Egy újságíró fatális tévedései

Számos tévedés található a Magyar Nemzet augusztus 23-án megjelent számában egy Juhász György nevével fémjelzett cikkben (Tömegsír a stadionban). Az írás a kommunizmus utáni első szabadon választott magyar miniszterelnök, Antall József külpolitikai koncepciójával és gyakorlatával (is) foglalkozik.
Az elmúlt 15 év közép-európai eseményeinek nagyon hiányos ismeretéről tanúskodó írás azért különösen veszélyes, mert a mai magyar jobbközép, a nemzeti-konzervatív-polgári erők külpolitikájának alapjait támadja; az antalli külpolitikát. Az Orbán Viktor vezette polgári kormány a rendszerváltó miniszterelnök külpolitikájának folytatását tűzte ki célul, és a megváltozott körülményekhez, az új lehetőségekhez igazodva nagyon sikeres kül- és nemzetpolitikát folytatott. Helyreállította az igenis sikeres visegrádi együttműködést (és nem „kvázi szövetséget”), a magyar– magyar csúcstalálkozó intézményesítésével létrehozta a Magyar Állandó Értekezletet, a státustörvényt Szlovákia kivételével elfogadtatta Nyugat-, Közép- és Kelet-Európával, ezzel létrehozta a határmódosítás nélküli nemzetegyesítés alapjait. A Magyar Demokrata Fórum kormányerőként és ellenzékként egyaránt ezt a külpolitikát folytatta az elmúlt 13 évben.

Nézzük most egyenként a legnagyobb tévedéseket. „Jugoszlávia szinte törvényszerűen sodródik a háború felé, amiről Budapest egyszerűen nem vesz tudomást.” A valóság az, hogy Antall József a nyílt és a titkos diplomácia teljes eszköztárát felhasználta arra, hogy a világ késedelem nélkül ismerje el Szlovénia és Horvátország függetlenségét (majd később ugyanígy Bosznia-Hercegovináét), és minden más elképzelhető segítséget megadott e két országnak. Egyszerűen fel kell lapozni az akkori nemzetközi tárgyalások jegyzőkönyveit, a kormányközieket és a pártközieket egyaránt. A néhai miniszterelnök számos alkalommal beszélt telefonon Bush elnökkel, Margaret Thatcherrel és Helmuth Kohllal, hogy meggyőzze őket. (A magyar kormányfőn kívül ebben a korai szakaszban egyetlen európai politikus állt ki a délszláv népek önrendelkezése mellett: Alois Mock osztrák külügyminiszter.)
A szóban forgó cikk szerzője azt állítja, hogy az Antall-kormány nem állt ki a VMDK autonómiatervezete mellett, és nem képviselte sehol a vajdasági magyarságot. Az igazság az, hogy ebben az időben éppen az Antall-kormány kormányközi, valamint az MDF és a KDNP nemzetközi pártszervezetekben folytatott tevékenységének köszönhetően ismerte meg a világ a VMDK autonómiatervezetét, és ültették le tárgyalóasztalhoz Ágoston Andrást.

Az az állítás, miszerint Antall Józsefnek a Balkánról hiányosak az ismeretei, olyannyira nevetséges, hogy válaszra sem érdemes. Számos szem- és fültanú bizonyíthatja, és írásos emlékek is fennmaradtak arról, ahogyan a néhai kormányfő elemezte a balkáni helyzetet, és szinte látnoki módon leírta a következményeket, ha a nemzetközi közösség nem ismeri el a félsziget valamennyi népének önrendelkezési jogát. A Szlovénia és Horvátország elleni agressziótól kezdve egészen a koszovói válságig számos olyan eseményt is megjósolt, amelyek jóval Antall tragikus, korai halála után történtek.

A legképtelenebb kijelentés az, hogy Antall miniszterelnök egyenlő távolságot tartott Zágrábtól és Belgrádtól; „így kerül (…) a horvát keresztény-konzervatív (…) politika egy kalap alá a bizantin jellegű nagyszerb sovinizmussal.” Erre csak azt tudom mondani, hogy ha ebből egy szó is igaz lenne, akkor az elmúlt években Horvátország fővárosában, Zágrábban nem neveztek volna el utcát Antall Józsefről, és nem állítottak volna szobrot emlékének.

A Magyar Nemzet augusztus 23-i számának 30. oldalán megjelent írás szerzője lekicsinylően megállapítja, hogy „Antall József 1991 februárjában Visegrádon belekényszeríti hazánkat egy kvázi szövetségbe, amely 12 éve nem működik kellő hatékonysággal, sőt…” A visegrádi együttműködést soha senki nem kívánta intézményesíteni, legkevésbé kezdeményezője, Antall József. Ez egy klubszerű, laza együttműködés, érdekegyeztetés és érdekképviselet az európai politikában. Első sikereit a Varsói Szerződés és a KGST feloszlatása során érte el, amelyet egyébként éppen Antall József irányított, és ebben méltó társai voltak Václav Havel és Lech Walesa. Az euroatlanti integrációs folyamatban számos esetben hasznunkra volt ez az együttműködés, és a regionális problémák kezelésében is pozitív szerepet tölt be. A cikkíró nem éri be a leértékelő kijelentéssel, a továbbiakban durván megsérti a visegrádi országokat: „»Barátaink« csak arra jók, hogy Horn Gyula Meciarral népességcseréről álmodozzon, majd a magyar ellenzékkel közösen támadják a raszszista Benes-dekrétumok ügyét teljes joggal felvető Orbán Viktor miniszterelnököt, Mikulás Dzurinda Budapesten alázhassa meg a zavaros múltú Medgyessy Pétert, s akkor még a bős-nagymarosi betonszörnyeteget nem is említettük.” Ezzel az otromba mondattal, az idézőjel jóvoltából, az igazi barátaink, akik túlnyomó többségben vannak a visegrádi országokban, egy kalap alá kerülnek a szlovák sovinisztákkal. Márpedig a visegrádi együttműködést európai (közép-európai) demokratáknak találták ki.

Csóti György volt országgyűlési képviselő, volt zágrábi nagykövet