Halott, pedig meg sem született

Sokak szerint a XX. század legnagyobb vívmánya a modern jóléti állam. Bármennyi hibával, bürokratikus túlburjánzással működött is, az adott társadalmakat jobbá tette. Csökkentette a szegénységet, kezelte a szorongató létbizonytalanságokat. Alapja az esélyegyenlőség, az igazságos vagyonelosztás és a köz felelőssége azokért, akik nem tudják megteremteni maguknak a jó élet minimális feltételeit.
A fogalmat azokkal az átfogó társadalombiztosítási intézkedésekkel társítják, amelyeket 1948-ban Nagy-Britanniában hoztak Beveridge 1942-es jelentése nyomán. A koncepció legteljesebb formáját – amelyben az állam „a bölcsőtől a sírig” támogatja az egyént – Hollandiában és a skandináv országokban valósították meg.
Azt, hogy a jóléti államnak valamilyen formája létezzék, szinte minden politikai irányzat elismeri. Csak a libertariánusok támadják radikálisan, mert szerintük az azok jogainak a megértését jelenti, akik adójukkal a pénzügyi forrásokat biztosítják. A vita döntő eleme az, vajon védőhálónak kell-e tekinteni a jóléti államot, amely a jólét minimális szintjét mindenkinek biztosítja, s ez alá senki nem kerülhet, avagy az újraelosztás olyan eszközének, amely nagyobb társadalmi egyenlőséget teremt.
Ma, amikor sokan visszasírják a Kádár-korszakot, ki kell jelenteni: az államszocializmus sem definíció szerint, sem lényegét tekintve nem volt modern jóléti államnak tekinthető. A szociális alrendszer önállósága nem létezett, mindent a monolitikus hatalmi érdekek szabtak meg. A szabadság és a szolidaritás értékei súlyosan sérültek, de az egyenlőség sem valósult meg. A civil társadalom részvétele, kontrollja nem létezett. A problémák – például a szegénység – tabuk voltak, és ezért kezeletlenek maradtak. A 80-as évekig még a szociálpolitika szükségességét is tagadták, mondván, a szocialista rendszer nem teremt olyan egyenlőtlenségeket, amelyeket külön szociálpolitikának kellene orvosolnia. Ezen állítás álságosságát aligha kell bizonyítani. Amit a szocializmus nyújtott az elavult munkahelyek megőrzésével, a túlfoglalkoztatottság fenntartásával, a jövedelmek széles körű újraelosztásával, nem lehet visszahozni, hiszen éppen ezek s a mögöttük meghúzódó gazdasági érdektelenség miatt bizonyult a szocializmus élettelennek.
A rendszerváltozás előtt sokan csodálták a Nyugatot, úgy gondolták, Hegyeshalmon túl mindenki szent, a gazdasági élet tökéletes. Most már tudjuk, ez távolról sem így van.
A kapitalizmus és a szocializmus közös gyökere az önzés. Az egyik individualista alapon önző, a másik kollektív címszó alatt, de úgy, hogy azért megtalálja a maga számítását. Ebben a magyar kommunisták nagy művészek voltak, s más fedőnév alatt ma is azok.
Sokan közülünk naivan azt hittük, hogy a hazánkban folyó gazdasági rendszerváltozás szakértelem hiányában tervezetlenül, spontán módon rossz volt. Tévedtünk, mert gondosan előkészített ravaszsággal, primitív kizsákmányoló, uzsorás módszerekkel rabolták meg többségünket. Máról holnapra olyan vagyon- és jövedelemátcsoportosítás jött létre, amely a társadalmat kettészakította gazdagokra és szegényekre, és megjelent a nyomor Magyarországon. Ki fogja egyszer tisztességgel feltárni a spontán privatizációtól induló rablást, amit ma csak eredeti tőkefelhalmozásnak neveznek szegénységpárti, erkölcstelen milliárdos bankáraink?
A jóléti állam tehát létre sem jöhetett. A Bokros-csomag idején a koraszülött jóléti állam végéről beszélt a nagy bajszú pénzügyér. Igaz, ő legalább még papír nélkül, folyamatos mondatfűzéssel közölte az egyetemistákkal, hogy mi van Burundiban. Mai ócsítóinknak már a folyamatos kommunikáció is nagy gondot jelent.
Az első önmagát szociáldemokratának nevező kormány alatt visszafogták a fogyasztást, újra magasra szökött az infláció, csökkentek a jóléti kiadások. Mindezek együttes hatására növekedtek az egyenlőtlenségek, és újra nőtt a szegénység. A polgári kormányzás alatt folyamatosan csökkent az infláció és a munkanélküliség. A kizárólag korrektív típusú szociálpolitikáról áttértünk a preventív irányultságúra. Elsősorban adópolitikai eszközökkel megtörtént a jövedelmi közép beemelése a szociális politika látóterébe, abból a megfontolásból, hogy esélytelen a szegénység csökkentése úgy, ha a középrétegeknek állandóan a lecsúszás veszélyével kell szembenézniük. A legfontosabb változás azonban az erőteljes családpolitikában testesült meg.
Az újra hatalomra kerülő tudományos szocialista és libertinus elit előbb szétosztotta a kasszában talált pénzt, majd Szent István ünnepén bejelentette a jóléti állam idejének lejártát. Mindezt az állítólagos szociáldemokraták teszik, élő anakronizmusként.
Vajon miért nem szólalnak meg ilyenkor a szociális szakemberek? Vagy az esélyegyenlőség nekik mindössze a villanykapcsolók lejjebb helyezésével és a jeltolmácsok igénybevételével egyenlő? A sohasem volt hazai jóléti állam nem egyenlő a miniállam és a rászorultsági elv szélsőségesen liberális felfogásával. Jól tudják ezt a szociális szakemberek, akkor miért hallgatnak? A szegénység szélesebb fogalom az anyagi szükségnél, jelenthet magányt, társadalmi peremhelyzetet, kapcsolatteremtési képtelenséget, önértékelési zavart és kisebbségi sorsot.
Egyetlen embercsoportról vagy egyénről sem mondhatunk le.
A szerző szociológus, egyetemi oktató