Amikor a tolvaj tolvajt kiált

Mivel a Magyar Nemzet nem azok lapja, akik elkötelezett balliberális szavazók, ezért a másik oldal elkötelezettjeinek szeretném címezni írásomat, így remélem, ők olvasni is fogják.
A Hír TV és a Magyar ATV műsoraiban rendszeresen megszólaltatnak politikusokat, és vitáznak velük egy-egy aktuális kérdésről. Ilyen kérdés volt a napokban, hogy Orbán Viktor az Európai Néppárt portugáliai összejövetelén panaszt fogalmazott meg a magyar belpolitikai helyzet romlásáról, arról, hogy a média erősen egyoldalú, ami elsősorban a közszolgálati és kereskedelmi tévére igaz, korlátozzák a szólásszabadságot, a rendőrséget politikai céloknak rendelik alá. Nagyon figyelemreméltó a másik oldal ellenvetése: amíg a polgári kormány volt hatalmon, és az akkori ellenzék tett panaszt külhoni fórumokon, ezért a polgári oldal az országimázs lejáratását vetette szemére az ellenzéknek. Most a polgári ellenzék teszi ugyanazt. Egyik alkalommal éppen Németh Zsoltnak kellett erre az ellenvetésre válaszolnia.
Egy hivatásos politikusnak vigyáznia kell, hogyan fogalmaz, ne sértsen meg senkit, ügyelnie kell az érintett ellenfél lelki érzékenységére, ezért kénytelen valamelyest takargatni a meztelen igazságot, különösen, ha az kellemetlen az ellenfélnek. Szerencsére én nem vagyok politikus, ezért kimondom, amit a hivatásos politikus nem tehetett meg.
Legelőször is visszakérdezek: A politikában mindig mindenki igazat mond? A válasz nem lehet kétséges: a politikában nem mond mindenki mindig igazat. Ha valaki elkezd vádolni engem, hogy tolvaj vagyok, és télikabátokat lopok, kénytelen vagyok védekezni, és bizonygatni, hogy soha életemben nem loptam télikabátot. Ezt a hírterjesztő kihasználja, és ellopja a télikabátomat. Amikor fölfedezem a lopást, én vádolom a vádlómat kabátlopással. De ki fog nekem hinni? Ősi trükk, ami úgy tűnik, most is beválik: Legjobb védekezés a támadás.
Magyarán: az egyik állítás igaz, a másik nem, még akkor is, ha formailag nagyon hasonlítanak egymásra. Vagyis amikor a balliberális propaganda a polgári kormányok időszaka alatt Nyugaton rasszizmusról és antiszemitizmusról panaszkodott, akkor nem mondott igazat. A washingtoni szenátusban elhangzott, hogy a magyar parlamentbe zsidó nem teheti be a lábát. (Tapintatból nem mondom meg, hogy ezt ki állította, mert hazánkban is sokan ismerik az illető szenátort.) Ki-ki döntse el, hogy ez a vád igaz-e. Ilyen és ehhez hasonló színvonalú vádaskodást nem lehet összehasonlítani azokkal a megállapításokkal, amiket a jelenlegi belpolitikai helyzetről tartalmazott az Európai Néppárt országértékelése.
Azért írom ezt, mert néha úgy érzem, a kérdőre vont politikus kénytelen elhallgatni a nyers igazságot, nehogy megsértse ellenfele lelki érzékenységét. Nem szabad tehát kimondania, hogy az ellenfele hazudik, mert ez az illető jó hírnevét bemocskolja. Ha ezt ad absurdum folytatjuk, a rablógyilkosnak is nagy tapintattal kell tudtára adni, hogy bizonyos társadalmi szabályokat nem kellőképpen tartott tiszteletben, ezért a bíróság elnézését kéri, de kénytelen valami büntetést kiróni. Ha kicsit utánanézünk a magyar igazságszolgáltatás történetének, akkor találhatunk rá példákat. Például amikor a vasúti kereszteződések villanysorompóiból ellopott akkumulátorok hiánya miatt súlyos tömegszerencsétlenségek történtek, akkor mindenki hibás volt, csak a tolvaj nem. Ő érzékeny lelkű, őt nem szabad megsérteni. Általában akik a legnagyobb sikkasztásokat elkövetik, milliárdokat kilopnak az országból, azok nagyon érzékeny lelkűek. Ha netán valamikor vádat emelnének ellenük, ezért a „sértésért” kárpótolják őket, esetleg éppen egy kormánykitüntetéssel, de legalábbis a vád elejtésével.
Így állunk ma Magyarországon az igazsággal.
Dr. Koppány György
egyetemi tanár, Szeged