Bokros szelleme újra itt kísért

A Bokros-csomagot (szükségességét, megoldásait) már 1995-ös bevezetését követően sokan vitatták, azóta is sokat emlegetik, vitatják ma is, és bizonyára még sokáig fogják. Érdemes azonban kicsit visszatekinteni a megelőző néhány év gazdasági fejleményeire, hiszen 1989 és 1994 között a magyar gazdaság átalakulásának végül is döntő szakasza zajlott le, mind a belső körülményeket, mind pedig a külpiaci orientációt tekintve, s ezek a körülmények sok mindent megmagyaráznak a Bokros-csomag alkalmazásának hátterével kapcsolatban.

Az 1989–90-ben végbement politikai rendszerváltozás a nemzetgazdaság teljesítményének súlyos visszaesésével, külső és belső egyensúlyi zavarokkal párosult. A GDP 1988–89-ben stagnált, majd 1990-ben 3,5 százalékkal, 1991-ben pedig csaknem húsz százalékkal esett vissza. A beruházások hasonló, a reálbérek valamivel kisebb mértékben csökkentek, s 1991-ben megugrott, majd tovább nőtt az állami költségvetés hiánya. 1993-ban azonban már a stabilizálódás jelei mutatkoztak: a GDP gyakorlatilag az előző évi szinten alakult, az ipari termelés négy százalékkal, a beruházások értéke 2,5 százalékkal nőtt, az állami költségvetés hiánya ugyancsak az előző évi szinten maradt. 1994-ben a GDP csaknem három, az ipari termelés körülbelül tíz, a beruházások értéke tizenkét százalékkal nőtt, s a reálbérek – a korábbi években bekövetkezett folyamatos visszaesés után – mintegy hét százalékkal emelkedtek. Igaz, közben az állami költségvetés hiánya másfélszeresére nőtt, bár ez a GDP-hez viszonyítva (utóbbi növekedése miatt) csak kisebb mértékű emelkedést jelentett.

Külön figyelmet érdemel – már csak a Bokros-csomag bevezetésének indoklására való tekintettel is – a folyó fizetési mérleg alakulása 1989 és 1994 között. 1988-ban – kisebb-nagyobb ingadozásokat követően – mintegy nyolcszázmillió dollárt tett ki a fizetési mérleg hiánya, majd 1989-ben hirtelen 1400 millió dollárra ugrott. Ennek okát könnyű megfejteni: ekkor volt a Grósz Károly-féle valutakeret-emelés, aminek (bizonyára sokan emlékeznek még rá) tömeges, családos ausztriai bevásárlóutak lettek a következményei. A bőség kora azonban hamar véget ért: a megszorításoknak köszönhetően a következő évben a fizetési mérleg már minimális többlettel zárt. Érdemes itt idézni a számszerű adatokat: a többlet 1990-ben 127, 1991-ben 267, 1992-ben pedig 324 millió dollárt tett ki, tehát minimális volt ugyan, de (elsősorban az idegenforgalmi mérleg javulása következtében) enyhén növekvő tendenciát mutatott. A külkereskedelmi (pontosabban áruforgalmi) mérleg egyenlege ebben az időszakban még ugyancsak pozitív volt, de lassan csökkent: 1989-ben 537 millió dollárt, 1991-ben már csak 189 millió dollárt tett ki, 1992-ben pedig minimális – 48 millió dolláros – deficit keletkezett. Különleges érdekessége a dolognak, hogy eközben a külpiacainkat tekintve gyökeres változások mentek végbe. 1988-ban az export 50,5 százaléka irányult a keleti (szocialista), és 49,5 százaléka a nyugati (tőkés) piacokra, de a keleti piacok valamivel nagyobb részesedése ekkor már régóta nem gazdasági, hanem politikai szükségszerűség volt: a szovjet tömbhöz való kötöttség miatt kényszerűségből kellett az 1988-ban már csak jelképes, egyszázalékos keleti exporttöbbletet fenntartani. E kényszerhelyzet feloldódása 1989-től már jól látható volt: 1989-ben még csak 52,7 százalékot, 1991-ben pedig már 78,1 százalékot tett ki a nyugati piacok részesedése a magyar exportból, s a volt szocialista országokba irányuló export aránya 1991-re 21,9 százalékra esett vissza. Összehasonlításul: jelenleg a nyugati piacokra irányuló export aránya kb. 85, a volt szocialista országokba irányuló export pedig kb. 15 százalékot tesz ki, azaz 1991 óta a helyzet már csak keveset változott, a döntő fordulat a keleti piacoktól a nyugati piacok irányába tehát 1988 és 1991 között zajlott le – és közben sem a külkereskedelmi, sem pedig a fizetési mérleg nem vált deficitessé!

Ilyen előzmények után talán érthető, ha kirívónak tartom azt, ami 1993-ban történt. A gazdaság egészének állapotára ekkor már a stabilizációs tendenciák voltak jellemzők, a külkereskedelmi irányváltás döntő részben lezajlott, a külkereskedelmi és a fizetési mérlegben azonban hirtelen, zuhanásszerű romlás következett be: előbbi az 1992. évi 48 millió dolláros hiány helyett 1993-ban 3247 millió(!) dolláros, utóbbi pedig az 1992. évi 324 millió dolláros többlet helyett 3455 millió(!) dolláros deficitet mutatott. 1994-ben mindkét deficit kismértékben tovább romlott ugyan, de ez nagyrészt az 1993. évi hatások áthúzódásával volt magyarázható, s a lényegében minden átmenet nélküli, hirtelen, nagymértékű előző évi romlás után gyakorlatilag stabilizálódásként volt értelmezhető. A hirtelen kialakult deficit 1993-ban egyértelműen az export visszaesésével függött össze: ebben az évben a kivitel az előző évihez képest több mint tíz százalékkal csökkent. Ekkora visszaesés egy év alatt a külkereskedelmi irányváltás döntő szakaszában nem következett be: 1989-ben a kivitel stagnált, 1990-ben négy százalékkal, 1991-ben öt százalékkal mérséklődött, 1992-ben pedig már minimális – egyszázalékos – növekedést mutatott fel. Egyértelmű tehát, hogy 1993-ban valamilyen egyszeri, a gazdaság általános átalakulási folyamataiból nem feltétlenül következő tényező lépett fel, amely a későbbiekben nem ismétlődött. Matolcsy György a témával foglalkozó, a Közgazdasági Szemlében 1997-ben megjelent írásában (a mezőgazdasági termelésnek a tulajdoni viszonyok átalakulásából következő visszaesése és egyéb körülmények mellett) megemlíti ezt a tényezőt is: 1992-ben új csődtörvényt vezettek be, amely az 1987-ben létrehozott, mesterséges pénzhiánnyal küzdő gazdaságban elsősorban az átlagosnál hiteligényesebb, nyugati exportra irányuló termelést sújtotta, s elkerülhetetlenül előidézte az export visszaesését, ezáltal a külkereskedelmi és a fizetési mérleg hirtelen romlását.

Fizetésképtelenséggel az előállt helyzetben ekkor még nem kellett számolni, hiszen a kilencvenes évek elejétől beáramlott, az akkori viszonyokhoz képest jelentős mennyiségű külföldi tőke következtében az ország devizatartalékai kielégítőek voltak. Bizonyos intézkedésekre persze szükség volt, s az Antall–Boross-kormány alatt a Pénzügyminisztériumban meg is kezdődött ezek kidolgozása (valutaleértékelés, vámpótlék bevezetése), de választások előtt ilyen lépéseket általában sehol sem vezetnek be. Az 1994 évi választások után viszont azonnal lépni kellett volna, de a Horn-kormányon belül a miniszterelnök és a pénzügyminiszter közötti presztízsharcok miatt erre akkor még nem kerülhetett sor. A Bokros-csomag azután tartalmazta azokat a lépéseket, amelyeket ilyen helyzetben – ha már egyszer létrejött – szokás megtenni, de ezeken jelentősen túlment, s a gazdasági növekedés, a beruházások visszaesését is előidézte, ami évekre visszavetette a gazdaság addigra megindult, ígéretes fejlődését, s a lakosság széles rétegei számára hozott a körülmények által egyébként nem indokolt terheket. Ugyanakkor természetszerűen az 1993-ban kialakult problémák megszüntetésére sem volt alkalmas, hiszen azok okait nem szüntette meg, amit jól mutat, hogy a külkereskedelmi és a fizetési mérleg hiánya csak lassan csökkent (ez valószínűleg részben a Bokros-csomag nélkül is bekövetkezett volna), s a mai napig nem állt vissza az 1993 előtti, egyensúly közeli helyzet. Az áruforgalmi mérleg hiányát ugyan az idegenforgalmi mérleg növekvő többlete az elmúlt években már ellensúlyozni tudta, a fizetési mérleg azonban a behozott külföldi tőkével járó, kiáramló kamat- és profitjövedelmek miatt tartósan deficitessé vált. Az 1993. évi súlyos érvágást tehát a magyar áruexport máig nem tudta kiheverni.

A nemzetközi mércével mérve is kiemelkedően szigorú csődtörvény előkészítése és bevezetése 1992-ben a nevezetes Kupa-program részeként történt meg. A Kupa-program egyik fő pillérét jelentő csődtörvény valójában egyfajta előzetes Bokros-csomagként fogható fel, amely (akárcsak maga a Bokros-csomag) elsősorban egy szűk pénzügyi lobbi érdekeinek felelt meg. Kupa Mihály 1990 decemberétől töltötte be a pénzügyminiszteri tisztséget, s munkásságában nagyrészt az ún. neoliberális gazdasági iskola megoldásait igyekezett alkalmazni. Ezek a megoldások nem voltak idegenek a korábbi (Grósz–Német-) kormányok idején kialakult minisztériumi apparátusok és a nemzetközi pénzügyi szervezetek szakembereitől, de az Antall-kormány más, gazdasági ügyekkel foglalkozó vezetői (Szabó Iván, Bod Péter Ákos, Kádár Béla), és a kormány 1992 körül kialakuló gazdaság- és iparpolitikai elképzeléseivel ellentétben álltak. Egyebek mellett ezért menesztették 1993 februárjában Kupát a pénzügyminiszteri tisztségből. A csődtörvény káros következményei a következő néhány évben – megfelelő gazdaságpolitikai eszközök alkalmazásával – enyhíthetők lettek volna, ezt a lehetőséget azonban a Bokros-csomag néhány eleme, valamint a Magyar Nemzeti Bank által 1995-től alkalmazott monetáris politika nem biztosította. A pénzügyi lobbicsoportok érdekeinek olyan mértékű érvényesítésére, mint amit a Kupa-program és a Bokros-csomag jelentett, az időközben kialakult politikai légkör, a kormányzó pártok választási szempontjai miatt ma már nincs lehetőség, a megfelelő gazdaságfejlesztési programok és ösztönzési eszközök alkalmazásának elmaradása azonban ma is hátráltathatja az ország gazdasági fejlődését.

A szerző közgazdász