Spekuláció és bennfentesség

Közel 300 forintba kerül immár a dollár a hajdani 45 forint helyett, pedig ma a dollár gyenge, nimbuszát sok minden tépázza: az évek óta tartó gyenge amerikai gazdasági teljesítmény, az iraki háború miatti presztízsvesztés. Mégis hétszer annyit kell érte fizetnünk, mint hajdanában. Ha eurót akarunk vásárolni, akkor még mélyebben kell az erszénybe nyúlnunk. Ennek ellenére a leértékelést méltató baloldali panelek sem változtak számottevően az utóbbi negyed században: a leértékelés jó a magyar gazdaságnak, növeli a magyar gazdaság versenyképességét, segítségével lehet egyensúlyba hozni az ország tartós fizetőképességét és a fizetési mérlegét stb. A leértékelés negyedszázados baloldali gazdasági csodaszer, mint az aszpirin. Idekívánkozik rögtön a megjegyzés, hogy az utóbbi huszonöt évben az igazán sikeres gazdaságok az ellenszérum, a stabil valuta alkalmazásával érték el sikerüket (Németország, Ausztria, Hollandia, Japán stb.).

A leértékelés jó a magyar gazdaságnak, adják ki a jelszót a baloldali propagandisták, ettől mennydörög minden baloldali médiaüteg. Így néhány kérdést helyettük leszünk kénytelenek feltenni:
Mi a jó abban, hogy a csaknem négymillió magyar munkavállaló munkabére kevesebbet ér euróban? Hogyan lesz ebből bérfelzárkóztatás?
Mi a jó abban, hogy a 2,5 millió nyugdíjas nyugdíja kevesebbet ér euróban, hogyan közelítjük így az európai átlagnyugdíjak színvonalát?
Mi a jó abban, hogy az importcikkekért egyre többet kell fizetni, gépkocsiért, üzemanyagért, gázért és elektronikai cikkekért?
Mi a jó abban, hogy akik megtalálták a módját, és az uzsora-forintkamat helyett tartozásaikat euróban fizették, a leértékelés után most újra többet fizethetnek?
Mi a jó abban, hogy az Európai Unió küszöbén minden vagyon kevesebbet ér euróban? Piacnyitás előtti árleszállítás van?
Mi a jó abban, hogy a milliónyi magyar turista külföldi nyári vagy éppen téli programjáért többet kell hogy fizessen?
Mi lesz abban a jó, ha a leértékelés miatt az ismét pultra dobott privatizációs csomagok csak a szezonvégre emlékeztető árbevételt eredményeznek a magyar államnak?
A fenti felsorolásban foglaltak esetében ugyan nem jó, sőt rossz a leértékelés, de jó a magyar gazdaságnak, jön a visszhang a médiaütegektől. Ezek után nem marad más hátra, elindulunk és megkeressük a magyar gazdaságot, a fentiek ugyanis nem tartoznak a magyar gazdaságba, mert nekik a leértékelés egyértelműen rossz és hátrányos. A leértékelés kétségtelenül jó mintegy másfél tucat olyan külföldi tulajdonú, Magyarországon működő vállalkozásnak, amelyek árbevétele abból adódik, hogy a Magyarországon megtermelt termékeket külföldön eladják. Ők most revánsot vehetnek az Orbán-kormány alatt őket ért szerény mértékű bérfelzárkózásból adódó „gyalázaton”. Miközben euróban mért költségeik – főként a bérköltség – csökkentek, bevételük euróban ugyanannyi maradt vagy növekedett, ami kétségtelenül jól jön nekik. Versenyképességükért semmit nem kellett tenniük, azt szállították a leértékelők.

Elviekben egy leértékelés jól jön a külföldieket fogadó turisztikai cégeknek is, hiszen szolgáltatásaikat olcsóbban tudják ajánlani. Ezt a kétes értékű versenyképesség-növekedést azonban több mint túlkompenzálja a hazánkról áramló sok rossz hír, akár valós, akár keltett (Paks, egyes vendéglátó-ipari egységeink zsebmetsző gyakorlata), valamint a magunkról sugárzott pozitív országkép teljes hiánya. A nyertesek felsorolásának végére jutottunk. Másfél tucat nemzetközi nagycég lenne a magyar gazdaság? Mert nekik kétségtelenül megéri a leértékelés. De megéri-e még másoknak, ha a forintot leértékelik? Legutóbb, amikor a kormányzat heves leértékelési rohama megbukott a jegybank ellenállásán, és azt követően a felértékelésre spekulálók mintegy 50 milliárd forintot veszítettek, a jegybank pedig ilyen méretű összeget nyert, amit a költségvetésbe fizet be. Ezzel csökkenti az adófizetők terheit. Keveset lehetett eddig hallani az elmúlt 25 év leértékeléseiből fakadó, több ezermilliárdos jegybanki veszteségekről, amit az államkasszának kellett folyamatosan állnia. Ez viszont növelte az adófizetők terheit, nekik kellett ezt a hiányt is adójukból állni.

Ha a devizaspekuláns rosszul kalkulál, veszít, és az adófizetők terhét csökkenti; ha nyer, akkor éppen fordítva van. Az igazi spekuláns kockázatos üzletet köt, nyerhet is és veszthet is, ez a nemzetközi gyakorlat. A spekulatív nyereségek és veszteségek általában kiegyenlítődnek, és emiatt nem is tekintenek a nemzetközi pénzpiacokon ferde szemmel a spekulánsokra, inkább hasznosnak, mint károsnak tekintik jelenlétüket. Az utóbbi 25 év azonban nem erről szólt, kutyavásár Budapesten csak egyszer volt, amikor a Magyar Nemzeti Bank ellenállt a nyomásnak, és ezen 50 milliárdot keresett. A számtalan többi forintleértékelés éppen az ellenkezőjéről szólt, arról, hogy a jegybank és ezen keresztül az államkassza, illetve az adófizetők vesztettek, a spekulánsok degeszre tömték zsebüket, és ezermilliárdokat kerestek. Úgy tűnik egy pillanatra, hogy nálunk a valutaspekuláció is másként működött. Az abban részt nem vevőknek (adófizetők) nagyon sok kárt okozott, az abban részt vevők pedig csak nyernek. A folyamatos nyerőszériát akasztotta meg a jegybank legutóbbi akadékossága, és hívta fel a közvélemény figyelmét riadószerűen arra, hogy a spekuláción veszíteni is lehet. Folyamatosan csak akkor nyerhet a spekuláns, ha a veszteséget elszenvedők (jegybank, államkassza, végső soron az adófizető) közül legalább kettő (a jegybank és az államkassza) alázatosan közreműködnek abban, hogy a harmadik felet (adófizető) a spekulánssal együttműködve kifosszák. Ezen a ponton a spekuláció azonban már nem spekuláció többé, hanem bennfentesség. A spekulánst a szabad versenypiac hasznos kockázatvállalóként könyveli el, a bennfentest alantas szereplőként, megvetéssel kezeli, és bizonyítható tettenérés esetében súlyosan bünteti. Érdemes ebből a szempontból a legutóbbi leértékelést nyomon követni.

A fáma arról szólt, hogy a leértékelést megelőzően a sávon belül gyengült a forint, azaz egyesek nagy tételekben vették a devizát, s mára már az is világossá vált, hogy ezek az egyesek nem magyar állampolgárok, nem magyar üzletemberek, de még csak nem is Magyarországon bejegyzett külföldi bankok voltak, hanem igazi külföldi bankok. Fenemód megjött a bátorságuk, pedig legutóbb, a felértékelési spekuláción nagyon rajtavesztettek, mintegy ötvenmilliárdjuk bánta. Ilyenkor az ember inkább óvatos lenne, mint tudjuk, akit a kígyó megmar, az a gyíktól is fél. Lehet, hogy most biztosra mentek? Lehet, hogy mindent tudtak előre? Erről is jelentek meg hírek a napilapokban. Tudjuk, hogy a miniszterelnök és a pénzügyminiszter álmában a leértékelés már régen szerepel. Azt is tudjuk, hogy a jegybankelnöknek ez csak rémálmában jöhetett elő. Vélhető, hogy közben sem álmokat, sem szerepet nem cseréltek. Vélhető, hogy ők ketten (a miniszterelnök és a pénzügyminiszter) léptek föl újra kezdeményezően. Vélhető, hogy a jegybankelnök húzta, ameddig húzhatta, hiszen legutóbb bőséges terjedelemben adta az ország közvéleményének tudtára, hogy miért húzódozik olyan dacosan a leértékelés gondolatáról. Arról meg nem hallottunk, hogy megváltoztatta volna közben a véleményét. Reméljük, az eset nemcsak a sajtó érdeklődését kelti fel, hanem tettekre sarkallja Keller László közpénzügyi államtitkárt is, hiszen ez közpénzügy a javából.

Keller László vajon feltesz magának nyilvánvaló kérdéseket, úgymint:
Mennyibe került az utóbbi 25 évben a forintleértékelés az államkasszának, így az adófizetőknek?
Mennyibe kerültek a Horn-kormány leértékelései és az azt követő csúszó leértékelés?
Hogyan volt lehetséges, hogy egyes, Magyarországon bejegyzett bankok igazgatótanácsában mintegy évtizedig a jegybank és a Pénzügyminisztérium magas rangú tisztségviselői ültek, tudathasadásosan?
Leértékelés esetén hogy tudták eldönteni, hogy az állam érdeke van-e előbbre, vagy annak a banknak az érdeke, ahol ők éppen az igazgatóságában ülnek?

Csak így oszlatható el a bennfentességi gyanú, ebben az esetben azonban rögtön kiderül az alkalmatlanság. A miniszterelnök és pénzügyminisztere milliárdokat hagyott úszni a spekuláció zsebébe az állam és polgárai pénzéből. Bennfentesség vagy alkalmatlanság? Más választék nincs. Elképzelhető az is, hogy Keller László ezeket a kérdéseket nem teszi fel magának sem, és nem készít a kormány részére egy a parlament elé kerülő, több száz oldalas tanulmányt sem a Magyarországon évtizedes gyakorlattal rendelkező, bennfentes devizakereskedésről. Az ügynek azonban van egy tanulsága. A jegybank legutóbbi makacskodása egyszer és mindenkorra világossá tette, hogy ami Magyarországon folyik árfolyamügyekben, az nem spekuláció, hanem piaci mértékekkel mérve büntetendő bennfentes kereskedés. Ha többel nem is, ezzel a tanulsággal a legutóbbi leértékelés után gazdagabbak vagyunk. Akkor már megérte az eddigi több ezermilliárd után még ötven-hatvan milliárd forint tandíjat kifizetni.

A szerző országgyűlési képviselő