Kettős manipuláció áldozata a magyar olvasó

Kerényi Imre (lásd Magyar Nemzet-cikkek, illetve Médiaegyensúly, Kairosz Kiadó, 2003) befolyása arra, hogy mit gondoljunk a médiáról, a nyilvánosságban az utóbbi időszakban a legerősebbnek tekinthető. Bizonyára komoly hatást gyakorolt a jobboldali politikusokra is, mégsem követték őt mindenben. Például abban: az uniós csatlakozás népszavazása előtt a jobboldal szabja feltételként a médiaügyek rendbetételét, hogy ne szolgaként csatlakozzunk. A szerző maga sem várja el, hogy a Fidesz kövesse őt, a polgári körök aktivistája kíván lenni.

Szerinte a polgári körök mozgalma szép, a politikáé és a párttevékenységé nem. Úgy véli, hogy a határvonal azok között húzódik, akik a Himnuszt éneklik, és akik inkább csak hallgatják. Akik éneklik, s eddig a másik oldalon álltak, lélekben valójában „hozzánk tartoznak”, s bármikor megtérhetnek. Részben lelkesíteni akar, részben téríteni. A kép eleven, de nem igaz. Ez a felosztás kizárja azokat a Fidesz-szavazókat, akik hallgatják a Himnuszt, és azokkal a baloldaliak közül sem tud mit kezdeni, akik meg éneklik. Ez utóbbiak azok, akik soha nem fognak átszavazni a jobboldalra, pedig őszintén lelkesednek egy hazai sportsikerért, esetleg nagyobb érzelmi hevülettel, mint egy jobboldali. (Sőt, vannak Himnuszt éneklő, antiglobalista és EU-szkeptikus baloldaliak is.) A politikaitábor-választás olykor taszítás kérdése (a magyar választó ebben világelső), máskor meg oly erős vonzás függvénye, hogy szinte mindegy is, választottunk mit beszél (ebben meg a második).

Aztán Magyarországon rendkívül nagy a vándorszavazók aránya. Ezt mutatják a szavazati statisztikák. Mi a helyzet az ő lelkükkel? Mit tudunk róluk? Netán érzelmileg labilis alja nép? Vagy a média által elbutított tömeg? (Akik mellesleg pont a másik oldalt szokták győztesként kihozni a választásokon, mint akinek a kezében épp a közszolgálati média van.) Rendben van, Kerényi írásai nem politológusi kategorizációs igénnyel íródtak, de hát nem is annak szánta őket.

Kerényi Imre szerint médiaterrorizmus van Magyarországon. A médiaterrorizmus megszüntetése másképp nem mehet, csak úgy, ha létrehozzuk a másik oldal nyilvánosságát. A Nap-kelte műsorvezetőivel párba állított lehetséges riporteri lista rendezői bravúr, vagy ha a szereposztás miatt még vitatható is, az alapötlet mindenképp megvilágítja a lényeget. A magyar média torz, de lehetne másképp is.

Ha a médiaterrorizmust elfogadjuk használható jelzőként, akkor az alternatív stáblista sem más, mint egy ellenterrorista csoport. A jobboldal szerzői közül sokan gondolják azt, hogy a terrorista eszközökkel szemben terrorista eszközöket kell használni. Nagyon valószínű azonban, hogy ennek a következménye az, mint amikor két terrorista csoport akarja megoldani a társadalmi problémákat, s amelynek árát a társadalom fizeti meg, miközben haszna semmi sincs belőle. Vagy nem jó a médiaterrorizmus kifejezés? Akkor ne használjuk. Rendben van, Kerényi maga is azt kéri, hogy írásait irodalmi munkásságának részeként kezeljük, nem baj tehát, hogy a fogalom következetesen nem használható.

Egy kettős elektronikusmédia-struktúra még akkor is háborús helyzetbe sodorja a résztvevőket, ha egyébként nem terroristák. Ezt bizonyítja a közszolgálati televízió Hankiss-korszaka, s minden magyar tapasztalat a rendszerváltás óta.

Orbán Viktor és a Fidesz egy darabig követték azoknak a tanácsadóknak az elképzeléseit, akik Kerényihez hasonlóan a csatorna intézményes felosztását kívánták. A heves tiltakozás nem is a baloldal, hanem a médiaszakma felől érkezett. Sok újságíró úgy érezte, ha politikai színvallásra kötelezik, akkor maradék szakmai önbecsülésüktől is megfosztják. Az újságírás szakma, nem pedig egy párt szolgálata. A hírek hírek, az elemzés pedig elemzés. Legalábbis ezt tanítják az újságíró-iskolákban. A függetlenségre és az objektivitásra törekedni kell, nem pedig eleve föladni. A saját politikai szimpátiákra nézvést kellemetlen tényekre rá kell kérdezni, nem pedig elhallgatni őket. A szakma nem képes elfogadni a pártújságírás jövőképét, a parlament pedig – legalábbis amíg a jobboldal nincs kétharmados többségben – nem hoz olyan médiatörvényt, ami ennek megágyazhatna.

Következésképp bármennyire is jogos a magyar tömegkommunikáció betegségéről beszélni, politikailag nem reális a közszolgálatiság megoszlásának javaslata. (A modell még azt a problémát is magában rejti, hogy új politikai szereplő belépésekor új nemzeti adót kell létrehozni. Lásd még az olasz modell kudarcát.)
A Hír TV és az Info Rádió nem azt hirdeti magáról, hogy ők a Fidesz vagy a magyar jobboldal (az ország 49 százalékának) médiumai. Azt hirdetik magukról, hogy független, objektív újságírói teljesítményt nyújtanak, függetlenebbet és objektívabbat, mint a baloldali média. Több, relevánsabb hírt és véleményt kapunk, ha őket fogyasztjuk. A baloldali média ugyanezt állítja. A művész szemével egyfelől hazudik itt mindenki. A szociológus szemével a versenynek az objektivitás és a hitelesség elhitetésének mezején kell zajlania. Ezt támogatja a szakmai etika és mellesleg a szponzor és a reklámozó is. (A reklámozó nem elégszik meg 49 százaléknyi Magyarországgal, többet akar.)

Kerényi Imrének és nekem csak akkor van lehetőségünk például a Népszabadságon számon kérni az egyoldalú tájékoztatást vagy véleménymegjelenítést, ha az van a fejlécére írva, hogy országos napilap. Ha azt írnák föl, hogy az MSZP lapja, egy sereg erkölcsi számonkéréstől megszabadulnának. Valójában tehát sokkal jobb egy rosszul működő média (egy tökéletlen ember), mint egy velejéig elhibázott struktúra (egy romlott ember).

A balliberális újságírói elfogultságot a másik féltől való irtózás és a politikai lojalitás vezérli. A konzervatív sajtó elfogultságát az értelmiségi szerepvállalás kötelességtudata. Ez utóbbiban mindig elhangzik a média erős befolyásának tétele. (A média erős hatásának tételét Nyugat-Európában egyébként a baloldaliak vallják.) Magyarország laboratóriumában ezt a tételt nem látom igazolva. A két állításból, amely szerint a liberálisok kezében a média, s a médiahatás rendkívül erős, egyetlenegyszer sem következhetett volna konzervatív politikai győzelem. Ez a tény minimum azt követeli, hogy komplexebb modell kerüljön kidolgozásra. Kerényi maga is e két tétel bűvkörében van, de írása nem tudományos jellegű, az ilyen ellentmondásos leegyszerűsítéseket inkább azokon kérem számon, akik társadalomkutatók.

Mindazonáltal amire Kerényi mint egyoldalúságra és médiahibára felhívja a figyelmet, fontos, és hatása is pozitív – talán –, de jaj volna a magyar társadalomnak, ha az ötletek is megpróbálnának megvalósulni. Pozitívnak gondolom abban a tekintetben, hogy kritikáin elgondolkodnak, s azt is, ha más utánozni tudja közéleti szerepétől elválasztott szakmai toleranciáját. Negatív hatású viszont, ha a jobboldali média alá lovat ad. Ugyanis itt is létezik éppúgy szakmaiság, amit el kell tudni választani a politikai szimpátiától. Kerényi és sok értelmiségi ezt már nem tudja, nem is akarja, mert lelki szemeik előtt országunk fejlődésének pontos dramaturgiája rajzolódik ki.

Foglalkoznék ezzel a dramaturgiával már csak azért is, mert épp elég sokan gondolkodnak már úgy, ahogy ő, s nem is tőle eredeztethető nézetekről van szó. E dramaturgia lényege, hogy előbb a konfliktus alakuljon ki, élesedjen, tudatosodjon a jobboldaliságnak, s csak az egyenlő erőviszonyokat követheti a megbékélés. Ezért kell Fidesz-klientúra, -vállalkozás, -média, -bank (?) stb. Ezért van az, hogy számos jobboldali értelmiségi két Magyarországról beszél. Ezért van, hogy ők is új médiatörvényt akarnak, még inkább biztosítandó a konzervatív oldal jelenlétét. (Míg a liberálisok azért akarnak újat, hogy ne lehessen csonka kuratórium, megint mások meg azért, mert inkább a médiatörvényt hibáztatják, semmint a törvény szellemének kijátszóit.)

Maga a dramaturgia, amely szerint konfrontálódást kell provokálni, hogy aztán békés és kiegyensúlyozott társadalomban élhessünk, igen hosszú távú koncepció. Egy szerepén nem túlnyújtózkodó szociológus ez ügyben semmit sem tud mondani. Lehet, hogy a konfliktusok kiélezése után újjászületés következik, de lehet az is, hogy nem. Lehet, hogy erőnek erejével kell kinevelni egy új elitet, de lehet, hogy minden erőlködés nélkül is kialakulna. A dolog hit kérdése, és hitbéli kérdésekhez minek tennénk hozzá a saját hitünket? Hitbéli kérdések politikusokat vezéreljenek, ne elemzőket. De Kerényi nem is állítja magáról, hogy elemző, igaz, azt sem, hogy politikus.

A chartatüntetéseket érintő – baloldali értelmiséget bosszantó – kritikák épp azt állították, hogy a chartatüntetéssel morális probléma van. Nem annak nevezik magukat, amik. Politikai szerveződés (az MSZP–SZDSZ-koalíció előfutára), de úgy van fölcímkézve, hogy a magyar értelmiség krémjének mozgalma, akik nem nézhették tétlenül a „szélsőjobboldali nyomulást”, a „közszolgálati média elfoglalását”. Kerényi szerepének jobb megismerése ebben a történetben számomra új elméleti problémát vetett fel. Ha az ő szerepe koherens értelmiségi szerep a chartától a polgári körökig, akkor a chartatüntetés mégiscsak értelmiségi megmozdulás volt. Ha viszont elfogadjuk a politológiakritikát, akkor Kerényi ott és akkor – s talán most is – politikusi szerepet játszik, miközben értelmiségi tőkéjével hódít.

A jobboldali sajtó jelentős képviselői gondolkodnak Kerényihez hasonlóan, fennkölten, hitbéli és nem szakmai kihívásokat követve. A kezdetektől fogva keresztes háborúként felfogva feladataikat, ahol még nem érkezett el az idő az „egyszerű” újságírásra. Büszkén vállalják elkötelezettségüket és harcukat. (Mert hiszen legalább őszinték. Ennek az őszinteségnek a káráról fentebb már írtam.) A baloldali sajtó egyes jelentős képviselői viszont kezdetben hittek a szakmájukban – lásd rendszerváltó aktivitásukat, sokuknál a kommunistaellenességet –, s csak már a demokráciában sodródtak vissza ahhoz az állapothoz, amelyet Kerényi találóan egyoldalú empátiának nevez. Most már ők sem hisznek. Így válik kettős manipuláció áldozatává a magyar olvasó. A közös újságírói értékek megfogalmazása és számonkérése elodázhatatlan feladat.

Zsolt Péter szociológus, egyetemi oktató