Te ne szóljál, te nem vagy rendőr!

Budapesti pillanatkép napjainkban. A fogyatékosok sportjáért felelős helyettes államtitkár orra előtt a kopaszra nyírt huszonéves beáll a mozgáskorlátozottak részére fenntartott parkolóhelyre. Szekeres Pál, aki egy országúti baleset következtében kényszerült kerekes székbe, udvariasan figyelmezteti. A válasz: „Te ne szóljál, te nem vagy rendőr!” ,,Figyelj ide, öreg – folytatja a helyettes államtitkár –, nem arról van szó, hogy rendőr vagyok vagy sem, hanem beállsz arra a helyre, amely téged nem illet meg, ezért aztán a sorstársam vagy én nem tudunk bevásárolni.” ,,Neked mi a f… közöd van hozzá, hogy én hová parkolok…” – kapja a sértő megjegyzést, amit – természetesen – Szekeres részéről egy riposzt követ.
Los Angeles-i pillanatkép napjainkban. A barátom reggeli tornára indul. A fitneszcenter parkolóhelye telített, s csak úgy tud megállni, hogy autójának bal első és hátsó kereke, ha kicsit is, de súrolja a mozgássérültek számára fenntartott területet. Másfél óra múlva jön kifelé, amikor észreveszi, hogy a szélvédő üvegén egy cédula áll: 300 dollár büntetés vár rá. És nincs ember, aki felmentést adna neki.
Azt mondják, írják, 2003 a mozgássérültek évek Magyarországon. Csakhogy a szemlélet megváltozásában még sok évnek kell eltelnie. Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy vidéken – bizonyos szempontból – a feudális gondolkodás van még érvényben. Az embereket tudniillik a fizikai állapotuk alapján ítélik meg, tehát ott egy mozgáskorlátozott (látás- vagy hallássérült, értelmi fogyatékos) a „mihaszna” kategóriába tartozik, és nagyon nehezen tud csak munkát kapni. Függetlenül attól, hogy a jogszabályok már európai színvonalúak.
Miért alakulhatott ez így? Az összefüggéseket – ebben a vonatkozásban is – az egykori szovjet szemléletben kell keresni. Moszkvában ugyanis hosszú ideig nem lehetett az utcákon fogyatékos embereket látni. A főváros környéki kis településekre költöztették őket, régi, nagy kastélyokból átalakított, bentlakásos intézetekbe. Az ideológia az volt, hogy az elkorcsult nyugati társadalom szindrómájához a bűnözés, a homoszexualitás és a kábítószerezés ugyanúgy hozzátartozik, mint a fogyatékosság. Ezzel szemben az új eszménykép a kommunista ember, aki megtagadja a kábítószert, megveti a bűnözést, a homoszexualitást, és a társadalom kiveti magából a fogyatékosokat is.
Ha megnézzük, hogy a második világháború után hogyan fogadták a katonákat hazájukban, ez kiindulópontként szolgálhat. Lengyelországban a fél lábbal hazatérő, hős volt. Csehszlovákiában szintén. Magyarországon ellenben: bűnös. Nem meglepő hát, hogy a lengyelek és a csehek a társadalom eme régióiban előbbre tartanak, mint mi. Az állami támogatás és a segédeszközök vonatkozásában mindenképpen. És talán a szemléletben is. Példák vannak bőven.
Az Egyesült Államokban a kerekes székesek a társadalom lelkiismeretét testesítik meg. Nem véletlenül születtek nagy művészeti alkotások ebben a tárgykörben. Ugyanez mondható el Kanadára és Ausztráliára is. De visszatérve Európába: a vakok például sehol a világon nem élveznek olyan támogatást, mint Spanyolországban. A magyarázat abban rejlik, hogy van egy alapítványuk (rövidítése: ONCE), amely közel húsz éve szerencsejátékjogot kapott az államtól, ebből eredően hatalmas sorsjegyhálózatuk több tízezer embernek ad munkát. Az ONCE-bódék szinte minden nagyobb település főterén vagy főutcáján megtalálhatók, ahol egy-egy vak, gyengén látó vagy mozgássérült árulja a sorsjegyeket, amelyekkel sok pénzt lehet nyerni, de az is előfordul, hogy mozgóárusok jönnek-mennek a településeken. Az alapítványnak szállodái vannak, sportlétesítményei, szállító járművei és mondhatni az egyik legbefolyásosabb civil szervezetté nőtték ki magukat.
Nagy-Britanniában és Hollandiában szintúgy jó szemlélet övezi a kerekes székes társadalmat, és Olaszországban is meglepően kedvező változások tapasztalhatók. Velencében például úgynevezett korlátliftek segítik a mozgáskorlátozottak közlekedését. Az ember vágyai nincsenek összefüggésben sem a korával, sem a nemével, sem az anyagi helyzetével, sőt az egészségi állapotával sem. Az uniós országok szinte mindegyikében, még a sor szélén kullogó Portugáliában is sok minden megvan, ami a mozgáskorlátozottak számára elengedhetetlen. Tehát a jogszabály, annak megfelelő megvalósítása a rendeletekben, a támogatásokban, a materializálható dolgokban, felhajtókban, parkolókban stb., továbbá mindennek az ellenőrzése, és ha szükséges, a büntetés sem marad el.
Ugyanakkor – és ebben Szekeres Pál helyettes államtitkár is megerősít bennünket – a fogyatékosoknak – a megszokottól eltérő helyzet miatt – mindenhol megvannak a problémáik. De ez nem mentheti fel a kormányokat, hogy ne tegyenek meg mindent a szemlélet és a körülmények javítása érdekében. Magyarországon 70 ezer ember közlekedik tolószékben. Ez a 10 millió állampolgárhoz viszonyítva kevés, de egy olyan társadalomban, ahol sem az együttérzésnek sem a részvétnyilvánításnak nincsenek meg az újkori szokásai (merthogy a régi szokások megszűntek), ahol nincs meg a kultúrája, ott hatványozott gondokat jelent ennek az embercsoportnak a kezelése.
„Az én apámnak részvétüket fejezték ki az emberek, amikor velem ez a baleset megtörtént, ahelyett, hogy együttérzésükről biztosították volna a szüleimet” – mondta Szekeres Pál. Egy idős asszony megkérdezte a vakok intézetében dolgozó fiatal pedagógust: „Aranyoskám, és nem fél, hogy elkapja?” – és ekkor érezni kell a szemlélet tarthatatlanságát. A magyar sporttársadalom talán jobban elismeri a fogyatékos embereket, mint a társadalom egésze, amely sajnálja, szánja őket, és nemegyszer félrefordítja a fejét, ha szembetalálkozik velük.
Mit mondhatunk akkor: hol tartunk mi? Átmeneti időszakot élünk. Már megvan a kerete a képnek, itt-ott látszik egy-egy fa, egy-egy bokor, csak nem érnek még össze a szolgáltatások. És a fogyatékosok sok helyen azt mondják: jó-jó, ti ott fönn alkotjátok a törvényeket, de mi itt, ezen és ezen a településen nem tudunk bemenni az önkormányzathoz, a patikába, még a kocsmába sem; úgy hozatjuk ki a fröccsöt magunknak, amióta beültünk a kerekes székbe. Nagyon sok ilyen hely van, és nagyon sok olyan hely is, szerencsére, ahol az élet legtermészetesebb feltételei már adottak a számukra.
A legnagyobb gond a közigazgatás különböző szintjén változatlanul a szemléletben van. A középületek 16–17 százaléka biztosít csak bejárást a kerekes székesek számára. Az építési engedélyek kiadásakor a tűzvédelmi szempontok stb. sokkal fontosabbak, mint a fogyatékosok közlekedésének biztosítása. Holott nem lehet különbséget tenni közöttük. Meg kellene büntetni az önkormányzatok építésügyi előadóit, azokat, akik olyan engedélyeket hagynak jóvá, amelyek nem teremtenek életteret a mozgáskorlátozottaknak. De hát hogyan érhető ez el, amikor nap nap után halljuk, tapasztaljuk – ezen a téren is – a korrupció elterebélyesedését?
Varga Ferenc, a magyar kajaksport sokszoros bajnoka, a helsinki olimpia és a maconi vb bronzérmese egyszer azt nyilatkozta a rádióban, hogy csak az kaphasson jogosítványt, aki előtte egy forgalmas városban száz kilométert biciklizik. Utána ugyanis jó és nagylelkű lesz az ember… Lehet, hogy ugyanezt kellene tenni azokkal az előadókkal, akik anyagi és egyéb érdekek miatt figyelmen kívül hagyják a kerekes székesek érdekeit? Csak egy napra kellene beültetni őket a kerekes székbe, és kötelezi valamennyiüket a vásárlásra, a hivatalokba való bejárásra, ötven olyan intézménybe, amelyet az elmúlt öt-hat évben építettek.
Lehet, hogy az élet egymást követő illúziók sorozata?