Megkésett tetemrehívás: hol a pénz?

Egy ország külföldről való pénzügyi támogatása nem attól Marshall-segély, hogy úgy hívják, hanem attól, hogy a támogatás demokratikus piacgazdaság létrehozására vagy annak erősítésére szolgál. 1945-ben Magyarországot Moszkva szociálimperialista ambíciói fosztották meg a Marshall-terven alapuló újjáépítés lehetőségétől. Az a sztereotípia, hogy Magyarországon a rendszerváltással járó gazdasági mélyrepülés oka a Marshall-segélyből való kimaradásunk lett volna, pontatlan, sőt olykor célzatosan félrevezető.

E lap hasábjain már többször szóvá tettem, hogy igenis kaptunk a német kormánytól a rendszerváltozás támogatására szolgáló Marshall-segélyt, ha nem is ilyen elnevezéssel (Magyar Nemzet: A tizenkilencezer forintos ámítástechnika, 2003. május 5., Nem a bajusz tesz bokrossá, 2003. július 24.). Feltettem a költői kérdést is (Keller elvtárs helyett): mi lett az államkasszába befolyt pénz sorsa, és ha azt lenyúlták, ki a felelős?

A válasz mindmáig beismeréssel felérő beszédes hallgatás volt. Ideje hát a kérdést tetemrehívás formájában megismételni.
Lendvai Ildikó, az MSZP frakcióvezetője ez év elején a parlamentben kifejtette: alkotmányos demokráciában a legfőbb hatalom nem a kormányfőé, még csak nem is az Országgyűlésé, hanem a választópolgáré. Ez így igaz. Nos, a választópolgári hatalom pozíciójából kérem számon az ország választott vezetőit: hol a pénz?

Álljon itt a Német Szövetségi Kancelláriahivatalnak az 56-os Szövetség elnökéhez, Helmut Kohl kancellár megbízásából írt 1991. február 12-i részletes válaszleveléből a témát érintő első oldal, s abból a bevezető sorok fordítása.

„SZÖVETSÉGI KANCELLÁRIAHIVATAL 5300 Bonn 1, 1991. február 12.
212-K 42445/91, Adenauer fasor 141.
(Válasz esetén kérjük megadni): Telefon, telex, fax adatok.
Szövetségi Kancelláriahivatal, Postafiók 5300, Bonn 1.

Az 56-os Szövetség elnökének, Hornyák Tibor úrnak!
Columbus u. 11. 1145 Budapest

Igen tisztelt Hornyák Úr, igen tisztelt Roik Úr, igen tisztelt Németh Úr!

A szövetségi kancellár úr megbízásából köszönetet mondok az Önök 1991 januári leveléért, melyben a német–magyar kapcsolatokról nyilatkoztak.
A német–magyar kapcsolatok hosszú, békés történetünkből eredően barátiak. Az a bátor magyar döntés, mely az NDK-beli németek számára is megnyitotta a határt, a német–magyar kapcsolatok példás voltát húzza alá.
A szövetségi kormány a továbbiakban is kész arra, hogy Magyarországnak a hagyományosan európai értékek ápolásában segítségére legyen. Ide tartozik a kommunista központi irányítású gazdaságból a demokratikus piacgazdaságba való nehéz átmenet politikai és gazdasági támogatása is. 1987 óta Magyarország 2,5 milliárd DM pénzügyi segítséget kapott a Német Szövetségi Köztársaságtól.”

Ezt követően a levél bejelenti, hogy az 1991-es gazdasági évre (vagyis már a rendszerváltó Antall-kormány időszakára) a szövetségi kormány több tételben, különféle rendeltetésű további 200 millió DM támogatást fog nyújtani Magyarországnak.
A hagyományos európai értékekre hivatkozás itt egyértelmű utalás a magyar nép 1956-os hősi helytállására, figyelemmel a levél címzettjére is. Ez is erkölcsi alapot adott az 56-os Szövetségnek arra, hogy érdeklődjék az irdatlan pénzösszeg sorsáról: hol jelent az meg az állami költségvetés bevételi oldalán és mire fordította azt (országgyűlési felhatalmazás alapján) az ország akkori pénzügyeiért felelős vezető, akit Medgyessy Péternek hívtak? Mint tudjuk, 1986–87-ben ő volt a pénzügyminiszter, majd a gazdasági ügyekért felelős miniszterelnök-helyettes az Antall-kormány hivatalba lépéséig. Még ha ezek a funkciói esetleg fedőállásul szolgáltak is, lehetetlen feltételezni, hogy a demokratikus piacgazdaságra való áttéréshez nyújtott nagyvonalú külföldi támogatás fogadása és köddé válása az ő háta mögött, szerepvállalása és tudomása nélkül történt volna. A 2,5 milliárd DM mai értékben legalább 320 milliárd forint (kb. 400 Tocsik-sikerdíj), vagyis harminckétszerese (!) az aszálykárosultak kárenyhítésére felajánlott tízmilliárd forintnak, amit az ő agrárminisztere túlzónak tart.

Ám az 56-os Szövetség csupán kitérő, köntörfalazó választ kapott nemcsak a kormányfőtől, hanem Szili Katalin házelnöktől és a más ügyekben mindig slágfertig Lendvai Ildikó frakcióvezetőtől is. Tisztelettel kérem hát azokat a honfitársaimat, akik tavaly áprilisban a kormányváltásra voksoltak: gondolkodjunk el közösen azon, mekkora lármát csapnának az elvtársak, ha a lenyúlást Orbán Viktortól lehetne számon kérni? Alighanem valamennyien, bárhogy szavaztunk is, egyetértünk: akkorát, amitől nemcsak a Kárpátok visszhangzanának, hanem még az Alpok, sőt a Pireneusok is. Nagy gondban lenne Gy. Német Erzsébet, ha Orbán Viktort kellene ebben az ügyben úgy besároznia, ahogy Áder Jánost próbálta (ha mégoly bugyuta érveléssel is) Kulcsár Attila dekonspirációt kockáztató szök(tet?)ése kapcsán.

Mindamellett úgy tűnik, hogy az elvtársak – a maguk módján – mégiscsak válaszoltak a kínos kérdésre. Szili Katalin újabban azt a szívhez szóló intelmet hangoztatja, hogy jussunk végre „egyetértésre” az alapvető nemzeti ügyekben, ne civakodva lépjünk az unióba. S mintha Medgyessy és (ha kell, kokárdás) Kovács elvtársak is afféle hazafiúi érzelemre hangolódnának az internáci töltetű december elsejézés után, többek között nemzeti büszkeség kinyilvánításával vízipólósaink sikerei láttán.
Hogy oda ne rohanjak! Mennyivel tisztességesebb lett volna e húrok pengetése az előző kormányzati ciklus alatt! Amikor napi 24 órában becsmérelték, szidalmazták a polgári kormányt és annak vezetőjét! Amikor a vízcsapból is a „simicskázás, hosszúbájtolás, kajaibrahimozás, országimázsközpontozás, berkeczmáriázás, 12 agrárcégezés, orbánbányákozás” folyt. S amikor a kelleri vádak sorra-rendre megbuktak, botrányba fulladtak (mint legutóbb az Országimázs Központ és a Happy End Kft. elleni boszorkánypereskedés), és Keller László feljelentésügyi államtitkárt a személyiségi jogi perekben sorra elmarasztalták, kártérítésre kötelezték (apropó: vajon azt a saját zsebéből fizette?), a sárdobáló sajtó hallgatott, mint most az új „Marshall-segély” ügyében. Vagy mégsem? Arról bizony értesülhettünk a lincshangulatkeltőktől, hogy Keller László a legfőbb ügyészt korholja, mert nem úgy táncol, ahogy ő fütyül, nem partner például az olyan – paksi csőszkunyhóra emlékeztető – vádak konstruálásában, amilyenekre a Rajk-perben Alapy Gyula népügyész kapható volt.

A hazug vádak tételes cáfolata nem lehet tárgya ennek az írásnak, de azért az „Orbán-bányák” librettó külön is megér egy misét. Mint kiderült: nem bányák, hanem bánya, nem egész bánya, hanem fél, nem Orbán Viktoré, hanem az apjáé, aki ahhoz nem a fia közvetítésével zarándokolt, hanem törvényes úton jutott (mottó: Moszkvában Mercedeseket osztogatnak). A választások után a sárdobálás ugyan alábbhagyott, ámde az átlagember tudatában „nem zörög a haraszt” alapon a valóság kiderültével is marad némi fröcskölmény, különösen, ha a sarat még hígítjuk is vecsési, zsurki, csillebérci, dunaújvárosi (Acél-XXI), Gresham-palotai, postabanki, balatonőszödi szerecsenmosdatással. Ide illeszkedik a vörös bárók gyilaszi új osztályának az új „Marshall-segélyből” táplálkozó tollasodása is, elvégre a pufajkába toll is szükségeltetik.

Tévednék? Olvassuk csak figyelmesen, mire ajánlotta fel a német kormány a milliárdokat: a kommunista központi irányítású gazdaságból a demokratikus piacgazdaságba való nehéz átmenet politikai és gazdasági támogatására. És mi az elvtársak mai saját terminológiája? „Szociális piacgazdaság.” Ez bizony nem puszta szóhasználati különbség. Ennek tartalmi lényege éppen a Széchenyi-terv szétverése, a rablóprivatizáció, a családi gazdaságok elsorvasztása, a sír szélén álló gazdák földjének kegydíjért való becserkészése (hogy aztán könnyebb legyen azt külföldi kézre juttatni), a nemzeti földalapnak a családi gazdaságok számára való hozzáférhetetlenné tétele a polgári kormány kezdeményezésének annullálásával. Nem ilyen lovat akartunk! Nem ilyen piacgazdaság támogatására szolgált a német kormány nagyvonalúsága, az 56-os hősök és mártírok érdemeit jutalmazó mecenatúra nem a pufajkások mattüvegzsebébe és titkos bankszámláiba szánta a milliárdokat.

Lejtőn a nemzetgazdaság, de nem a félrevezetett választópolgárok hibájából. A lejtő nem felfelé vezet: az államadósság nőttön nő, a bruttó nemzeti termék (GDP) növekmény nőttön csökken. Egyre átlátszóbb az elvtársak sikerpropagandája, még ha retorikájuk és ötletgazdagságuk kimeríthetetlen is. Ezért az önámításukat illusztráló következő tanmesémet világért sem ötletadásnak szánom.

A „szociális piacgazdaság” szoci-álpolitikájának technikája: bevezetjük az oxigénbelélegzési illetéket személyenként és havonként 200 forint léptékben, majd „kiharcoljuk” az oxigénadó felére mérséklését, elvégre a távhő áfaemelése is kisebb annál, mint akkor lenne, ha nagyobb lenne. Hogy ki ellen vívjuk ezt az élethalálharcot, ne firtassuk. A jóságos, melegszívű (mellesleg a saját fizetését megduplázó) kormányfőnek köszönhető ilyetén „adócsökkentésével”, a kendermagos sajtó eufórikus fanfáraival andalítva, megveregethetjük saját vállunkat: lám, lehet a mi szavunkra adni, teljesül a beharangozott adócsökkentés. Akárcsak „mitteszisten” éppen az önkormányzati választásokig tartó száznapos programban a polgári kormánytól örökölt, üresnek füllentett kassza százmilliárdjainak elosztogatásával a szavazatok vásárlása, ezzel az ország totális szegfűsítése, majd az egyébként senki által sem vitatott, méltányos közalkalmazotti fizetésemelések terhének az önkormányzatokra tukmálása. Köhögjetek, elvtársak! Ha kevés a pénzetek a közalkalmazotti bérekre, éljétek fel a tartalékaitokat, állítsátok le az infrastruktúra-fejlesztéseket, hagyjátok békén a kátyúkat, emeljétek a helyi iparűzési adókat, mit nekünk kisvállalkozás, Széchenyi-terv, családi gazdaság meg a polgári kormány egyéb bogarai. Hiszen a szociális juttatások forrását egyszerűbben is előteremthetjük: megdézsmáljuk a lakosság pénzét adócsökkentésnek titulált adóemeléssel, majd visszaosztjuk azt.

Nos tömören, ez a szociális piacgazdaság sava-borsa. Ez nem más, mint tragikomikus paródiája annak a demokratikus piacgazdaságnak, melyet a német kormány támogatott, és mellyel az elvtársak nem akaróznak elszámolni, inkább az internáci hagyományaikkal sehogy sem harmonizáló „nemzeti egyetértés” lózungjához menekülnek.

A nemzeti egyetértés óhajtásában alighanem mindannyian egyetértünk. De a jámbor óhaj kevés. Az óhaj ezúttal nincs ellentétben a tetemrehívással. Ha az elvtársak valóban nemzeti egyetértést akarnak, azt javasolom: sürgősen kezdeményezzék parlamenti vagy más eseti bizottság felállítását (természetesen a Szövetség szakembereinek, pl. Matolcsy Györgynek, Varga Mihálynak a bevonásával) a 2,5 milliárd DM sorsának kivizsgálására, a felelősség megállapítására, a vizsgálat eredményének nyilvánosságra hozatalára és a személyi konzekvenciák levonására. Jobb későn, mint soha. A köztiszteletben álló Antall József a beígért nagytakarítást úgy elmulasztotta, hogy abból még portörlés sem lett. Ha ezt a mulasztást pótoljuk, akkor, de csakis akkor szó lehet nemzeti egyetértésről. Ideértve a kendepéteri mocskolódásról, valamint nemzeti érzéseink, értékeink kigúnyolásáról, például a Szent Korona lesvájcisapkázásáról vagy a Szent Jobb letetemcafatozásáról való mielőbbi leszokást is.

A szerző egyetemi tanár