A két évvel ezelőtti összehangolt támadások történelmi jelentőségűek: a modern kor legszörnyűbb terrortámadásai. Igaz, hogy olyan agresszív szekták, mint például az indiai Thug szekta, több embert öltek meg, mint az al-Kaida – de több évszázad alatt. A nemzetállamokban is megvolt a hajlandóság és képesség arra, hogy emberek ezreit öljék meg egyszerre. Emlékezzünk csak a Milosevics által ösztökélt etnikai tisztogatásokra vagy Nagaszaki bombázására – de egyetlen nem állami terroristacsoport sem ölt még meg annyi embert, mint az al-Kaida azon a napon. Sem az IRA, sem az ETA, sem a Baader–Meinhof-csoport.
A támadás az alkalmazott módszerek tekintetében is történelmi jelentőségű. Évekkel a támadás előtt, már a Clinton-kormányzat alatt is tartottak Washingtonban egy több ezer áldozattal járó, tömegpusztító fegyverrel végrehajtott terroristaakciótól. Szeptember 11. ördögi tökéletessége abban áll, hogy az al-Kaida olyan veszteségeket okozott, mintha tömegpusztító fegyvert használt volna, s mindezt olyan eszközökkel érte el, melyek egyébként „ártatlanok”, ártalmatlanok – utasszállítók, kések, mobiltelefonok. Ennek révén ez a szélsőséges muzulmán csoport a modern világ legveszélyesebb terroristaszervezetévé vált.
Úgy gondolom, itt egy pillanatra ki kell térnem azokra az elméletekre, melyeket az utóbbi két évben hallottam, amikor a különböző polgári körökben erről a témáról beszéltem. Bárhol jártam, akár Hegyeshalmon, akár Budapesten vagy Pécsett, előbb vagy utóbb valaki felvetette, hogy az al-Kaidának, az iszlám világnak vagy az araboknak semmi köze a támadásokhoz, azokat a Moszad vagy a CIA vagy a kettő együtt hajtotta végre. Bevallom, időnként tetszenek a leleményes összeesküvési elméletek. Mindazonáltal ezeknek itt nincs helyük. A támadások óta különböző hatóságok sikeresen tárták fel a géprablók azonosságát. A csapat tizenkilenc tagja mind muzulmán volt, szinte mindegyik szaúdi útlevéllel utazott – pillanatnyilag Szaúd-Arábia (Egyiptommal együtt) az arab szélsőségesek melegágya. Mi több, miután a különböző nemzetközi hatóságok felderítették a támadók kilétét, nyilvánvalóvá vált, hogy közülük többet az al-Kaida terroristaegyetemein – Afganisztánban, Pakisztánban vagy Szudánban – képeztek ki. Ezekután tarthatatlan az az állítás, hogy a Moszad vagy a CIA készítette elő a támadásokat, vagy hogy ők ugratták abba bele a tizenkilenc elkövetőt. (A támadás napján a CIA több mint tizenötezer alkalmazottja közül mindössze egy beszélt pastu nyelven. Nyilvánvaló, hogy egy olyan ország, mely viszonylag keveset tudott és tud az arab szélsőségesekről, képtelen megszervezni egy ilyen támadást.)
Mit lehet mondani a támadás elemzése után annak hatásairól? Sok mindent. Először is, az Egyesült Államok lakosai még mindig félnek. Annak ellenére, hogy Bush elnök népszerűsége mostanában csökken, és egyre több kritikával illetik afganisztáni és különösen iraki politikáját, érdemes megjegyezni, hogy a félelem légkörében egyetlen képviselő sem szólalt fel az elnök további, a terrorizmus elleni háborúra fordítandó nyolcvanmilliárd dollárt igénylő kérése ellen. Az amerikai politikusok tisztában vannak azzal, hogy ez – figyelembe véve az átlagszavazó félelemérzetét – politikai öngyilkosság lenne.
Nemzetközi kapcsolataiban az Egyesült Államok hozzáállása egyoldalú. Önmagában véve ez nem feltétlenül rossz. Emlékezetes, hogy az Egyesült Államoknak volt egy nagy republikánus elnöke, Ronald Reagan, aki arról volt híres, hogy meglehetősen egyoldalúan viszonyult ellenségéhez, a Szovjetunióhoz, jóllehet még legközelebbi tanácsadói is óvták ettől. Mégis az ő elképzelése kerekedett felül, és nagyon sokan hálásak neki, amiért közrejátszott a hidegháború megnyerésében a „gonosz birodalma” ellenében. De a helyzet megváltozott. Reagan egyoldalúsága egy másik szuperhatalom ellen fogalmazódott meg. Ma csak egy szuperhatalom van, és ha az egyoldalúan jár el, az sokakat zavar, különösen azokat, akik gyengébbek nála. Ez megrémít néhány országot. Továbbá az egyoldalúság, különösen, ahogy azt tapintatlan politikusok – a kontinensünket új és régi Európára felosztó Donald Rumsfeld – megtestesítik, olyan mértéket öltött, hogy néhányan a transzatlanti intézmények, például a NATO és különösen az ENSZ jövőbeni integritását féltik. Mégis, ha a washingtoni kormányzat e heti bejelentéseit szó szerint vesszük – miszerint Amerika azt szeretné, ha más országok és különösen az ENSZ részt vállalnának Irak stabilizálásában –, akkor talán a Fehér Ház felismerte az egyoldalúság határait a hidegháború utáni világban, ahol nehéz figyelmen kívül hagyni a nemzetközi konzultációt és együttműködést.
Mielőtt az olvasó nyugodtan hátradőlne székében, hogy a nemzetközi biztonság kérdései végre rendeződnek és újra az ENSZ hatáskörébe kerülnek, néhány megjegyzést kell tennem. Először is még ENSZ-támogatással sem lesz könynyű stabilizálni Irakot vagy Afganisztánt, illetve kiküszöbölni az al-Kaida jelentette veszélyt. Jelenleg Amerika mindkét országban gondokkal küzd, mert könnyű egy szuperhatalomnak megnyerni egy háborút, de a békét fenntartani nehezebb. Erre nem alkalmasak a katonák, hanem olyan stabil belföldi kormányzatra van szükség, melyet belföldi rendfenntartó erők támogatnak. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy a Fehér Ház és a Pentagon még nem értette ezt meg. Ezért katonáik, akiket nem rendőri feladatokra képeztek ki, célpontokká válnak, megszálló katonai erőnek és nem helyi hatóságnak tekintik őket. Másodszor az Egyesült Államok iraki megbízottai szó szerint bőröndökben adnak pénzt helyi, nem megválasztott politikusoknak és nagy hatalmú embereknek abban a naiv hitben, hogy azt nemes célokra és nem a korruptak és szélsőségesek céljaira fordítják. Az ENSZ valamivel gyakorlottabb az országok újjáépítésében, de itt is felmerül a legitimitás kérdése. (Ne feledjük, hogy nemrégiben az ENSZ főparancsnokságát is megtámadták.)
A háború előtt nagy vita folyt az ENSZ-mandátum hiánya miatt. De miért fontos ennyire a Biztonsági Tanács (BT) jóváhagyása a hidegháború utáni világban? A BT-nek olyan állandó tagjai vannak, mint Oroszország, Kína és Franciaország. Ezek közül kettőt aligha nevezhetünk szalonképes demokráciának, a harmadik pedig a saját érdekein kívül másokért eddig még vajmi keveset tett. Nemzetközi kapcsolatokban a legitimációnak, különösen a Közel-Kelethez és az arab világhoz kapcsolódó válságokban, sokkal inkább attól kellene függenie, hogy az érintett muzulmán és arab országok – például Törökország, Pakisztán és India – mit mondanak. Az ő segítségükkel fogják a mérsékeltek legyőzni a szélsőségeseket és stabilizálni a válságövezeteket. Ugyanígy nem lesz képes Amerika és a Nyugat teljesen felszámolni az olyan fenyegetéseket, mint az al-Kaida, hacsak nem szerzi meg azoknak az országoknak a támogatását, amelyek kulturális hátterükkel képesek megérteni, felismerni és elpusztítani az ilyen iszlámista szervezeteket.
A fenyegetés mindeközben fennáll. Azzal, hogy országunk a NATO tagja, elméletileg mi is veszélyben vagyunk. Ugyanakkor nem tartozunk az al-Kaida számára legvonzóbb célpontok közé. Ezek az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Ausztrália, azok az országok, melyek elsőként léptek Afganisztán és Irak földjére. Mégis, mióta a magyar a kormány úgy döntött, hogy iraki harcosokat képeznek ki Taszáron, olyan országok sorába kerültünk, melyek az atlanti szövetség szóbeli támogatásánál többet tettek. Bár volt sok más – jobb – módja a terrorizmus elleni háború támogatásának, olyan alternatívák, amelyeket Magyarország felajánlhatott volna, a fő kérdés az, támogatnunk kell-e ezt a hadjáratot annak minden következményével, vagy sem. Kell-e egyáltalán segítenünk, dugjuk a fejünket a homokba, vagy álljunk félre? Van egy ok, amiért a részvétel mellett kell döntenünk. Ha mint magyaroknak 1956 jelent valamit, ha akkor fontos volt egy kis ország harca a függetlenségért a diktatúra ellenében, akkor most is az kell, hogy legyen. Ezért nincs okunk azt mondani, hogy Huszein rezsimjének megdöntése etikátlan volt.
A szerző a Fejlődő Demokrácia és Nemzetközi Biztonsági Intézet igazgatója
origo.hu
Magyar Péter elismerte korábbi hazugságát - videó
