A jogállamiság eszméje és a gyámhivatal

Nem csupán az egyik legtöbbet bírált problémája a kapcsolattartás a hazai családjognak, de ma már valóságos jelkép. Minthogy csaknem fél évszázada hozott és jó ideje elavult törvény szabályozza, legelőször is annak jelképe, hogy a szocialista törvényesség mennyire figyelmen kívül hagyta a legelemibb emberi jogokat; de emellett jelképe a kapcsolattartás annak is – hiszen mind a mai napig érvényben van –, hogy a jelenlegi jogrend milyen felemás és korcs keveréke a rendszerváltozás előtti és utáni törvényeknek, és hogy a hazai jogrend még ma is milyen messze áll az uniós normától. Nyitott kérdés, hogy a szociális és családügyi minisztérium nemrég kezdeményezett vizsgálata hoz-e változást e téren.
Az alábbiakban érintettként szeretnék beszélni erről a nagyon is aktuális témáról. Érintettként, vagyis olyan apaként, aki évek óta minden kétségbeesett kísérlete, erőfeszítése ellenére sem tud élni papíron ugyan létező, de gyakorlatilag végrehajthatatlan kapcsolattartási jogával, és aki az elmúlt évek során úgyszólván naponta szembesült a hazai gyermekvédelmi szervek – gyámhivatal, gyermekjóléti szolgálat, családsegítő, bíróság stb. – közönyével, önkényével és tehetetlenségével.
A kapcsolattartás áldatlan problémájáról írni annyi, mint újra meg újra felvetni a hazai gyámhivatal felelősségét. A kapcsolattartás végrehajtása ugyanis Magyarországon gyámhivatali hatáskör. Az a szülő, aki a gondviselőtől érvényes kapcsolattartási határozat ellenére sem kapja meg gyermekét, csak a gyámhivatalhoz fordulhat, csak a gyámhivataltól kérhet segítséget. Márpedig a hazai gyámhivatalok – mind jogosítványaikat, mind az ott dolgozók képességeit illetően – teljesen alkalmatlanok a többnyire elmérgesedett és évek óta húzódó kapcsolattartási ügyek kezelésére.
Legelőször is, mivel a gyerek visszatartása nálunk csak közigazgatási vétség, nem pedig bűncselekmény, a gyámügyi hatóságok – az ejnyebejnye meg a felszólító levél mellett – semmilyen kényszerítő eszközzel sem rendelkeznek. Igaz, hogy a gyermeket megtagadó szülőre a gyámhivatal, elvben legalábbis, több százezer forintos büntetést is kiszabhat, ilyen pénzbüntetést azonban eddig egyetlen egyszer sem hajtottak be, arról nem is beszélve: pénzbírság kiszabásához az kell, hogy az apa minden egyes alkalommal feljelentést tegyen, két odarángatott tanúval igazolva (másként nem hisznek neki), megint nem kapta meg a gyereket. Ezzel csak az a baj, a gyámügy – ahelyett, hogy hivatalból indítana eljárást a gyermek jogainak védelmében – valójában egymásnak ugrasztja a szülőket. Nem csoda, hogy sok apa nem kívánja az amúgy is rossz viszonyt újabb és újabb feljelentéssel mételyezni.
Nagyobb baj, hogy a gyámhivatalokban olyanok dolgoznak, akiknek mind szakértelmét, mind szakmai rátermettségét a magam részéről erősen megkérdőjelezem. Bár nekem csak két budai kerülethez meg a fővárosi gyámhivatalhoz volt szerencsém, bízvást mondhatom: szavahihető, megbízható, az ügyeket megnyugtató szakszerűséggel és emberséggel, vagyis szívvel-lélekkel intéző főelőadóval nem találkoztam. Ha van is ilyen, kivétel, és ritka, mint a fehér holló.
A hazai gyámügyesek, legalábbis a többségük, kicsinyesek és bosszúállók, szakértelmük nem megfelelő, döntéseik szűk látókörűek és önkényesek, lelkiismeretességük és ügyintézői kreativitásuk nulla (vagy annál is kevesebb), ráadásul a kapcsolattartási jogáért kilincselő apában csak okvetetlenkedő ügyfelet, kellemetlenkedő bajkeverőt, veszélyes ellenséget látnak, akinek jobb is minél hamarább elvenni a kedvét a további alkalmatlankodástól.
Mert egyvalamit el kell ismerni: ha a kapcsolattartási ügyek intézésében nem is, a kiszolgáltatott szülő meghurcolásában a gyámhivatal profi a javából. A gyámügyi főelőadóknak nem is egy eszközük van a kapcsolattartási jogáért harcoló szülő elbátortalanítására és elriasztására. Legelőször igyekeznek minden módon rá hárítani a felelősséget a kapcsolattartás sorozatos kudarcáért (az apák módszeres lejáratásában sokszor bizony a Kapcsolat Alapítvány vezető szakpszichológusa is kezükre játszik). Emellett mindenféle álszakvéleményeket szereznek be ellene, önkényesen és minden indoklás nélkül órákra szűkítik kapcsolattartási időkeretét, nem veszik emberszámba, infantilizálják, nem hallgatják meg véleményét, összejátszanak a másik szülővel, a családsegítővel és gyermekjóléti szolgálattal, indokolatlanul húzzák az időt, csapdát állítanak neki, mígnem a szülő előbb-utóbb csakugyan minden esélyét elveszíti, és kénytelen-kelletlen lemond a további küzdelemről.
Mivel kapcsolattartási ügyben sohasem hivatalból, csakis a szülő kérésére jár el a gyámhivatal, az ilyen ügyek valójában csak többletmunkát adnak az amúgy is túlterhelt főelőadóknak. Ezért érzi a szülő a kelletlenséget, mihelyt kapcsolattartási panaszával a gyámhivatalhoz fordul. Az elmúlt hat év keserű tapasztalatára visszatekintve egyre határozottabb bennem a felismerés, hogy a gyámhivatalnak az a ki nem mondott, de valóságosnak nagyon is valóságos célja, hogy az apákat fokozatosan megtörve, megalázva, egyszer s mindenkorra elvegye kedvüket a kapcsolattartási jogért folytatott harctól. Nem véletlen, hogy a gyámhivatalok nem tartják se nyilván, se napirenden, mi több, nem létezőnek, ha ugyan nem elintézettnek tekintik azoknak a szülőknek a kapcsolattartási ügyét, akik – az utóbbi tíz-tizenöt évben – az anyával meg a gyámhivatallal való hiábavaló küzdelembe belefáradva eltűntek a balfenéken. Hogy ők mennyien voltak – talán több ezren is –, azt nyilván a nemrég kezdeményezett minisztériumi vizsgálat sem fogja felderíteni. Meglehet, nem is érdekel már senkit…
Ami a gyámhivatal felügyeleti szervét, vagyis az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium gyermekvédelmi osztályát illeti, hol szidja a gyámhivatalokat, tehetetlenül széttárva kezét, hol falaz nekik; hol minden felelősséget rájuk hárít, hol egy követ fúj velük. Egy bizonyos: az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium gyermekvédelmi osztályán nagyon is jól tudják, milyen sok kétségbeesett szülő szaladgál évek óta segítségért, de ez cseppet sem zavarja a lelkiismeretüket. Már ahhoz is mennyi beadvány, sajtócikk, panasz, sirám kellett, hogy végre elinduljon egy felmérés, és utánanézzenek, hány elintézetlen kapcsolattartási ügy porosodik az ország különböző gyámhivatalaiban. Az egyik napilap szerint a vizsgálat eredményét novemberben fogják nyilvánosságra hozni. Hiszem, ha látom!
A hazai családjogi törvény olyan, amilyen, de tisztességesen, humánusan és szakszerűen eljáró, és főleg az állampolgári jogokat és a jogállamiság normáit tiszteletben tartó szakigazgatási apparátussal még ilyen embertelen, ilyen méltánytalan törvény mellett is nagyon, de nagyon sokat lehetne segíteni a gyermeküktől megfosztott szülők és a szülőtől megfosztott gyermekek helyzetén. Lehet, hogy nálunk rossz a családjogi törvény, de ettől még lehetne jó a hazai gyámügy, és lehetne jó a hazai gyermekvédelem: az a tragédia, hogy nálunk a gyermekvédelmi intézmények még a sokat szidott törvénynél is roszszabbak.
A jogállamiság eszménye nemcsak politikai váltógazdaság, nemcsak szabad sajtó, nemcsak világútlevél, független bíróság meg parlamentarizmus. Az alkotmányos alapjogok tiszteletben tartása, a jogáért harcoló honpolgár tisztelete is bőven belefér a jogállamiság fogalmába. De amíg az állam nem veszi komolyan a családjogi törvényt, amíg nem tartja tiszteletben a kapcsolattartást garantáló nemzetközi szerződéseket, amíg nincs rá gondja, hogy peres eljárás nélkül egyetlen szülőt se fosszanak meg gyermekétől, amíg a jog nem biztosítja a külön élő szülő kapcsolattartási minimumát, és amíg a szülői kapcsolat nem számíthat semmiféle törvényes védelemre, addig – parlamentarizmus ide vagy oda – nem lehet jogállamról beszélni Magyarországon.
A jogállam fogalma ugyanis összeegyeztethetetlen a gyámügyi főtisztviselők basáskodásával, a hivatali cinizmussal, felelőtlenséggel és cezaromániával, az alkotmányos jogokat és nemzetközi szerződéseket semmibe vevő családjogi törvénnyel, a külön élő szülő módszeres meghurcolásával, a gyerekek félárva sorba taszításával, és megfordítva, a jogállamiság azonos a humánus, szakszerű és lelkiismeretes ügyintézéssel, valamint a honpolgári jogok (többek közt a gyermekhez való jog) és a jogegyenlőség tiszteletben tartásával.
Mert a kapcsolattartás problémája – ezt kellene végre belátni! – nem a szerencsétlen és meghurcolt apáknak, nem is a Kapcsolat Alapítványnak, az Elvált Apák Egyesületének vagy egy-két lelkiismeretes családjogásznak a magánügye, hanem mindenkié, akinek fontos, hogy ez az EU-csatlakozás küszöbén álló ország ne csak a lakkozott felszínen, ne csak a politikusok nyilatkozataiban, hanem a hétköznapoknak, a honpolgár mindennapi életének mélyvilágát illetően is demokratikus jogállam legyen.
A szerző újságíró