Che Guevara és a haladó értelmiség

Nemrégiben az egyik üdítőital-gyártó cég Che Guevara arcképével reklámozta termékét, hogy újabb energiát adjon az amúgy is energiadús nedű eladásának. Városok teltek meg a nagy Che jövőbe révedő tekintetével, alul pedig a Hey Che! felirat díszítette az óriásplakátokat. Minden úgy volt, mint a régi szép időkben.
Közel kétszáz aláíróval együtt úgy gondoltuk, hogy még sincs rendjén, hogy ilyen emberrel lehessen bármit reklámozni. Tudtuk, hogy modern társadalomban élünk, ahol a józan ész, a mértékletesség már rég nem hivatkozási alap, ezért jogászi blikkfanggal felvértezve álltunk a magyar fogyasztóvédelmi hatóságok elé. A felügyelőség – tanácstalanságában – a Magyar Tudományos Akadémiát kereste meg, hogy kiderítse, vajon Che Guevera valóban a XX. század tömegpusztító eszméinek tipikus harcosa, kegyetlen hóhér volt-e. A válasz sokkoló: Che Guevara történelmi szerepéről történész körökben vita folyik. Tevékenysége a közeli múlt része, és olyan sok szállal kapcsolódik napjaink aktuálpolitikai történéseihez, hogy – megfelelő történelmi távlat hiányában – az eltérő vélemények tisztázása rövid távon nem elvárható.
Nézzük végre, kiről is beszélünk? Ernesto Guevara 1928-ban született Argentínában, liberális középosztálybeli családban. Tudjuk, hogy a forradalom nem politikai vélemény, hanem szektás vallás, tehát örökölni vagy megtanulni nem lehet: meg kell térni. Guevara a damaszkuszi útra 1953-ban lépett rá, amikor Guatemalában nyaralt. Itt találkozott először a dél-amerikai szegénységgel, és rögtön nyilvánvalóvá vált számára annak egyedüli oka: a kizsákmányoló gonosz, az imperialista szörnyállam, maga az Amerikai Egyesült Államok. Che gyorsan foglalkozást vált: Mexikóban hivatásos forradalmárnak szegődik Fidel Castro mellé. Együtt szabadítják fel Kubát, majd 1959-ban Che lesz az ország államügyésze. A hírhedt La Cabana börtönben dolgozik, és dönt a kegyelmi kérelmek felől. Ekkor folyik az ancien regime feletti bosszúállás, mely több mint háromezer Batista-szimpatizáns életét követeli. Che közvetlenül részt vesz a koncepciós perek előkészítésében, és persze egyetlen vádlottnak sem kegyelmez.
Imádja Lenint és Sztálint – gyermekét Vlagyimirnek nevezi el, és Sztálin II-ként írja alá leveleit. Nem csoda, hogy 1960-ban azzal az ötlettel áll Castro elé, hogy ideje a Gulagot is franchise-olni a Nagy Testvértől. Az időközben már jegybankelnök, majd ipari miniszter Guevara gyorsan csődbe viszi a központi bankot, de Guahana-félszigeten megvalósul agyszüleménye: a javító munkatábor, mely évtizedekig több százezer embernek lesz majd otthona. Che dolga végeztével Afrikába, majd pedig Bolíviába megy. Mindkét helyen ugyanazt teszi: gerillaháborút folytat, hogy rákényszerítse a helyi parasztokat a világforradalomra – akik viszont még Algériában vagy Bolíviában sem akarnak forradalmat, legalábbis nem ilyet. Che nem adja fel, így azok ellen kezd el háborúzni, akikért valójában harcol. A forradalmasítás több ezer ártatlan civil életébe kerül.
Guevara ámokfutásának végül a CIA által kiképzett bolíviai kommandó vetett véget. A bátor forradalmár utolsó szavai ezek voltak: „Ne lőj! Én vagyok Che! Élve többet érek neked, mint holtan!”
Persze, ez nem volt elégséges a Magyar Tudományos Akadémiának ahhoz, hogy megállapítsa, a nagy Che lánglelkű, ámde véreskezű forradalmár volt. Vajon a magyar történész elit Che személyiségében újabb Görgey-dilemmát vél felfedezni? Vagy nincs még meg a történelmi távlat, hogy elfeledjék, milyen jó is volt Cuba si, Yenki no!-t skandálni? Én máshonnan közelíteném meg a kérdést: úgy gondolom, hogy sajnálatos módon a Lajtától nyugatra is hasonló válaszokat kaptunk volna beadványunkra. A probléma gyökerei ugyanis jóval túlmutatnak határainkon.
Az európai gondolkodást a reneszánsz óta kísérti a haladó gondolkodó képe. A progresszív értelmiségié, aki a folyamatos emberi haladás letéteményese. A haladásba vetett hit mindig is több volt egyszerű meggyőződésnél, valójában szekuláris vallássá nőtte ki magát. Az elmúlt évszáza-dokban a haladó értelmiségiek a legkülönbözőbb gondolatokkal flörtöltek. Voltak humanisták, felvilágosultak, jakobinusok, marxisták, liberálisok és szociáldemokraták. De ők voltak az 50-es évek kommunistái, a 60-as évek polgárjogi harcosai, a 70-es évek feministái, a 80-as évek radikális zöldjei és napjaink globalizációellenes tüntetői is. Persze nem minden haladó értelmiségi radikális, sőt túlnyomó többségük nem az. Ezt a nagyon színes társaságot viszont egy dolog rendkívül szorosan köti össze: a társadalmi haladásba mint a történelem központi céljába vetett hitük. A haladók számára az emberi társadalom megváltoztatható, és „az emberiség közös vállalkozása”, hogy meg is változtassuk. Kétségtelen, hogy ez racionális és materiális gondolkodásmód, így nézeteik mindig valamilyen ember alkotta renden alapszanak.
A történelmen végigtekintve megállapíthatjuk, hogy nem a marxizmus, a felvilágosodás vagy a liberalizmus, hanem a haladásba vettet általános hit tudott csak valós alternatívát állítani a kereszténységgel szemben. Hiszen mindenre kiterjedő világrendet és dogmatikát tudott alkotni. Ezért van, hogy sokan már húsz éve megjósolták: a progresszív gondolat könnyedén túléli majd eddigi legnagyobb kudarcát, a marxizmus világméretű bukását. És lőn. A haladás gondolatának legnagyobb eredménye, hogy száműzni tudta a tudományból és a közéletből a kereszténységet. Ennek eredményeképpen mára szinte a teljes értelmiség osztja a progresszió alaptézisét. Gondoljunk csak bele, ki merné ma azt állítani, hogy a tudomány feladata nem az emberiség jobbá tétele? Vagy ki merné azt mondani, hogy mondjuk a genetika feladata nem az emberi haladás, hanem Isten parancsának keresése a Földön? Milyen abszurdan is hangozna ez ma valamennyiünknek.
És ezért van persze az is, hogy a tudomány nem méri azonos mércével a haladó embert a konzervatívval. A forradalmárt a reakcióssal, Castrót Pinochettel. Vagy gondoljunk Robespierre-re, majd pedig Francóra. Azonos lenne a mérce? Hozott igazságot a „történelmi távlat”? Ugyan. Még az igazság szó alatt sem ugyanazt értjük a haladókkal. Bele kell nyugodnunk, hogy a történelemkönyveket most a progresszív értelmiség írja, és saját mércéjével méri a történelmet.
Persze van némi öröm is az ürömben. A történelem teli van apró, bár gyönyörű fintorral. Ez is ilyen. Gondoljunk bele, mi lett a nagy Che-ből mára? Épp az, ami ellen harcolt: egy termék az Amerika vezette globalizált, kapitalista fogyasztói társadalomban. Hogy ki az a Che, mit csinált, mit gondolt a világról? Kérdezzenek meg egy tinédzsert, aki képét a pólóján hordja! Én megtettem, és megnyugodtam. Guevara valóban csak egy monokróm kép, amivel talán több vodkát vagy energiaitalt lehet eladni a termékekkel túlárasztott piacon. Che elvesztette a háborúját. Szóval, valahol mégis van igazság. Igazság – ahogyan mi értjük.

A szerző jogász