Befektetői profit és szociális érzékenység

Valószínűleg a fenti cím a neoliberális/neokonzervatív közgazdaság nagy bölcsességeinek lényege. Ez az életellenes ostobaság ma olyan „trendi”, s annyira tudományos, hogy még Nobel-díjat is lehet érte kapni. A hazai „szociáldemokraták” és „liberálisok” persze – mint minden nyugati bóvlin – kapva kapnak az új megváltási tanon, amely – mint egykor az államosításnak nevezett szabadrablás – az ő újabb örökös, most éppen privát hatalmukat alapozza meg. Egykor egy szatócsüzlet sem maradhatott a nép birtokán kívül, ma mindent privatizálni kell, hogy néhány érdekcsoport megfeleljen a tudományos liberalizmusnak.

Szögezzük le: az élet tényleg gazdaságtalan és ráfizetéses, mivel az emberek csak igen korlátozottan használhatók nyereségtermelésre. 24 órából manapság mifelénk csak 8 órát lehet törvényesen hasznosítani, s 24 órát kell kifizetni. Nem is szólva a hétvégék ügyéről. Bár ott – elvileg – 48 órán át fogyasztva profitot is növelnek, valójában sok a gyenge munkaerő és a keveset fogyasztó népség is. S aztán a sokba kerülő betegek, öregek, gyerekek, improduktív értelmiségiek s a buták óriási tömegei igen lecsökkentik a maximális profit kilátásait. Hogy miért nem mindenki felnőtt, sokoldalú zseni munkaerőként születik egy Übermensch fizikumával? Elbaltázta a Teremtő ezt a világot s így azt a csúcsmenedzsereknek kell helyrezökkenteniük. Elvégre a milliárdosok pénzét nem szabad szánalmas, párszázalékos profitért használni. Nem holmi elavult krisztusi jótékonykodásról van itt szó.

Hanem piaci hatékonyságról, amely a gyengén teremtő isten helyett rendbe teszi a világot. A magántulajdon – amelyet egykor ugyanazok démonizáltak –, tehát megistenül, s csúcsfizetésekkel jutalmazza azokat, akik a felesleges költséget okozó embertől megszabadítják a termelést. Igaz, hogy ezek a nyomorultak így az értékesítési/eladási profitrealizálásból nagyrészt kiesnek, de velük törődjék az állam – persze lehetőleg olcsón, nem adóztatva meg a nagy jövedelmeket és vagyonokat. Elvégre is a legegyenlőbb emberi jogok sem jelenthetik a kiegyenlítettebb jövedelmeket. A magántulajdon korlátlan szentség egy Isten nélküli világban, hogy a nép így is tudja, kinek kell engedelmeskedni.

A hazai „haladó” koalíció legtöbb híve mindig is Mammon-hívő volt vagy a hatalom/erőszak/ diktatúra istene után tért át a zsozsó vallására, s neofita buzgósággal fordul a teljesítménnyel alá nem támasztott jövedelmek ellen. Önmagában persze helyes az, ha egy gazdasági tevékenység nem ráfizetéses. Csakhogy manapság már arról van szó, hogy a kis nyereség már nem elég, s pár- százalékos, jórészt virtuális többletért a maximális profitvadászok a fél világot hajlandók felbolydítani s egyben szinte holtbiztosan tönkretenni. Az adózás elkerüléséért összevissza szállítgatnak, mozgatnak mindent, környezetszennyezéssel megtetézve a gazdasági racionalitás megcsúfolását.

A mostani régi modernizációs kormány – ne feledjük, zömük kommunistaként is modernizált (!) – el akarja adni a még meglévő nemzeti vagyont, mert az nagyon jó klientúrájának. S nagyon rossz a magyar társadalomnak. S teszi mindezt állandó kompenzációs ígéretekkel, amelyeket a jövendő adócsökkentésekkel megrokkantott költségvetéséből kellene majd teljesíteni. Vagyis a nép – adóbefizetéseiből – majd saját magát kompenzálja, míg nagy vagyonok és jövedelmek, maximális profitérdekből, egyre nagyobb tömeg munkajövedelmeit számolják fel, módszeresen. A valutaalap erkölcsileg mélyre süllyedt képviselői már nem is szégyellik kimondani: tessék kevesebbet költeni egészségügyre, oktatásra, szociális kiadásokra, vagyis költsünk kevesebbet a többség életére, esélyeire.

Érkezik a kommunista mennyország reálkapitalista helyettese, az éljen mindenki úgy, ahogy tud csodálatos szabadságával. Az élelmiszerjegyek holtbiztos szolgasága bizony sokaknak megszépül, ha e nincstelen szabadságra gondolnak. Mert hát – sajnos – az elfuserált teremtés és az emberi gyarlóságok miatt egyre kisebb a kifogástalan termelőerőt jelentő népesség a technikai-kommunikációs forradalom termelési viszonyai között. Igaz, egyre kevesebb is elég óriási szériaszámokhoz. Piacisten igazságai kibontakoznak, s a teljesíteni nem tudók a külső sötétségre (= feleslegesség) vettetnek. Egyetlen felesleges fillért se a hasznot nem hozóknak! A tőketulajdonos/befektető joggal várja el a maximális hasznot.

Hogy a befektetőknek sincs tíz gyomruk és száz életük? Hogy az élet még számukra is korlátos, hiába van mérhetetlenül többjük mindenből, mint a nyomorultaknak? Az istentelen materialista világ bölcsességének céltalan mohósága megteremti a halál civilizációját. Azt a világot, ahol a legfőbb ajándék, az élet tömegesen elértéktelenedik, mert a hazátlan („hajléktalan”) tőkekoncentrációk szempontjából nem használható. Jobb is tehát, ha nem születnek, még jobb, ha gyorsan halnak (például drog által) a feleslegesek, hiszen létüknek nincs profitos súlya, de van eltartási terhe. Ezt a terhet a gazdaság nem vállalhatja, hiszen ez nem jótékonysági intézmény. Hogy mi legyen a feleslegesekkel? Nos, arról gondolkodjanak mások, elvégre egy csúcsmenedzsernek a profitok emelése a feladata, mint mindenkinek, aki még benne van a pénzt fialó mókuskerékben.
Hogy a gazdaság volna az emberekért és az életért? Nos, ez tévedés, régimódi irracionális (keresztyén) gondolkodás. A tudományos gazdaság liberális elmélete szerint minden a nagyobb profitért van. Aki nem tudja megfizetni a vasutat, postát, iskolát, kórházat, az gondolkodjon el élete értelme felől. A befektetők nem engedhetik meg maguknak a kisebb nyereséget, s arra politikailag s jogilag sem kényszeríthetők. Elvégre szabadság van, s így mindenki befektető lehet. Egyébként is elég a népnek, ha tv-n élvezheti a gazdagok életének a látványát. Ezt a demokrácia elmélyültével néhány csatornán még előfizetési díj nélkül is biztosítják humanista politikai pártok és kormányok.

A látszat is privatizált persze, olyanok döntenek róla – még közszolgálatiságban is –, akiknek reklámra van pénzük. A népnek elég annyit tudnia, amennyire mély demokrata és csúcsliberális urainak szüksége van. Régen az aranytojást tojó tyúkot nem lehetett levágni, ma a befektetők profitját nem lehet csökkenteni. Az életet lehetett és lehet – legalábbis mindig a másokét (!) – szegényíteni, a veszteseket feleslegessé nyilvánítani. Privát vagyont el lehetett rabolni, majd a közvagyont is el lehetett lopni (privatizálni), hiszen nincs örök törvény, s erkölcsös az, ami valakiknek jó. S miután mindenkinek nem lehet jó, kár pazarolni az élhetetlenekre, bárha annyira érzékenyek vagyunk is szociálisan. Minek akar utazni, levelet feladni, kórházban gyógyulni az, akinek nincs ezekre érdemesítő költsége?