Azt gondolná az ember, hogy a piacgazdaságra való visszatérésünk tizenharmadik esztendejében a magyar társadalom lényegesen többet ért a kapitalizmusból, mint a rendszerváltozás kezdetén. Hiszen más a bőrünkön érezni és a gyakorlatban tapasztalni a piac törvényeit, mint könyvből, mások elbeszéléseiből vagy az időnkénti nyugati turistautak során felszedett benyomásokból rekonstruálni a piacgazdaság mibenlétét. Mégis úgy látszik, hogy a polgári társadalom alapvető összefüggéseit ma sem látja tisztábban polgártársaink nagy része, mint 1990-ben. Sőt, megkockáztatom: akkor a piacgazdaság és a parlamenti demokrácia alapkérdései iránt nagyobb érdeklődés mutatkozott, és a politikai diskurzus a mainál színvonalasabb volt.
Vegyük például azt a nyilvánvaló összefüggést, hogy az állam a kiadásait a bevételeiből (alapvetően az adónkból) fizeti; ha pedig az adóbevételek nem elegendők az állami költekezés fedezésére, akkor annak költségvetési hiány a következménye. Minden háztartás ismeri a bevételek és kiadások egyenlegének fogalmát. Ezért azt várnánk, hogy a választópolgár a magát elgaloppírozó politikust egyetlen visszakérdezéssel lehozza a realitások talajára, valahányszor túl rózsás ígéretek hangzanak el. Mert az adakozó kedvű politikus nem a magánvagyona terhére ígér: vagy a társadalom adófizetői állják a számlát, vagy deficit formájában a rákövetkező generáció örökli meg a terhet.
Mindez a mai pénzügyi zavarok értelmezése kapcsán jutott eszembe. Hiszen ami a forint árfolyamával és a kamatokkal történik, megvitatható a monetáris politika szintjén (és akkor bele kell mennünk a magyar árfolyamrendszer, a bankközi piac és a nemzetközi tőkeáramlás technikailag valóban bonyolult összefüggéseibe); ám a nemzeti valutával kapcsolatos hirtelen események mögött megtalálható egy általánosabb és egyszerűbben leírható eseménysor.
A pénzügyi elemzők természetesen az első szinttel foglalkoznak: mit tesz a központi bank (az MNB) a kamatokkal, mire készül a Pénzügyminisztérium a költségvetési körön belül, hogyan látják a külföldi kockázatelemzők a magyar gazdaság pénzügyi kockázatait és főként a forint erejének várható alakulását. A politikai elemzők azt firtatják, hogy elég hihető-e mindaz, amit a központi bank állít az inflációs céljáról és a valuta árfolyamáról vagy amit a pénzügyminiszter ígér az ez évi államháztartási hiányról, és a két hatóság között milyen a viszony. Az utca embere, ha figyel az ügyre, annyit érzékel, hogy valami megint nem megy jól, és hogy felelős beosztású személyektől ellentmondásos kijelentéseket hall. Azt viszont kétségtelenül érzi, hogy a turistaszezonra megdrágult az euró, azaz gyengült a zsebében lévő forint.
Mindez a jelenségek szintjén zajló történés. Azt már megtanultuk mindannyian, hogy az árfolyamok változnak, a kamatlábak módosulhatnak. Az általánosabb kérdés sokkal inkább az, hogy a gazdaság ép-e. Ha pedig mégsem az, akkor mi a bajok oka. Az én válaszom: maga a gazdaság (vagyis a kisebb és nagyobb vállalkozások, a bankok, a pénzügyi piacok összessége) természetesen jóval érettebb, mint volt akár nyolc esztendeje, a híres-hírhedt Bokros-csomag idején vagy különösen 1990-ben, a rendszerváltoztató folyamat válságos kezdetén. A helyzet azonban ma rosszabb, mint két esztendeje. És ami különösen fontos és új fejlemény: reménytelenül kevés időnk maradt az európai uniós csatlakozás, s azon belül az euró átvétele által megkövetelt teendők teljesítésére.
Két éve gazdaságunk a mainál erőteljesebb növekedés állapotában volt, az európai konjunktúra pedig jó közepesnek látszott. Az akkori kormány és a jegybank közös döntésével megszüntették a forint csúszó leértékelését, és a forint/euró akkori hivatalos középértékéhez képest széles lebegési sávot jelöltek ki. Ennek az üzenete az, hogy a hivatalos paritás körül 30 százalékkal, vagyis igen jelentős mértékben mozgathatja a piac a forint árfolyamát; a jegybanknak csak a sávszéleken van beavatkozási kötelezettsége. Továbbá: ez a valutarendszer lényegében azonos azzal, amit az EU tagállamaként majd használnunk kell, vagyis egy újabb lépést tettünk az integrációs alkalmazkodás irányába. Ha tehát ma azt látjuk, hogy egy euróért az egyik nap 345, később 270 forintot kell adni, annak lehetősége a 2001-es változásból következik. Az akkor bevezetett rendszerben elvileg akár 310 forintba is kerülhetne egy euró, mivel csak ezen a hivatalos sávhatáron köteles a jegybank árfolyam-szabályozási céllal beavatkozni.
Az első időben azonban nem a forint árfolyamának ingadozása vagy különösen romlása okozott gondot, hanem az, hogy „túl erős” lett a valutánk. Sokan akkor sem értették meg: ebben a rendszerben már nem az MNB szabja meg a forint aznapi árfolyamának alakulását, hanem a piac. Ha sok külföldi szakmai befektető jön hozzánk, és pénzéért forintot akar venni, akkor a forint erősödik. Akkor is erős az árfolyam, ha a spekulánsok jó tippnek tartják a forintvételt, a magyar állampapírok és a tőzsdei részvények tartását, a forintbetét-elhelyezést – ebben az értelemben a Nemzeti Bank által alkalmazott kamatok szintje is formálja az árfolyamot.
Ez volt két éve. Majd jött a hosszú választási esztendő: 2001 végétől 2003 áprilisáig. A kimenő kormány nem spórolt az állami kiadásokkal; az Orbán-kormány javára legyen mondva, a kiadások jelentős része fejlesztési, beruházási célt szolgált a Széchenyi-terv és a Széchenyi Plusz-terv keretében. A béremelések is indokolhatók voltak az állami szektorban. Mint ahogy politikai ellenlábasai is joggal érvelhettek a további béremelések szükségessége mellett: a Medgyessy-kampány simán ráduplázott az Orbán-kormány ígéreteire.
Az ígéretek hatottak. Túlságosan is. 2002-re mintha a józan választópolgár visszavedlett volna gyermeknek: szeretném a vásárban ezt is, azt is, meg amazt is, papa, kérlek, vedd meg még a medvecukrot is! Az MSZP ígért, ráígért, és 2002 nyarától valóban költekezik is. Nyilvánvalóvá vált, amit eddig is tudtunk: nálunk nincs független közvélemény-formáló kör vagy ha lenne is, hangja erőtlen. Nem harsant fel a kézenfekvő kérdés: miből és ki fogja megfizetni a nagyvonalú költekezést. És már a korábbi gyors gazdasági növekedésre sem lehetett számítani. Maradt az állam nagyméretű deficitje, ami 2002-ben a nemzeti jövedelem kilenc százalékára rúgott. Tavaly minden négy forint állami bevételre öt forint kiadás jutott. Ebben az évben is deficites lesz az államháztartás.
Időközben visszaesett gazdaságunk növekedési üteme, romlott a külkereskedelmi mérleg, a fizetési mérleg. A foglalkoztatás korábbi növekedése megállt, és ma már csak az állami szektorban szaporodik a munkahelyek száma. A külföldi szakmai befektetők beáramlása lelassult, sőt néhány nagy cég olcsóbb bérű térségekbe viszi a munkát.
A kérdés immár nem az, hogy miért romlik a forint árfolyama, hanem hogy miért csak most. Talán azért, mert ha megkésve is, de révbe érni látszik uniós felvételünk. Mert a térség többi országa (az újabban igyekvő Szlovákia, a méretes Lengyelország, az inflációt megfékező Csehország) befektetői szemmel ígéretes, és most az egyszer nekünk dolgozott a tömbszemlélet. Mert a pénzügyi alapok kezelői komolyan vették, hogy a magyar kormány (a független jegybankkal együtt) mielőbb meg kíván felelni az eurózónába való belépés pénzügyi feltételeinek, és ehhez le kell szorítani az inflációt, ami viszont erős forintot követel meg.
Ezért tehát januárban még az okozott gondot, hogy sokan az amúgy is erős forint további felértékelésére spekuláltak – de csalatkozniuk kellett. A spekulánsok egy időre visszavonultak, a kormány pedig – amelyet nyomtak a mértéktelenül megnőtt bérek miatt is keserű exportőrök – a forint gyengítését gondolta ki. A pénzügyminiszter júniusban egy kisebb leértékelést (a hivatalos valuta-középárfolyam eltolását) kérte az MNB-től, és ennek fejében egy megszorító-kiigazító költségvetési csomagot rakott össze. Az ötlet azonban nem vált be. A kisméretű hivatalos leértékelésnél jóval nagyobb arányban értékelődött le a forint a piacon. Hiába no, a befektetők most már nem úgy általában tekintettek rá a magyar piacra, hanem alaposabban szemügyre vették a számokat és a trendeket. És azt látták, amit az utca embere is kezd kapiskálni: gond van a magyar gazdasággal.
A jegybank pedig egyszer, majd még egyszer kamatot emelt, hogy a pénzügyi befektetők szemében vonzóbb legyen a magyar állampapír vagy az itteni betételhelyezés, és ezen keresztül visszaerősödjön a forint. A spekulánsokkal folytatott küzdelmét azonban mind kevésbé érti, látja át a külvilág. Nem csoda, ha a szélesebb közvélemény kezdi elveszíteni a fonalat.
Az alapvető gond azonban eddig sem annyira az árfolyammal volt, mint inkább az ígérgetős, adakozós nagypolitikával. Most viszont már nem a további ígéretekről, hanem a megbomlott egyensúly helyreállításáról esik majd a legtöbb szó. A kormány nem lesz képes tovább halogatni a kínos, megszorító döntéseket. Legyen ez a kormányzat gondja – az viszont mindannyiunké, hogy a csatlakozás előtti és körüli kritikus időkben a magyar gazdaság irányítása immár a külföldnek is feltűnő módon kiszámíthatatlan. És mintha a szavazópolgárok egy része is kezdené kapiskálni: a nagypolitika talán mégsem lehet azonos a nagyotmondás politikájával.
A szerző közgazdász
origo.hu
Megszólalt Magyar Péter volt barátnője: Magyar Péter nem az, akinek látszik - videó
