A kórház-privatizáció profitorientált zsákutcája

Az országgyűlési többség által nemrégiben elfogadott kórház-privatizációs törvény célja az ellátás minőségének javítása. A minőség a kormány elvárása értelmében a tőkeinjekció és a hatékonyabb működtetés következtében fog javulni, hiszen a profitorientált magánszektor hatékonyabb, mint az állami (közterületi) szektor.

Nos, a kórházak működtetése egy forinttal sem fog kevesebbe kerülni, mint eddig, hiszen a privatizált kórházak működési költségeit továbbra is az egészségbiztosítási pénztár fogja folyósítani a begyűjtött pontszámok arányában. (Minden kórházi szolgáltatás bizonyos pontszámot ér.) Azzal pedig, hogy a kórház magánkézbe kerül, nem lesz kevesebb sem a beteg, sem a szolgáltatás.

Szabad piac tehát nem lesz, hiszen a szolgáltatás árát (a pontszámok értékét) nem a piaci kereslet és kínálat egymásra hatása alakítja, hanem a hatóság szabja meg és nem az fizeti, aki kapja. Nem közgazdászi szaktudásra, csupán józan paraszti észre, no meg egy kis logikára van szükségünk annak felmérésére, hogyan fogja ilyen körülmények közt a profitorientált magánbefektető a jelenleg veszteséges kórházak működését profittermelővé változtatni. Ennek három módja lehetséges.
Csökkenti a kiadásokat. Ez elérhető átszervezéssel, racionalizálással, fölösleges kiadások megszüntetésével, szigorú takarékossággal. E módon kétségkívül sok helyütt nyílik lehetőség költségcsökkentésre, de ezzel a legjobb esetben csak azt lehet elérni, hogy a kórház ne legyen többé veszteséges.
Nagyobb, immár profitot eredményező megtakarítási lehetőség a személyzet fizetésének csökkentése. Ez az orvosokat arra fogja kényszeríteni, hogy még több kórházon kívüli kereseti lehetőséget használjanak ki: magánrendelést, egyetemi-főiskolai előadásokat, másodállásokat, s ezzel kórházi teljesítményük minősége szükségszerűen csökkenni fog. Az ügyintézői személyzet fizetése olyan alacsony lesz, hogy arra csak a legrosszabb minőségű munkaerő fog vállalkozni. Betegápolásra és takarításra viszont már magyar munkaerő sem, azon az alapon, hogy „ezért a pénzért nem érdemes dolgozni”. A tőkés tehát színes bőrűeket fog importálni Bangladesből, Afrikából, Pakisztánból, a Fülöp-szigetekről. A helyzet olyan lesz, mint Nyugaton: a kórházak ápolói és takarítószemélyzete többségében színes bőrű lesz. A magyar krónikus munkanélküliek száma (azoké, akik már nem is keresnek munkát) pedig felszökik. A kórházi ellátás színvonala viszont csökkenni fog, már csak azért is, mert a színes bőrűeknek időre lesz szükségük ahhoz, hogy megtanuljanak magyarul.

A második profittermelő módszer a csalás. A kórházak például elszámolnak az egészségbiztosítási pénztárnak meg nem történt szolgáltatásokat. Ez otromba csalás, amelyen rajta lehet veszteni. Van azonban a csalásnak egy másik módja, amely felderíthetetlen. A kórház végigcsinál a betegen egy sereg drága (sok pontot érő) vizsgálatot, amelyre semmi szükség nincsen. Az egészségbiztosítási pénztár nem fogja keresni, szükség volt-e rá, hiszen erre nincs személyzete. És ha mégis keresné, sose fogja tudni bíróság előtt bebizonyítani, hogy valamely vizsgálatra nem volt szükség. Ebben az esetben a privatizáció következtében jelentősen megnövekednek az egészségügyi kiadások és növekszik majd a deficit is.

Végül a harmadik profittermelő módszer az, hogy a kórház begyűjti az egészségbiztosítási pénztártól a pontok alapján neki járó pénzt, s ezenfelül díjazást számol fel a betegnek: „Ha ön a mi kórházunkban akarja kezeltetni magát, akkor a kezelésért ennyit és ennyit kell fizetni.” Nem kell hozzá más, mint a hálapénzrendszert kötelezővé tenni és tarifásítani: szülés ennyi, vakbélműtét ennyi, egynapi ellátás ennyi.

Valószínű, hogy ez lesz a legelterjedtebb profittermelési módszer. A kormány által remélt tőkeinjekció is ott fog megtörténni, ahol profittermelésre a legnagyobb lehetőség van. Kialakul tehát egy kettős kórházi rendszer. Egy a gazdagok számára, akik a különdíjat meg tudják fizetni. Itt a pénzes beteget magas színvonalú – netán elegáns – környezetben kitűnően fizetett orvosok és ápolónők kitűnően el fogják látni. Egy másik a pénztelen köznép számára: túlzsúfolt, lerobbant kórházak, rosszul fizetett, másodvonalbeli orvosokkal és ápolókkal (hiszen a legjobbakat felszívják a magánkórházak), gyenge koszttal, ahol hovatovább – a kosztpótlékon kívül – a kötszert, a pelenkát és az orvosságot is a betegnek kell szolgáltatni…

Egy amerikai egyszer levelet írt az International Herald Tribunhöz (Párizsban szerkesztett nagy tekintélyű amerikai lap). Elmondta: húsz éve él és dolgozik Franciaországban, és havonta bosszankodott azért, mert egészségbiztosítási járulék címén néhány százalékot levontak a fizetéséből. Aztán valami súlyos nyavalyába esett, amiből a francia egészségszolgálat többévi kezelés után teljesen ingyen kigyógyította. Kiszámította, hogy a kezelés és a rajta elvégzett vizsgálatok Amerikában nyolcszázezer dollárjába kerültek volna. (Nem tette hozzá: Amerikában régen halott lenne, hisz nem volt nyolcszázezer dollárja.)

Sajnálatos, hogy az Amerika-majmoló, piacfundamentalista (szocialista) kormányunk nem veszi figyelembe az olyan tekintélyeket, mint a Nobel-díjas Joseph Stiglitz, aki szerint a piac nem teremt optimális állapotokat, a kormánynak tehát jelentős szerepe van a gazdaságban.

A parancsgazdaságról a piacgazdaságra való átállás során tönkrement a magyar könnyűipar, szétzilálódott a mezőgazdaság, külföldiek kezére került a magyar termelőerők jelentős része, beleértve az olyan kulcságazatokat, mint a bank- és energiaszektor. A jövedelemolló szétnyílása, a sötét nyomor és a mesés gazdagság egymásmellettisége és a bűnözés terén már megközelítettük Amerikát. Folyamatban van a felzárkózás az egyre inkább piacosodó kultúra terén is. Jelenleg az egészségügy amerikanizálása van soron, az oktatásügyé pedig előkészületben.

Nagy Pongrác, közgazdász