A zaj pokollá teszi a főváros lakóinak életét

Cikkemet Budapest főpolgármesterének, a Belváros polgármesterének és jegyzőjének, az Alkotmánybíróságnak, a budapesti rendőrfőkapitánynak, valamint az állampolgári jogok országgyűlési biztosának ajánlom figyelmébe.
Júniusban tört be otthonainkba a zajpokol. A zajpokol ezúttal az Erzsébet téri Gödörben vert fészket. Eleinte csak próbálgatta, mit bírunk ki, mit tudunk elviselni, majd egyre jobban elhatalmasodott, elterebélyesedett, egyre pimaszabb lett.
A zajpoklot, eufémisztikusan, zeneszolgáltatásnak nevezik. Úgymond ingyenes, vagyis annak is hallania kell, aki nagyon nem szeretné hallani. Irgalmat nem ismer, letaglózza az embert egy szőnyegbombázás erejével. Véget vet magánéletünknek, szétzúzza a családot: esti beszélgetésről, elmélyedésről, pihenésről, írásról, olvasásról, bármiről, ami a szó hagyományos értelmében barátságos és kedélyes, többé szó sem lehet. Unokáinkat sem merjük már fogadni. Kialvatlanságtól égő szemmel ténfergünk a lakásban, kérdőn egymásra meredünk, mit lehetne tenni.
A zajpokol neve: hangfal, erősítés. A zajpokol amit szolgáltat, rossz zene. Hallhatunk ugyan olykor jobb muzsikusokat is, de ekkora hangerővel Johann Sebastian Bach is elviselhetetlen volna. Igazi muzsikus sohasem akarná hangerővel pótolni a zenei mondanivalót. Platón is, Konfucius is megírta, hogy a rossz zene az állam végét jelenti. Esetünkben azonban nem a zenéről van szó, hanem arról a nyílt agresszióról, amellyel némelyek a békés, egyszerűen a maga életét folytatni vágyó lakosságot terrorizálják – valóban nem kell távoli országokba utaznia annak, aki a terrorizmus természetrajzát tanulmányozni szeretné. Rövidesen mindennapossá vált az este induló, nemegyszer késő éjszakába nyúló, éjjel egyik, két óráig tartó zenebona, csinn-bumm.
A magyar alkotmány szerint minden állampolgárnak joga van az egészséges környezetre, pihenésre; nem kell hozzá sok ész, hogy valaki felismerje, a Belvárosnak ezen a részén ilyesmiről szó sincs; sem különösebb orvosi műveltség annak megállapításához, hogy a fent vázolt helyzet roncsolólag hat az egészségre. Mennél mélyebb az éjszaka, a „zenészek” annál inkább ráerősítenek a decibelre – adj neki –, huszonhárom órától éjfélig és tovább már egy tomboló hangorkán mélyén heverünk, félájultan. Azt hinné a gyanútlan – de mily régen nem hiszünk már ebben! –, hogy az önkormányzatok feladata a polgári lakosság védelme volna. A Ptk. 100. §-a szerint: „A tulajdonos a dolog használata során köteles tartózkodni minden olyan magatartástól, amellyel másokat – különösen szomszédait – különösen zavarna, vagy amellyel jogai gyakorlását veszélyeztetné.” Már ez az egy cikkely kizárná, hogy bármely önkormányzat, sűrűn lakott területen, szabadtéri koncerteket engedélyezzen. A jelenlegi helyzet súlyosan alkotmány- és jogsértő. Nem tudom, joga van-e bárkinek az alkotmány és a Ptk. idevágó pontjait akár csak egyetlen napra is felfüggeszteni (elég, ha arra a hölgyre gondolok, aki a Budapest Parádé idején, éjjeli 2 és 3 között, zokogva hevert az ágyán, mert nem bírta tovább), de egy egész lakókörzetre nézve, végérvényes hatállyal tenni ezt képtelenség.
Mit tesz kínjában a boldogtalan? Kezdi a rendőrséget hívogatni. Kicsit bízik is abban, az új rendőrfőkapitány azt ígérte, rendet fog teremteni a Belvárosban. A kagylót felvevő ügyeletesek udvariasak és készségesek, néha egyenest kedvesek. Levelet intézünk a rendőrfőkapitányhoz, másolatát megküldjük az önkormányzatnak is. A rendőrség, két levélben is válaszol, az önkormányzat nem; csak valaki tőlük felhív házunkból egy lakót, mondván, ők nem is tudnak a dologról. Annyit, ki tudja, milyen úton-módon mégis elérünk, hogy a bombasztikus kakofónia tíz órakor véget érjen – egy időre; de aztán visszacsúszunk, következik megint a tizenegy, az éjfél, a két óra is, olykor.
Élményeinkről számolok be (éppen ideje ennek, négyhavi gyötrelem és hasztalan könyörgés után), nem az ügy jogi kifejtésére vállalkozom. Utóbbi munka nem az adófizető állampolgár, hanem az általa választott és fizetett tisztségviselők feladata volna; nekik kellene megvédeniük minket, nem nekünk harcolnunk, magunkra hallgatva, láthatatlan, sötét erőkkel. Nyilvánvaló azonban, hogy a hatóság – főváros vagy kerület, ezt sem tudni még, igazából – nem állampolgároknak, hanem alattvalóknak tekint. Elfogadhatatlan, hogy minket ilyen helyzetbe hoztak. Az Amnesty International szerint az alvás megvonása: kínzás. Hovatovább a munkánkat sem tudjuk már rendesen elvégezni. Emberi méltóságunkat minden éjjel lábbal tiporják. Jómagam, hogy mást ne mondjak, rövidesen hetvenéves leszek: takarómat magamhoz szorítva, félig vakon bolyongok a sötét lakásban, búvóhelyet keresve a démoni zaj elől, mindhiába. „Egy-kettő, one-two”, számol mennydörögve valami fickó.
Senkik vagyunk, páriák, akikkel elszámolni sem kell. Uraink cinizmusának megrendítő bizonyítéka, hogy nem voltak tekintettel még az idei gyilkos kánikulára sem, amely, ha nem is olyan mértékben talán, mint Franciaországban, nyilván nálunk is tarolt az öregemberek közt (ki tudja, miért, inkább csak a német és francia adatokat szokták közölni). Nagy felháborodást váltott ki Franciaországban valamely főember nyilatkozata, ugyan mit tehetett volna ő a hőhullám áldozataiért; elöljáróink még eddig a kérdésig sem jutottak el. (Ezt szokták úgy mondani, tőlük bátran felfordulhatunk.)
És mi itt a Deák téren csak egyik esete vagyunk az egész fővárost, sőt egész Magyarországot sújtó rákfenének. Hosszú évek óta figyelem már a Vörösmarty teret, elképzelve az ott élők szenvedéseit. Országszerte hírhedett annak idején a Diáksziget miatt panaszkodók ügye.
Alapélményünk, hogy a könyörgés, a könnyek nem számítanak. Egy itt lakó hölgy a napokban írt egy szívhez szóló levelet, maga vitte el a szervezőkhöz, a technikusokhoz, kérlelve őket, vennének le valamennyit a hangerőből; válaszként, még aznap éjszaka tizenegykor kezdtek csak bele igazán a dajdajozásba, egy atomrobbanás hangerejével, noha értesüléseink szerint még az engedélyük is, ez a szerintünk jogsértő engedély is csak tizenegyig tette volna lehetővé a zenebonázást. Zenebona, dajdaj, semmi az, a magyarban nincs arra szó, ami itt folyik; elképesztő, amikor a rendezvény biztosítására kivezényelt rendőr – a sok udvarias közt ilyen is akadt – a tébolyult hangzavarban azt mondja, „nincs nálam decibelmérő”, s az óvatos ellenvetésre, „de füle van”, azt válaszolja, „ha nem tetszik, költözzenek el”. A hangerő csökkentését kérni mentem le akkor én is a Gödörbe, feleségem gyengélkedésére hivatkozva, de csak közönyös vagy ellenséges tekintetekbe ütköztem. A következő hétvégét egy hegyi faházban vészeltük át, pedig már hidegek az éjszakák.
A rendőrség rendre meg szokta ígérni, intézkedik; majd az esetek többségében kudarcot vallva, arra hivatkozik, illetékességüket e téren elvették tőlük. (Lapzártakor a rendőrség szerint a rendőrség még mindig nem tud arról a két levélről, amelyeket az önkormányzat szerint az önkormányzat július 28-án és augusztus 4-én a rendőrségnek küldött: a Gödörben „semminemű zenés szabadtéri nem lehet”.)
Mindezt a Védegylet elnökeként is írom: mostantól fogva síkra szállunk a zajpokol; a jog betűjével és szellemével egyaránt ellenkező gyakorlat ellen.