Jászladány és a radikálisok

Tamás Gáspár Miklós, miután több előrejelzése ellenére sem lőtték a Dunába, az előző kormányzati ciklus vége felé etnikai polgárháború kitörését jósolta a romák helyzete miatt. Magyarok és cigányok véres összecsapásai nem törtek ki, és az elnyomó többség és az elnyomott kisebbség – vulgármarxista logikájú – ellentétét a hasonlóan radikálisan gondolkodók lényegében a jászladányi iskolaügy kapcsán próbálhatták csak meg kimutatni. Jászladány lett az a kísérleti terep, ahol a kétségkívül meglévő problémák mellett a radikális polgárjogi aktivisták amerikai típusú konfliktuskezelést próbálhattak ki. Az amerikai képlet alapján Magyarország nem roma többsége az amerikai fehéreknek, míg a romák a négereknek felelnek meg, és ők a többségi társadalom rabszolgái, akiknek ugyanolyan polgárjogi mozgalmat kell vívniuk az egyenjogúságuk kiharcolására, mint tették azt az amerikai feketék különösen a hatvanas években.

Magyarországon azonban a XIX. században nem volt cigányokat sújtó rabszolgatartó rendszer és őket a rabszolga-felszabadítás után kirekesztő faji törvénykezés, tehát a probléma egészen más természetű. A többséggel szemben megfogalmazott rabszolgaelmélet kiötlői azzal sem számolnak, hogy Mádl Ferenctől kezdve Medgyessy Péteren és Magyar Bálinton át a szabad demokraták és a szocialisták nem roma szavazóival bezárólag mindenki rabszolgatartó. Pusztán azért, mert a többséghez tartozik. Jászladányban is mechanikusan, egy előzetesen megkonstruált kereten belül gondolják végig a helyzetet a radikálisok: mindenki rasszista, aki az alapítványi iskola létrehozását akarta és támogatta, mert amerikai mintájú szegregációt visznek véghez. Ez alapján vált – kimondatlanul – rasszistává Kolláth György alkotmányjogász, az alapítványi iskola ügyvédje és Lévai Katalin esélyegyenlőségi miniszter, aki azt mondta, esélyt kell adni az alapítványi iskolának. Mohácsi Viktória, az oktatási tárca romaügyi biztosa ugyan a Magyar ATV stúdiójában korrektül tagadta, hogy az alapítványi iskola támogatói rasszisták lennének, de ebben a játszmában a szegregáció már önmagában is rasszizmusnak számít.

A minisztérium eleve nem helyeselte az iskola létrehozását, amivel vagy kimondatlanul is raszszista kezdeményezésnek tartja azt, vagy jó néven veszi, hogy a radikálisok nyíltan rasszistázva támadják a közös ellenséget: az alapítványi intézményt. A tárca tehát része lett az amerikai mintájú közbeszédnek és politikacsinálásnak, amely azon áll vagy bukik, hogy a nem roma többség Jászladányban tényleg szegregálja-e a roma kisebbséget. A szegregáció egyetlen és egyértelmű bizonyítéka az lett volna, hogy az alapítványi iskola bizonyítható módon nem fogad be roma gyermeket, ahogy az Amerikában is megtörtént. Ellenkező esetben az alapítványi iskola ellenfeleinek nem az amerikai típusú rasszizmussal és szegregációval, hanem a helyi közállapotokkal kellene foglalkozniuk. Ezt közvetve beismerték Magyar Bálinték is azzal, hogy amikor megtámadták az alapítványi iskola működését, az önkormányzati iskola fejlesztését magában foglaló roma integrációs programmal kecsegtették a helyieket. Elismerték: komoly, az állam aktív szerepvállalását igénylő, tehát helyi erőket meghaladó gondok vannak a településen.

Az alapítványi iskola létrehozásának kezdeményezése nyilvánvalóan nem más, mint helyi kitörési kísérlet a tarthatatlan helyzetből. Pontosan az egyéni szabadságjogok ismert elve alapján, amelynek része az egyének iskolaalapítási szabadsága a törvényes kereteken belül. A tárca integrációs programja méltányolandó, de az eddig történtek alapján nem lehet alternatívája az alapítványi iskolának, mert kísérleti alanyokká tenné azokat, akiknél már betelt a pohár. Sipos János helyettes államtitkár önmagában rokonszenves álláspontja édeskevés az elégedetlen szülőknek: ha tudnák, hogy a gyerekek személyiségének fejlődésére jobban hat, ha együtt tanulnak, kooperációval, partneri módszerekkel csak hosszabb távon, türelmes munkával lehet eredményt elérni. Sipos augusztusban még azt mondta: joga van bárkinek magániskolát létrehozni, de a kiválasztás módja ne faji alapon történjen, és hogy a rasszista szemléletet törvénybe bújtatják. A helyettes államtitkárnak, aki kivétel nélkül minden jászladányi lakosnak közszolgája, most, a tanévnyitó után be kellene bizonyítania, hogy előítélete beigazolódott. Magyar Bálintnak is el kell gondolkodnia azon, hogy megéri-e olyan szakemberekkel dolgoznia, akiknek a realitásérzékével komoly gondok vannak, és szakmai megfontolásokat hajlandók ideologikus előítéletek alá rendelni. A Magyar Köztársaság ráadásul jogállam, amelyben a faji szelekció és rasszista szemlélet intézményesítése alkotmányosan és a törvény erejével üldözendő.

Árulkodó, hogy sem a szaktárca illetékesei, sem a radikális polgárjogi mozgalmárok nem tettek büntetőjogi feljelentést. Az igazságügy-miniszter és a miniszterelnök sem exponálta magát a köztársaság alapjait ezek szerint megrendítő ügyben. A miniszteriális háttérrel rasszistázók tehát elszigetelődni látszanak, de ebben a helyzetben megtehetik azt, hogy egy politikailag és ideológiailag védtelen közösségen töltsék ki mérgüket. Minisztériumi illetékesek társaságában az alternatív Nobel-díjasként jelölt Bíró András az 1945 előtti antiszemitizmussal és a zsidó törvényekkel vont párhuzamot, majd megállapította, hogy ma anticiganizmusban nyilvánul meg a rasszizmus. Szerinte van egy hipokrita hozzáállás a „saját rasszizmusunkhoz”, amikor azt mondjuk: nem vagyok rasszista, van cigány barátom. Valójában azonban tényleg vannak olyanok, akik nem érzik magukat rasszistának, és még cigány barátjuk is lehet, például Magyar Bálint, de azért, mert nagyon nem értenek egyet Bíróval vagy a hasonlóan gondolkodókkal, még nem feltétlenül rasszisták. Bíró András pedagógiai érzékét és a jászladányi közállapotok iránti érzéketlenségét érzékelteti, ahogy elragadtatta magát: Erősebb a cigány gyerek, mert többszöri évismétlő? Elveszi a tízórait? Az iskola ne engedje meg.

Sipos János szerint nincs összefüggés az iskolai és az életbeli sikerek között, és az oktatásban dolgozók felelőssége, hogy új személyiségek szülessenek. Mohácsi Viktória véleménye az, hogy Jászladány nem hasonlítható össze egy rózsadombi elitiskolával. Egy másik műsorban Choli Daróci József pedagógus szerint bárki mondhatja a miniszternek: maga ültesse a gyerekeit cigányok mellé. A helyzet viszont az, hogy általában a szülők igenis az életbeli sikerekre tekintettel alkotnak véleményt iskoláról, osztályról, osztályfőnökről, diáktársakról, pedagógusokról, igazgatókról, szakmai munkáról és gyermekük iskolai előmeneteléről. Gyermekeink érvényesülésére törekvés nem az elitek kiváltsága. Egy jászladányi kőművesnek, bolti eladónak, parasztgazdának vagy éppen egy romának éppúgy célja lehet, hogy gyermeke az általános iskolában megfelelő oktatásban részesüljön, hogy aztán gimnáziumban, végül főiskolán vagy egyetemen tanulhasson.
A Nyílt Társadalom Alapítvány hajlandó volt kivétel nélkül minden jászladányi roma iskolás, összesen százegy gyermek tandíját fizetni az alapítványi iskolába való beiratkozáshoz, csakhogy bizonyítsa: diszkrimináció történik. Az alapítvány azt is megtehetné, hogy egy alternatív integrációs program részeként finanszírozza az alapítványi iskolából kiszorult jászladányi roma gyerekek olyan rózsadombi elitiskolai és – tegyük hozzá – más budapesti elitcsoportok alapítványi iskolai tanulását, ahol nem az életbeli sikerek reményében taníttatják a gyermekeket, és a szülőknek természetes az, hogy a többszöri évismétlő cigány gyerek erősebb, és elveszi a tízórait.

A szerző politológus