Egy igazi szegénységpárti csomag

Szemünk előtt bontakozik ki a jóléti rendszerváltás létező modellje. Értelmezéséhez nem kell más, csak egy kis orwelli újbeszél: az adócsökkentés adóemelést, a több pénzt az embereknek kevesebb pénzt, a növekvő jólét fokozódó egzisztenciális bizonytalanságot jelent. Most értjük meg csak igazán, mit jelent a miniszterelnök szegénységpárti programja: a szegénység mértéke – minden jel szerint – valóban dinamikusan növekszik majd a következő években.
A múlt héten bejelentett adópolitikai változások a leginkább pesszimista várakozásokat is alulmúlják. E sorok szerzője sem gondolta volna, hogy ilyen hamar és ilyen brutális nyíltsággal mutatkozik meg: amit egyik kezével ad a kormány, azt a másikkal kamatostul veszi vissza. A legújabb döntések a legszerényebb számítások szerint is – ha csak a közvetlen hatásokat vesszük figyelembe – mintegy 550 milliárd forintos megszorítást jelentenek. Ha ehhez hozzávesszük a néhány héttel ezelőtti 78 milliárdos csomagot, valamint az ezzel együtt bejelentett forintgyengítés hatását, máris a közelében járunk annak a 700 milliárdnak, amelyet a száznapos programban osztott szét a szociálliberális kormány (mint tudjuk, az üresen talált államkasszából). A közvetett hatásokat is figyelembe véve – mint például az infláció gerjesztése –, a mérleg ennél is sokkal rosszabb. A kormányellenességgel egyáltalán nem vádolható Népszabadság számításai szerint a jövő évi adóváltozások mintegy 25–30 ezer forintot vesznek ki havonta egy átlagos család zsebéből, miközben kiadásai az áfaváltozások miatt hasonló mértékben nőnek. Hol van már a – kormányzati döntésként egyszer már elfogadott – személyi jövedelemadó-csökkentés terve? A kulcsok csökkentésének elmaradása – mivel elsősorban a magasabb jövedelműeknek kedvezett volna – szociális szempontból még magyarázható lenne, az adósávok szélesítésének elmaradása azonban egyszerű kormányzati sarc. Ennek híján ugyanis a növekvő infláció miatt az ugyanakkora vásárlóerejű jövedelem magasabb adósávba kerül. A szinten tartáshoz minimum az infláció mértékével kellene emelni a sávok felső határát, de az igazán polgárbarát megoldás a sávok jelentős mértékű széthúzása lenne. Ez segítené elő azt, hogy a viszonylagos jólétét munkával előteremtő középosztály mind létszámában, mind vagyonában gyarapodhassék. Ehelyett megismétlődik a Bokros-csomag jövedelem-újraelosztó hatása: a növekvő infláció és a rögzített adósávok a középosztályt a szegények szintjére kényszerítik, miközben a leggazdagabbak ezúttal is megtalálhatják a lecsúszás ellenszerét. A dilettáns kormányzati gazdaságpolitika árát tehát ismét az éppen hogy erősödni kezdett középosztállyal fizetteti meg a kormány. Régi jó baloldali recept.
Jókora pofont kaptak azok a családok is, amelyek az Orbán-kormány otthonteremtési programján felbuzdulva saját lakást építettek vagy vásároltak. A felveendő hitel nagyságába ugyanis nyilván bekalkulálták – az akár havi húszezer forintot is elérő – adókedvezményt, amelyet a kormány most egy tollvonással eltörölt. Pedig ha léteznek olyan jogszabályok, amelyekhez nem szabadna pillanatnyi pénzzavarban hozzányúlni, akkor ezek azok, amelyek a polgárok és családok hosszú távú döntéseit – ezek közül is kiemelten a gyermekvállalási döntést – befolyásolhatják: gyermekek utáni adókedvezmények, otthonteremtési támogatások, tandíjmentesség, a nyugdíjrendszer szabályozása. A gyászos demográfiai folyamatok javulásához a kormányzat csak akkor tud hozzájárulni, ha sikerül az embereket meggyőznie arról: a bátorító kedvezmények és támogatások – amelyekkel a társadalom elismeri a gyermeket nevelő családoknak a nemzet jólétéért és jövőjéért vállalt áldozatát – nem attól függnek, hogy segítőkész vagy közömbös kormány áll-e az ország élén. A polgároknak biztosnak kell lenniük abban, hogy a családok életét hosszú távon segítő intézkedéseket össznemzeti konszenzus övezi. A Medgyessy-kormány döntései ezzel szemben máris megroggyantották a családokat segítő támogatási rendszert.
Az áfatörvény megváltoztatása a maga nemében páratlanul zseniális: gazdaságilag ésszerűtlen, ugyanakkor társadalmilag is igazságtalan. Az alsó kulcsok növekedése és a legfelső csökkenése teljesen aszimmetrikus hatású: míg az áfakulcs növekedése szinte azonnal megjelenik az árakban, a csökkentés hasznát szinte teljes egészében lenyeli a kereskedelem, növelve a szektor profittermelését. Ráadásul az alacsonyabb áfatartalmú termékek a szegényebb családok és egyének fogyasztói kosarában nagyobb súllyal szerepelnek az átlagnál, mivel – arányait tekintve – jövedelmük nagyobb részét költik élelmiszerre, gyógyszerre, háztartási energiára, mint a magasabb jövedelműek. A mostani döntésekkel ugyanakkor a tankönyvek és a gyógyszerek áfája nulláról 5 százalékra, az élelmiszereket és a gázt terhelő 12 százalékos áfa 15 százalékra nő, míg a háztartási energia a legmagasabb (a tervek szerint 23 százalékos) adókulccsal fog adózni, az eddigi 12 százalék helyett. A tervezett változások következtében a megélhetési költségek garantáltan nőni fognak, különösen a szegényeknél és az alsó középosztályban. A gazdasági irracionalitás is könnyen kimutatható. Mivel egy adócsökkentésnek akkor van érezhető pozitív hatása, ha az legalább 5-6 százalékos mértékű, a felső áfakulcs kétszázalékos mérsékléséről bizton állítható: miközben az állam az egyik legbiztosabb bevételi forrásáról mond le, ennek a lépésnek se élénkítő, se inflációcsökkentő hatása nem lesz.
Szokás hivatkozni az áfatörvény változása kapcsán holmi EU-követelményekre, de ez csupán porhintés. Az unióban semmiféle egységes szabályozás nincs, és néhány éven belül várhatóan nem is lesz. Lazán megfogalmazott elvárások vannak csupán, amelyeknek minden ország a nemzeti érdekeinek megfelelően tesz eleget (optimális esetben, persze). Ráadásul a sors fintoraként éppen egy nappal az áfamódosításról szóló kormánydöntés előtt fogadta el az Európai Bizottság a hatályos uniós áfairányelv módosításáról szóló javaslatot. Ebben – többek közt – a kedvezményes kulcsba sorolták a háztartási energiát. A Medgyessy-kormány döntése tehát nemhogy nem támasztható alá az uniós elvárásokkal, hanem éppen ellentétes azzal.
A gazdasági és a jóléti folyamatok mérlege amúgy egészen elképesztően alakul. Míg az Orbán-kormány időszakában folyamatosan, kiegyensúlyozottan és kiszámíthatóan növekedett mind a gazdaság, mind az életszínvonal (olyannyira, hogy ezt még a szocialisták sem vonták kétségbe igazán a kampányukban, sőt, azt hangsúlyozták, hogy volna még mit szétosztani a megtermelt javakból), addig a Medgyessy-kormánynak egy kerek esztendő elég volt ahhoz, hogy olyan mélységbe taszítsa a gazdaságot, amilyet a gyászos emlékű Bokros-csomag óta nem tapasztaltunk. Az MSZP–SZDSZ-koalíciónak ritka bravúrt sikerült bemutatnia: egyszerre romlik minden gazdasági mutató. Hiába, azért ez is egyfajta teljesítmény… Az elhibázott gazdaságpolitika árát természetesen legegyszerűbb a középosztállyal megfizettetni, amelytől már van mit elvenni, de amelynek tagjai még nem elég szervezettek és nem elég jó érdekérvényesítő képességűek ahhoz, hogy ezt megakadályozzák. A kormány ezen belül is a legegyszerűbb eszközhöz nyúlt: beindította az adóprést. Osztogatás után fosztogatás…
Hadd idézzek fel egy, a Bokros-csomag bevezetésekor megfogalmazódott gyanút! Mivel a szociálliberális gazdaságpolitikai elit csak a nyolcvanas évek válságkezelő technikáit sajátította el igazán, jószerivel csak a gazdasági krízisek menedzselésében érzi otthon magát. Ha nincs válság, hát csinálnak… A nyugodt, polgári építkezés és gyarapodás feltételeinek biztosítására mind alkatilag, mind észjárásukban képtelenek.
A történelem ezúttal is ismétli magát.

A szerző közgaszdász