Szoborcsonkítás

Sorsunkat a szavak rendezik – mondja Arabella Káinnak Sütő András Káin és Ábel című drámájában. Hát ilyen erejük van a szavaknak? Most, hogy a haza bölcse születésének 200. évfordulójához közelítünk, és a múlt héten az emléktábláját is felavatták a Magyar Tudományos Akadémián, no meg egy szegedi kiruccanás során újfent megcsodálhattam a nap városában Zala György monumentális Deák-szobrát, a képzelet nyomán felidéztük az 1985-ös szegedi csalafintaságot.
A Széchenyi téren található szoborról illik tudni: Deák Ferenc születésének centenáriumán határozták el a szegediek, hogy szobrot állítanak a nagy államférfinak, de a művész késlekedése, továbbá a háború kitörése miatt csak 1914 szilveszter éjjelén vették le róla a védőponyvát. Ez volt az avatása… Talapzatára Deák-idézetet véstek: „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de miről a nemzet félve a szenvedésektől önmaga lemondott, annak visszaszerzése nehéz és mindig kétséges.”
A meglepő az, hogy amit nem tett meg az ötvenes években a Rákosi-diktatúra, azt öt évvel a rendszerváltozás előtt, 1985-ben meglépte a város pártvezetése. A párttitkár szillogizmusa ez lehetett: első lépés: Tennünk kell valamit. Második lépés: Ez itt valami. Harmadik lépés: Akkor rajta! Csináljunk valamit. Hogy mi késztette a város kommunista vezetőit erre a lépésre, nem tudhatjuk. Az is elképzelhető, hogy egyéni ambícióról volt szó. Vagy közösen jutottak arra az elhatározásra, hogy veszedelmesek a város főterén Deák szavai. Esetleg provokációnak szánták? A mai krónikás valahogy így képzeli: hívatták a szakembert, aki meg is jelent a városi pártbizottság titkára előtt. – X. elvtárs, volna egy kis tennivaló – mondhatta a párttitkár. – Igenis, Y. elvtárs – válaszolhatta a mesterember. – Miről lenne szó? – Egy kis csiszolásról… Idejét múlta egy mondat a Deák-szobor talapzatán. El kellene távolítani… – Igenis, párttitkár elvtárs. Mikor parancsolja? – Amint besötétedik… – És még hozzátette: – X. elvtárs, ez pártfeladat!
A mester megvakarta a feje búbját, és kifelé menet megismételte magában: „Ez pártfeladat.” És elvégezte, amit a párt megkövetelt…
Másnap kora reggel a városi pártbizottság titkára a Széchenyi tér felé vehette első útját, és elégedetten állapíthatta meg, hogy Deák Ferenc váteszi mondata nincs többé. Bátortalanul felpillantott a szobor arcára, és úgy látta, mintha a haza bölcse összevonná a szemöldökét. Nyugalmat csak Lev Davidovics Trockij szavai adhattak neki: „Ha valaki nem hisz az erőszakban, ugyanolyan, mintha nem hinne a gravitációban.” És köpött egyet.
A párttitkár még a délelőtt folyamán telefonon értesíthette kebelbarátait a Deák-idézet eltávolításáról, és ebből az alkalomból egy kis esti kvaterkázásra invitálhatta őket. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy a város polgárai felfedezzék a csonkítást, és megpróbáljanak a jog tengerében úszni. Múltak a hetek, mígnem az egyik nap a párttitkár ismét hívatta a mesterembert, és azt mondta neki: – X. elvtárs, volna egy kis pártfeladat. Vissza kellene vésni.
Apró Ferenc írja a Szegedi képeslapok – a képeslapok Szegedje című kötetében: „A nem várt, erős fölzúdulás hatására Deák sorait újra felvésették.” Álltam a szobor alatt a napfény városában, és az jutott eszembe: a legsértőbb, amit a város egykori párttitkáráról elmondhatunk, hogy megtett minden tőle telhetőt…