az átmeneti kormány felállítása július előtt még nem képzelhető el. Ez az újabb késedelem további destabilizációval fenyegeti Bagdadot, ahol időnként heves Amerika-ellenes tüntetések vannak. Irak sorsát elkerülendő, a szomszédos Irán, az egykori halálos ellenség és vetélytárs, most lázasan dolgozik egy olyan szövetség létrehozásán, amely valamilyen garanciát nyújthat egy amerikai támadás esetén, habár az utóbbi időkben az amerikai külügyminisztérium határozottan cáfolta az efféle híreszteléseket. Tény azonban, hogy a Bush elnök körül tömörülő, úgynevezett neokonzervatív tanácsadók többsége eléggé eltökéltnek látszik ahhoz, hogy véghezvigye azt, amit még Woodrow Wilson fogalmazott meg az első világháború után, miszerint az alapvető amerikai értékek – mint az erkölcs, a szabad választás lehetősége vagy a magántulajdonból fakadó szabadság – nemcsak Amerikának jók, hanem a világnak is.
Egyes elemzők egyenesen Abraham Lincoln álmát vélik megvalósulni Bush közel-keleti politikájában, mert szerintük a Lincoln által meghatározott liberális demokrácia az, amelynek exportálásával nemcsak érdemes fáradozni, hanem szükséges is. Egy korábbi írásomban már utaltam arra a különös jelenségre, amely a neokonzervatívokat egyöntetűen Izrael mellé állítja az izraeli–palesztin viszályban, ezek pedig az Ótestamentum tanításai, amelynek értelmében Izrael államának joga van az ősi föld visszaszerzésére. A probléma itt nyilvánvalóan az, hogy bármilyen különleges szerepet tölt is be az USA a posztbipoláris világban, egy olyan világrend kiépítése, amely csakis az Egyesült Államok politikai akaratának függvényeként manifesztálódhat, túl sok optimizmusra nem adhat okot. Az amerikai világbéke, a Pax Americana ötlete bármilyen fennkölt a tervekben, a gyakorlatban akadályokba ütközhet. Az afganisztáni háború után egy tálib harcos elmondta egy angol újságírónak, hogy Amerika soha nem tudja legyőzni a tálibokat, mert amíg a tálibok a halált imádják, addig az amerikaiak a Coca-Colát, ami valóban komoly minőségi különbség.
Az is aggasztónak tetszhet, hogy az USA minden jóakarata ellenére egyfajta békeharcos csapdába eshet, és eme fogalom kétértelműségét ebben a régióban nagyon is jól ismerjük. Ha azonban a jelenlegi amerikai vezetés hűségesen akarja követni a nagy elődök, Lincoln és Wilson útmutatásait, akkor a világ jövőképe talán optimistább lehet.
A szerző politológus, egyetemi oktató