Célkeresztben

Nem tudhatjuk pontosan, hogy mikor, kik és miért határozták el azt, hogy Schmidt Máriát pedig kilövik a pályáról.
Talán az volt a baj, hogy már első publikációiból kiderült: múltunk mindenestül érdekli. Második kötetében (Diktatúrák ördögszekerén) megbocsáthatatlan következetességgel egyszerre foglalt állást a zsidó szenvedések mellett (rendkívül izgalmas esszéje a háború alatti úgynevezett zsidó tanácsok feloldhatatlan erkölcsi konfliktusaival foglalkozott), és ugyanennek a könyvének egy másik tanulmányában bátran kijelentette, hogy Bárdossy László pere szándékosan előre hozott kirakatper volt, Szálasiénál is fontosabb látványper, amely mellett a magyarok elrettentésére döntöttek a rendszer új urai.
Vajon az volt a baj a Diktatúrák ördögszekerén megjelenésekor, hogy a szerző egyszerre mert foglalkozni a magyar zsidóságot érintő legfájóbb ügyekkel és az összmagyarság sorskérdéseivel? Ahelyett, hogy csöndben, ahogy mások, besorolt volna valamelyik táborba, és a választott oldalon meghúzta volna magát?
Schmidt Mária nem ezt tette, és akkor ezért meg kellett őt büntetni. Kötetéről való hallgatással, jobboldaliságáról szóló pusmogásokkal.
Aztán telt-múlt az idő, és kiderült, hogy a fél ország a jobboldalra húzódott, mert annyira elege lett a hazugságokból, a média vezérelte, ok nélküli fasisztázásból.
A jobboldaliság tehát már nem volt igazi bélyeg. Mást kellett kitalálni. Rágalomnyilak lődözésében a balliberális média elég ügyesnek bizonyult ugyan, de mára a helyzet ebben is változott. A lovat ugyanis nyilazás közben is meg kell ülni, és ezt a követelményt sem a ló jobb oldalára, sem a bal oldalára zuhanás mai ismereteink szerint nem tudja helyettesíteni.
Mert lassan már a rasszizmus igen komoly tartalmakat hordozó bélyegét sem lehet komolyan venni, ha a liberális sajtó – ezúttal nem a miénk – olyan bukfencekre képes, mint amely szerint a jó öreg Jefferson sem volt mentes némi rasszizmustól, midőn a Függetlenségi Nyilatkozatot fogalmazgatta.
Hát ha még ő sem korrekt politikailag, akkor mi, magyarok akár meg is nyugodhatunk.
De mi lehetett a baj hat-nyolc évvel ezelőtt Schmidt Máriával? Merthogy az Orbán-kormány idején mi volt vele a baj, azt tudja mindenki. A miniszterelnök főtanácsadója volt, ráadásul mint történész egyszerre próbálta egyengetni az útját a Terror Háza Múzeum és az Auschwitz-kiállítás létrehozásának. (Már megint ez a zavaró kettősség!) Az utóbbit koncepcionális kifogások miatt megakadályozták. Schmidt Mária ezt tudomásul vette, és erejét, tehetségét a Terror Háza Múzeum létrehozására összpontosította.
A liberális baloldal közben úgy döntött, hogy Schmidt Máriával kapcsolatban feloldja a vadászati tilalmat. Ő lett az, akit szabadon és kéjjel lehetett rágalmazni, fasisztázni, meghazudtolni, szellemi értelemben megrugdosni. Akire sarat és nyálat lehetett fröcskölni, bélyeget ragasztani, mondatait el lehetett ferdíteni, szabad volt hibásan idézni. Továbbá magánbeszélgetésben elhangzott mondatait magnóra lehetett rögzíteni, és a kellő időben – a választási kampány előtt – a függetlenségüket előszeretettel hangoztató tévécsatornákon le lehetett játszani. S a balliberális sajtó azóta is idézheti ezeket a mondatokat, akár naponta, anélkül, hogy egyetlenegyszer is megemlítenék: személyes beszélgetés során kimondott, talán asztal alá rejtett diktafonnal készített felvételről idézett, kétségkívül indulatos szavak voltak.
Képzeljük el, mi történne akkor, ha valaki titkos felvételt készítene arról, mit mondott Keller László a borbélynál, mikor habot kentek a fülébe! És aztán ezt a sajtó naponta felidézné: ezt mondta Keller László. Így beszél. Ilyen szavakat használ. El tudjuk ezt a hírt képzelni, mondjuk az RTL-en vagy a Népszavában, havonta felmelegítve? Egyszóval vannak itt mindenkinek személyiségi jogai széles e hazában – kivéve a történésznőt. Vele kapcsolatban bármit meg lehetett tenni, mert hosszú éveken át csak a jobboldal állt ki mellette, az se túl gyakran. Elment volna még így a szekér a következő választásokig, ha a baloldal véresszájú vagy inkább véres tollú bajnokai nem esnek át a ló túlsó oldalára. Ha a Tolerancia-díjjal (!) kitüntetett Élet és Irodalomban (valóban e kitüntetés birtokosai, biz’ isten, nem Fábry Sándor kabaréjába szállítom az ötleteket), nem küldik el a gázkamrába Ernst Nolte professzorral együtt meghívóját, azaz Schmidt Máriát.
Ez volt az a pont, amelyen a baloldalnak nem lett volna szabad túllépnie. Saját erkölcsiségük sarokpontját tették semmissé. Miközben legjobbjaik nagyon is tudják: már csak praktikus okokból is jobb, ha vér helyett tinta van a tollban.
Csak idő kérdése volt, hogy a baloldal liberálisainak szinte már sportból is gyűlölködő csapatából kiváljon valaki, akinek kényesebb a gyomra. Lehetett tudni, hogy ez valamikor megtörténik, csak nem tudtuk, ki lesz az, aki kilép a sorból, és a baloldal gyűlölködőivel szembefordulva azt mondja: No de uraim, mi lesz az európaisággal?
Egy liberális történész megbontotta a kánont. Gerő András írt öt sort az ÉS-nek, körülbelül ezzel a tartalommal: gázkamrába soha senkit. És aláírta Schmidt Máriával. (Nem lennék meglepődve, ha megtudnám, hogy miként Teller Ede Orbán Viktor mellett voksoló, a választások előtt a Kossuth téren felolvasott levelénél, úgy most is a baloldal meglepett prominensei hanyatt-homlok rohantak volna ellenőrizni Gerő András levelének valódiságát.)
A jobboldal mintha még nem látná ennek az ötsoros kommünikének a jelentőségét. Reméljük, hogy nem kell kormányra kerülésükig várni ahhoz, hogy meglássák. A baloldalon viszont kisebbfajta pánik tört ki. Rémült riporterek szaladtak Gerő Andráshoz megtudakolni ennek a – számukra – politikai action gratuite-nek az okát. Rendkívül árulkodó, hogy Gerő gesztusa – amely nem hőstett volt, nem is árulás, hanem egy bátor értelmiségi egészen köznapi reakciója egy kolosszális ízléstelenségre – nekik érthetetlen volt. Faggatták őt lapok hasábjain, tévében és rádióban, kérdezgették és elemezték, mint egy Camus-hőst, aki valakinek az életére tört, indok nélkül, érthetetlenül. Pedig ő éppen ellenkezőleg cselekedett: megvédett két történészkollégát, akiknek szavakkal az életére törtek. Gerő tehát paradox módon azt az európaiságot képviselte egy liberális lap ellenében, amelyről az már el is felejtkezett. Így szokott ez lenni, ha valaki az „európaiság” fogalmát csak a nemzeti érzelműek lebunkózására használja. Mintha az európaiságnak kétféle mércéje lenne, külön a jobb- és a baloldalnak.
Schmidt Mária harmadik kötetének címe stílusos és aktuális: Egyazon mércével.
Ha a könyv létrejött, akkor a történésznő az események szüneteiben dolgozott. Időnként oldalra kapta a fejét, s egy idő után megszokta, hogy golyók süvítenek a füle mellett. Erőt merített abból, hogy a Terror Háza Múzeum előtt naponta tömegeket láthatott, akik kígyózó sorokban várták, hogy megnézhessék a rács mögé zárt múltat. Azt mondják, egy idős székely parasztember, aki végignézte a múzeum kiállítótermeit, felment az irodába, és megkérte a titkárnőt, hadd váltson két mondatot az igazgatónővel.
Leült az iroda előszobájában, kapott egy kávét, megvárta, míg Schmidt Mária kijön. Levette a kalapját, bemutatkozott, és a beígért két mondat helyett kezet csókolt a történésznőnek. Aztán visszatette a kalapját, és hazament a havasokba.
Aki nem érti Schmidt Mária erejét és nyugalmát, az ebből megértheti.
A történésznő most már harmadik kötetével bizonyítja, hogy a baloldal által az ő személyére vonatkozóan feloldott vadászati tilalom nemcsak elhamarkodott volt, hanem egyre inkább úgy látszik, kivitelezhetetlen is. Sajnos ma még csak kósza jelek vannak arra nézvést, hogy a magyar értelmiség főnixmadárként megéled, mondjuk azon a közös nevezőn, hogy senkit nem lehet gázkamrába küldeni, még a jobboldalt sem.
Jelenlegi, harmadik kötete után most már teljesen egyértelmű, hogy Schmidt Mária az egyik legmarkánsabban gondolkodó történészünk, bátran nyúl hozzá kényes témákhoz, mélyen érdekli a puha diktatúra közelmúltja és háttere, a salgótarjáni sortűztől kezdve az elmaradt igazságtételen át a XX. századi népirtások kérdésköréig. Az egész XX. század. Sok témában elsőként jelentkezett szókimondó cikkeivel, előadásaival. Nemzetközi megítélése sokkal jobb, mint jó néhány, a média által dédelgetett történésztársáé. De juszt sem szokták megkérdezni – Juszt sem szokta –, olyan témákban sem, amelyek kifejezetten kutatási területének számítanak, nemhogy általános kérdésekben tudakolnák véleményét.
Csak „ügyek”-ben, politikailag felhabosított témákban szögezik rá a mikrofont.
De aki figyeli ezeket a riportokat, észre fogja venni, hogy kérdezői egyre idegesebbek, Schmidt Mária pedig egyre halkabban beszél, egyre súlyosabb mondatokat mond. Egyre figyelmesebben tekint a magukat sűrűn exkuzáló riporterekre, akik egyre inkább zavarba jönnek nyugalmától. Mintha szégyellnék azt a legszebb pártállami időkre emlékeztetően nemtelen feladatot, amelylyel megbízták őket.
Nemrég jelent meg egy régi-új támadás a Terror Háza Múzeum ellen Ungváry Krisztián tollából. Megint egy kínos ügy a Népszabadságnak. Kiderült, hogy Ungváry támadásában rengeteg a tévedés, amelyeket pontokba szedve, nyugodt tónusban sorra megcáfolt a történésznő, s a lap kénytelen volt válaszának helyet adni.
Az Egyazon mércével borítóján – a nagyszerű René Magritte festménye felhasználásával – egy szép vonalú, elegáns, polgári szalonba illő szék látható. De nem ám szalonban, hanem egy óriási betonból megépített trónuson.
Talán a bolsevizmus fotelén?
Ha igen, akkor ezen a könyvborítón valójában a polgári kormány vereségének oknyomozata látható.
De ha figyelmesen nézzük, hirtelen rádöbbenünk, hogy az a bizonyos betonnak látszódó fotelszerű építmény: papírmaséból készült.
Egy kis őszi esőben majd csak összetöpped.