A baloldali kormánykoalíció válsága

A közelmúltban vitába bonyolódtam Esterházy Péterrel az Élet és Irodalom hasábjain (21., 25., 33. számok) a politikáról, a társadalom kettészakadásáról, az egypártrendszer diktatúrájának működtetésében játszott szerepünkről. Némiképp megsajnált bennünket, a politikailag aktívabb jobbközép értelmiségieket, mondván: hiába ajánljuk fel tudásunkat, tapasztalatainkat, erkölcsi hitelünket és szakmai presztízsünket a politikai jobboldalnak, ránk, legjobb esetben, fütyülnek. Végső konklúziójában arra jutott, „van Önöknek most bajuk elég”, jelezvén a jobboldal gondjait a választás elvesztése miatt. Ezzel harmóniában értekeznek különböző közírók a jobboldal válságáról, mindenképpen belénk akarván sulykolni: ez így nem mehet tovább, reménytelen a helyzet, egy új megváltóra lenne szükségünk. Egy választást elveszítő párt nyilvánvalóan nehéz helyzetbe kerül, hiszen rendeznie kell sorait, át kell tekintenie a vereség okait, le kell vonni belőle a hasznosítható tapasztalatokat. Hogy ez 2002 után kellő mélységig megtörtént-e, arról lehet vitatkozni. Az elkötelezett értelmiségiek természetszerűen soha sincsenek megelégedve, szeretnék, ha politikusaik messzemenően figyelembe vennék tanácsaikat, analízisüket, és az általuk helyesnek vélt irányba húznák a politika szekerét. Ez az óhaj természetesen nem valósítható meg, mivel a politikusok autoriter személyiségek, akiknek határozott elképzeléseik vannak a követendő stratégiát illetően.
Nyitott és megválaszolandó kérdés azonban, hogy a polgári oldalon valóban olyan katasztrofális a helyzet, mint ahogyan egyes közírók el kívánják hitetni velünk? Vagy – a legutóbbi választás eredménye ellenére – nem a jobboldal, hanem a baloldal van mély válságban, és nem nekünk, a jobbközép mögött álló értelmiségieknek, hanem a baloldali kollegáinknak „van most bajuk elég”. Vizsgáljuk meg, melyek azok a tényezők, amelyek az utóbbi feltételezés mellett szólnak.
*
1. Az MSZP megújulásáról és személyi politikájáról.
Az utódpárt már megalakulása óta ígéri a megújulást, a szociáldemokratizálódást. Ennek megvalósítását megakadályozta a ’94-es választási győzelmük, amikor a miniszterelnöki székbe Horn Gyulát ültették, az ’56-os forradalom nem egészen pozitív személyiségét. Miniszterré nevezték ki ismét – többek között – a rendszerváltozás előtti pénzügyminisztert és egészségügyi minisztert is, aki korábban még az MSZMP Politikai Bizottságának is tagja volt. Meglepő, hogy az MSZP-ben a ’98-as választási vereség sem indított el semmiféle lényeges változást: a nap mint nap hallott szólamok, ígéretek ellenére a régi nómenklatúra ellenállt mindenféle belső nyomásnak, új emberek előtérbe kerülésének. Hozzáállásukat jól jellemzi Horn Gyula dehonesztáló kijelentése a pártjában tisztséget kapott és őt kritizáló fiatal politikusról: „ki az a Molnár Gyula?”. A legutóbbi választás előtt az előjelek számukra az utolsó pillanatig meglehetősen kedvezőtlenek voltak, amit sokan az elmaradt személyi változásokkal magyaráztak. A kormányt lejárató kampány, a fenyegetés a 21 millió román munkavállalóval, az elképesztő ígérethalmaz, na meg a jobbközép pártok kampányának hibái azonban meghozták gyümölcsüket. A váratlan győzelem okozta euforikus hangulatban pillanatok alatt köddé váltak a megújulási elképzelések. A régi gárda erejét bizonyítja, hogy még olyan kádereket is visszahoztak, akik már régen visszavonultak a politikától. Ismét miniszteri megbízatást kaptak a diktatórikus rendszer miniszterei, az állampárt legmagasabb szinten irányító testületeinek, a Politikai és a Központi Bizottságnak tagjai, és fontos pozíciókba kerültek a korábban az MSZMP apparátusában dolgozók. Ezek a kinevezések, az MSZP személyi politikája – alig tagadhatóan – a társadalom, a rendszerváltozás provokációjának tekinthetők. Ezt az állapotot tovább erősítette a miniszterelnök ügynökmúltja, ami fokozta a kormány iránti ellenszenvet a jobboldalon, és nem kevés megrökönyödést váltott ki a koalíciós párt érzékenyebb – és mondhatjuk – előrelátóbb politikusai között.
Az MSZP vezetésének magabiztosságát, szemléletét bizonyítja, hogy az ismeretlenségből még egy olyan kádert is elővarázsoltak, aki a rendszerváltozáskor korábbi politikai, baráti kapcsolatait kihasználva az ország egyik leggazdagabb emberévé vált. Fel sem merült bennük, hogy az ország lakossága, köztük az MSZP tagsága, támogató köre, különösen pedig a rendszerváltozás okozta gazdasági nehézségek szenvedői, nem fogadják nagy lelkesedéssel az ilyen ügyes polgártársuk miniszteri beosztását, a korábbitól eltérő szemináriumi oktatását, eszmefuttatását az erkölcsről, az ország érdekeiről. Azon is el lehet tűnődni, hogy a demokráciában éppen az az ember lenne a legalkalmasabb az ifjúság ügyeivel foglalkozó minisztérium vezetésére, aki a diktatúrában az MSZMP ifjúsági szervezetének első számú vezetőjeként egészen más eszmék és célok elfogadására biztatta az ifjúságot. Óhatatlanul felmerül, vajon az MSZP vezetése megbeszélte-e személyi politikáját a mögötte álló értelmiségi holdudvarral. Alig hihető, hogy az értelmes, okos emberek ne hívták volna fel figyelmüket a lappangó veszélyekre. Úgy tűnik, hogy a jeles baloldali értelmiségieknek nem sok szavuk lehet az MSZP politikájának befolyásolásában, és Esterházy Pétert idézve: „Önökre legjobb esetben fütyülnek”.
Közben a propaganda teljes erővel fújta a nótát a párt megújulásáról, a szociáldemokrata értékek elfogadásáról, a párt nevének megváltozásáról, sőt – a megtisztulás demonstrálásaként – a rossz hírű pártház eladásának tervét is felvetették. A tények azonban nem ezt, hanem sokkal inkább a régi beidegződések feléledését, a visszalépést, a bolsevizálódást igazolták.
Az új kormány soha nem látott tisztogatást hajtott végre az államapparátusban, amely meghaladta a rendszerváltozáskor tapasztaltakat. Mindenhová, a gazdaságba, a közigazgatásba, a fegyveres erőknél, a társadalmi szervezetekbe, a kulturális intézményekbe, az elektronikus médiába, fontos döntéseket hozó bizottságokba saját embereit kívánta beültetni, más szavakkal: létrehozni egy sajátos posztkommunista Magyarországot. Óriási és a régi időkből jól ismert kampány indult azoknak a fontos pozícióban lévő személyiségeknek, a Nemzeti Bank elnökének, a legfelsőbb ügyésznek, a rádió elnökének, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete vezetőjének lejáratására, leváltására, akik a korábbi kormány időszakában kerültek ezekbe a tisztségekbe. Mindezek az ország közvéleménye előtt jól ismertek. Az azonban már aligha, hogy ezek az akciók alsóbb szinten, a különböző intézményekben is folynak: a régi élkáderek összefogásával, hazugságokkal, hamis állításokkal próbálnak minden olyan személyt dehonesztálni, háttérbe szorítani, akiket a polgári pártok aktívabb támogatóinak tartanak, akik nézeteiknek a nagyobb nyilvánosság előtt is hangot adtak. Lassan odajutunk, mint a régi pártállami időszakban: a más nézeteket vallókat ellenségnek tekintik, és arra kényszerítik az értelmiséget, hogy csendben maradjon.
Megdöbbentő az a sietség is, amellyel a régi káderek le akarták aratni győzelmük termését. Nem bírtak ellenállni a beosztásuk nyújtotta gazdagodási lehetőségeknek. Ez alól még az SZDSZ politikusa által vezetett Oktatási Minisztérium se kivétel. A kormány már hivatali idejének kezdetén kénytelen volt megválni számos, különböző minisztériumokban dolgozó személytől. Némiképp ebbe a kategóriába tartozik, hogy Magyar Bálint, a minisztériumában kirobbant botrányok mellett, barátjának, tanácsadójának egy új tudományos intézet megalakítására 230 milliót juttatott, anélkül, hogy erről a szakmai grémiumok véleményét kikérte volna, az intézet létrehozásának szükségességét a szakemberek megbeszélték volna. Tette ezt akkor, amikor az egyetemek kutatásra fordított támogatása jelentősen csökkent. Tudományos intézeteket ilyen módon még a pártállami időszakban sem hoztak létre.
*
2. A kormány és a kormányfő munkájáról.
A kormány eddigi ténykedéséről, politikájáról sok minden elmondható, de jó aligha. Kapkodás, ellentmondó nyilatkozatok és az összhang hiánya jellemzi tevékenységét. A túlzott választási ígéretek teljesítése elképesztő terheket rótt az államgazdaságra, amelyeket tetézett a kormány sajátos, minden különösebb fantázia, elképzelés nélküli gazdaságpolitikája. Ennek különlegességeit már a kormány oldalán álló szakértők is részletesen taglalták. Az ország kimondva-kimondatlanul gazdasági válság, pénzügyi csőd közelébe került, amelyet jól jellemez, hogy a nyáron volt olyan nap, amikor még az államkassza is kiürült. A kormány a régi, jól bevált (?) fogásokhoz folyamodott, kölcsönök felvételével próbálta a hiányt betömni: hadd részesüljenek gazdasági politikája áldásaiból az utódok is! Majd jöttek és jönnek a tőlük jól ismert megszorítások, a leépítések, az áremelések, a beruházások visszafogása, új adónemek bevezetése. Közben az életszínvonal emelkedéséről, munkahelyek szaporodásáról, az ország modernizálásától, a ragyogó távoli jövőről beszélnek. Ennek a propagandának színvonalára, meggyőző erejére legjellemzőbb a következő eset: amikor megkérdezték a legilletékesebbet, hogyan akarják az adócsökkenés által bekövetkező hiányt pótolni, azt felelte: „újabb adók bevezetésével”. A kormánynak gyakorlatilag egyetlen egy kezdeményezése, ténykedése sem volt sikeres: legtöbbjük kiváltotta a társadalom erős ellenérzéseit. Vonatkozik ez többek között az EU-csatlakozásunk ügyében folytatott koppenhágai tárgyalásokra, a honvédelmi miniszter vállalásaira, részvételünkre az iraki helyzet megoldásában, a kettős állampolgárság kérdésére, az oktatással kapcsolatos reformtervekre, az egészségügy-privatizációra és a K&H-botrány szövevényeire.
Külön érdemes foglalkozni a miniszterelnök teljesítményével. Kétségkívül, hogy az MSZP politikusai közül a szimpatikusabb személyiségek közé tartozik, hiányzik belőle Horn Gyula proletár büszkesége, fölénye, és megszólalásaiban nem követi Kovács László kemény stílusát sem. A pénzügyminisztériumban eltöltött évtizedek alatt – minden bizonnyal – sok financiális, közgazdasági ismeretre tett szert, amelyet ’90 utáni sikeres életpályája is bizonyít. Egyelőre azonban kevés jele van annak, hogy a fent jelzett területen szerzett tapasztalatait az ország érdekében is kamatoztatni tudná. Túlzás és rosszindulat nélkül megállapíthatjuk, hogy a kormány vezetése, az ország irányítása túlságosan nagy és alig megoldható feladatot jelent számára. A miniszterelnöki pozíció betöltéséhez sokkal több kvalitásra, áttekintésre, koncepcióra, vezetői rátermettségre és nem utolsósorban jó kommunikálóképességre lenne szükség. Sajnos az utóbbi egyáltalán nem tartozik a miniszterelnök erősségei közé: nyilatkozatai sok esetben ellentmondásosak, nehezen érthetők és nem meggyőzőek. Az igazsághoz tartozik, hogy a miniszterelnök nem sok segítséget kap az államigazgatásba bevont volt párttársaitól. Vagy azért, mert nem alkalmasak irányító munkára, vagy azért, mert képtelenek a demokratikus viszonyokhoz alkalmazkodni. Ezek a volt MSZMP-káderek meglehetősen nehezen tudnak megszabadulni régi beidegződéseiktől. Az állampárt idején hozzá voltak szokva ahhoz, hogy senki nem kritizálhatta a magas szinten hozott döntéseket, és beosztásukban azt csináltak, amit akartak. Tehetetlenségükben most az ellenzék aknamunkájára hivatkoznak, akik akadályozzák (hogyan?) országépítő munkájukat. Csak az nem világos, hogy az egypártrendszer negyven éve idején ki gátolta őket, hogy képességeiket az ország érdekében hasznosítsák, és megteremtsék a modern, virágzó Magyarországot.
Mindezek összegzéseként megállapíthatjuk, hogy az MSZP, a baloldali kormány válságban van, ami tükröződik az MSZP számos aggódó politikusának nyilatkozatában, a lakosság véleményében, az MSZP óriási népszerűségvesztésében. Ez a helyzet az MSZP néhány hívét, propagandistáját kétségbeesett akciókhoz vezeti. Az állampárt bel- és külpolitikájának propagálásában óriási tapasztalatokat szerzett újságírók az ország közvéleménye előtt próbálták magyarázni annak a levélnek a valódiságát, amelynek primitívségét, hamisságát egy gyermek is azonnal megállapíthatja. Az ellenzék eltiprásának, ellehetetlenítésének szándéka azonban annyira domináló gondolkodásukban, hogy még a veszélyt, a teljes leégést is megkockáztatják. A harag, a gyűlölet azonban nagyon rossz tanácsadó. A közvéleményt nem hamis levelek közlésével, propagandafüzetek terjesztésével, hanem hatékony kormányzással, a társadalom érdekében tett intézkedésekkel lehet meggyőzni. Ez lenne az ország érdeke. Az MSZP-nek érdemes lenne azt is átgondolnia, nem erősítené-e hazai és nemzetközi reputációjukat, ha megszabadulnának a pártjukat kompromittáló, rossz színben feltüntető politikusoktól, ha változtatnának régi beidegződéseiken, személyi politikájukon, és ha végre valóban rálépnének a szociáldemokratizálódás útjára.

A szerző a Nemzeti Kör tagja