Nixon elnök szelleme Budapesten

Idén október 20-án lesz 30 éve, hogy Nixon elnök megpróbálta, majd a kezdeti kudarcoktól sem hátrálva végül sikeresen eltávolította a Watergate-ügy kapcsán az utána nyomozó különleges ügyészt. Nem sejtve, hogy ezzel visszavonhatatlanul megpecsételte saját politikai sorsát. Ettől a pillanattól már egyenes út vezetett a „Nem vagyok egy csirkefogó”-ként (I am not a crook) elhíresült beszédéhez, majd később a lemondásához. Az eset Szombat esti mészárlás (Saturday Night Massacre) néven került be az amerikai történelembe és a mai napig is, az elnök lemondását leszámítva, a Watergate-botrány legemlékezetesebb mozzanatának tartják.
De mi is történt azon a szombat estén? 1973. október 20-án, este 8.25-kor a Fehér Ház bejelentette, hogy Nixon elnök utasította Elliot Richardson igazságügy-minisztert (Attorney General), hogy azonnali hatállyal függessze fel Archibald Cox különleges ügyészt, irodáját számolja fel, és a nyomozás kerüljön át az igazságügyi minisztériumhoz. Az ok nyilvánvaló. Az igazságügy-miniszter ezt megtagadta, és lemondott. A sorban William Ruckelshaus igazságügyminiszter-helyettes következett, aki ugyancsak megtagadta az utasítást, és követte volt felettese példáját. Az amerikai törvények értelmében ekkor Rober H. Bork, az Egyesült Államok ügyvédje (Solicitor General) vált ideiglenes igazságügy-miniszterré. Ő már végrehajtotta az elnök utasítását. Az események után Archibald Cox a következő elhíresült kijelentést tette: „Hogy a mi kormányunk továbbra is a törvények, és nem az egyének kormánya lesz, az a képviselőházon és az amerikai embereken múlik.”
Cox úr kérése meghallgatásra talált, mert az esemény országos felháborodást keltett. A képviselőházban bevádolási indítványok sora látott napvilágot, és ezek közül számos az elnök saját pártjából érkezett. A végjáték még elhúzódott egy ideig, de az elnök napjai meg voltak számlálva. 1974. augusztus 9-én bekövetkezett lemondásával csak a nyilvános bevádolási eljárással és annak előre tudható kimenetelével járó megalázást kerülte el. A lemondását követő két évtizedben Nixon elnöknek valamelyest sikerült rehabilitálnia magát, de inkább mint a büntetését letöltött, majd sikeresen új életet kezdett emberre gondolt a társadalom. Ettől a Watergate-botrány megítélése még egyöntetűen negatív maradt. Utódja, Ford elnök sokak szerint azért veszítette el az 1976-os választásokat, mert amnesztiában részesítette elődjét.
Korai lenne azt állítani, hogy a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) ellen indított kormányzati támadás miatt a jelenlegi magyar miniszterelnökre is elkerülhetetlenül ez a sors vár. Az is túlzás, hogy a párhuzamok tökéletesen egyeznek a mostani magyar helyzettel. Mégis, a miniszterelnök nemrégiben tett kijelentései és a sajtóban is egyre gyakrabban olvasható híresztelések szerint egy számára is nehéz döntést fontolgat. De mielőtt még végrehajtaná, talán nem ártana összevetni a helyzetét Nixonéval és végiggondolni az esetleges következményekkel.
Emberileg valahol érthető, hogy a napi politikai csatározásokban megkopott, és akár a kilátástalanság határáig is eljutott politikusnak miért tűnhet jó megoldásnak, ha egy tollvonással intézi el ellenlábasát. Mégis, a higgadt érvek azt mutatják, hogy ez csak első hallásra tűnhet jó ötletnek. Egy alkotmányos, demokratikus államban a független állami intézmények fontosságát nem kell különösebben hangsúlyozni. Magyarországnál sokkal hosszabb demokratikus múltra visszatekintő társadalmak is arra a következtetésre jutottak, hogy bizonyos funkciókat a napi pártcsatározások fölé kell emelni. Ezek a funkciók a demokratikus hatalmi rend ön-kiegyensúlyozó mechanizmusának szerves részei és ezért is vannak intézményesítve. Ez az elv nagy fontossággal bír: az Egyesült Államokban sok helyen az ügyészek és bírók, a politikusokhoz hasonlóan, választások útján jutnak hivatalukhoz. Egy szövetségi pulpitus esetén pedig a kinevezés életre szól.
Egy független állami intézmény célbavétele, főleg, ha az az illető miniszterelnököt, pártját, vagy gazdasági-pénzügyi érdekkörét vizsgálja, egy olyan határvonal átlépését jelenti, amely határvonalnak minimálisan soha nem lenne szabad elmosódnia. Ezeket a határokat azért is illene tisztelni, mert annak az alkotmányos és demokratikus rendnek is a részét képezik, amelynek maga a támadást intéző politikus is a hatalmát köszönheti.
Hiba személyessé tenni a konfliktust és keresztülnézni egy ügyész vagy gazdasági ellenőrző szerv vezetőjén. Még akkor is, ha azok tevékenysége a miniszterelnök kormányának van alárendelve, és hivataluk tekintélyben nem vetekszik a Miniszterelnöki Hivatallal. A nyílt és frontális támadást a pénzügyi felügyelet tekintélye is megsínyli, közvetve pedig az egész demokratikus intézményrendszer. Számolni kellene azzal is, hogy egy ilyen lépés milyen precedenst teremt a jövőre nézve. Ez azért is fontos kérdés, mert egy demokratikus értékeket valló politikus feltehetően nem gondolja azt, hogy örökre az ő oldala lesz hatalmon. Ha pedig ez így van, akkor nem lehet számára közömbös, hogy milyen politikai légkört hagy maga után. Vagy lesz-e erkölcsi tőkéje óvni, ha majd a másik oldal részéről tapasztal kifogásolható lépéseket? Közhely, de igaz: a politikában a látszat sokszor a mindennel egyenlő.
Jelen pillanatban a magyar miniszterelnök ellen nem folyik hatósági nyomozás, nem vizsgálja ügyész hivatali tevékenységét. Ezért akár azt is feltételezhetjük, hogy csak és kizárólag szakmai érvek vezetik, elvégre, saját szavai szerint, az Inter-Európa Bank Rt. pénzmosási ügyleteiben mint ex-vezérigazgató, személyesen nem érintett. De ez az érv fordítva is igaz; ha valóban nem érintett, s ha a jelenlegi botrányok nem érnek fel hozzá, akkor mi készteti arra, hogy jelentős, drága pénzen felhalmozott politikai tőkét áldozzon egy olyan konfrontációra, amelynek hosszú távú következményei a legnagyobb óvatossággal szólva is kiszámíthatatlanok?
Akkori, szombat esti döntésével Nixon elnök a polgárháború utáni amerikai történelem legmélyebb alkotmányos válságát idézte elő. Tette annak ellenére, hogy egy 200 éves alkotmányt és demokratikus múltat vehetett alapul számításaihoz. Az ember azt gondolná, hogy a politikai pubertáskorba épphogy belépett demokráciának sem tenne jót egy hasonló élmény. Harminc év távlatából két tanulságról lehet beszélni: az amerikai társadalom egyfelől azt a következtetést vonta le, hogy a demokrácia nagyon sérülékeny intézmény, mindig óvni, félteni, vigyázni kell, függetlenül attól, hogy milyen múltra néz vissza. Másfelől, csakis erkölcsös emberekkel garantálható ennek az államformának a megmaradása. Jelen pillanatban nehéz elképzelni, hogy Magyarországon is az amerikai esethez hasonló drámai fordulat következzen be, és nem kell attól tartani, hogy kormánytagok vagy koalíciós partnerek inkább a politikai „lángsírt” választják a független legfőbb ügyész és a PSZÁF vezetőjének védelmében. Az viszont már elképzelhető, hogy az utókor nem fogja olyan fényes ötletnek tartani a húzást, mint amilyennek most azt egyesek hihetik. Ha elfogadjuk azt a tézist, hogy a magyar társadalom még mindig átalakulóban van, és lassan egyre többen lesznek azok, akiket nemhogy érdekek, de még emlékek sem fűznek a múlt rendszerhez, azok, akik csak az újat ismerik és mondják magukénak, akkor igenis elképzelhető, hogy a magyar demokráciát ért támadásként fogják értelmezni a legfőbb ügyész és az állami pénzügyi felügyelet elnöke elleni lépéseket.
A Watergate-bortrány után az Egyesült Államokban az inga a másik irányba lendült ki. Az addig az igazságügy-miniszter által kinevezett és felügyelt különleges ügyészi hivatalt törvénybe foglalták, és a törvényhozás alá rendelték. Az így létrejött alkotmányos torzszülemény amerikai elnökök egész sorát lehetetlenítette el. Sokszor elhangzott a vád, hogy beavatkoznak a politikába, sőt, olykor egyenesen politizálnak is.
Az egyik ilyen eset Lawrence Walsh, az Irán-Contra ügyben nyomozó különleges ügyész nevéhez fűződik. Walsh a ’92-es novemberi választásokat megelőző pénteken jelentette be, hogy újra vádat emel Caspar Weinberger, Reagan elnök volt védelmi minisztere ellen. Nem törődve azzal, hogy a bejelentés mintha az akkori elnökjelölt, Bill Clinton megrendelésére készült volna. Az idősebb Bush elnököt ezzel az utolsó tromfjától, a külpolitikai tekintélyétől is megfosztotta. Idővel Clinton elnökre is rájárt a rúd, és hosszú évekig nyögte a maga keresztjét Kenneth Starr különleges ügyész személyében. Clinton elnök is mindent elkövetett, hogy személyes élt adjon az ellentétnek (ahogy azt most a magyar miniszterelnök is teszi tévesen), és időről időre nyilvánosan eljátszadoztak a gondolattal: ha már a nyomozásokat nem tudják leállítani, legalább Kenneth Starr helyére kellene valaki mást találni. Mégsem így történt. Az amerikai elnöknek a politikai tőke valahogy mindig hiányzott hozzá. Fogcsikorgatva bár, de Bill Clinton megfelelt a törvény által megszabott szerepnek. A nixoni példa annyira beleégett az amerikai tudatba, hogy inkább vállalta a kimondhatatlan megalázások hosszú sorát. A történelembe is úgy vonult be, mint Andrew Johnson után Amerika második elnöke, akit a képviselőház sikeresen bevádolt (1868), és tárgyalásra a szenátushoz terjesztett fel. Ebből még Nixon elnök sem kért, inkább lemondott. Végül a független ügyészi hivatal saját sikerének esett áldozatul; bár egy republikánus elnök ürügyén jött létre, és sokáig a demokraták fegyvere volt, legnagyobb sikereit mégis egy demokrata elnök ellen érte el. Jelentősége a mostani Bush-adminisztráció alatt enyészett el véglegesen, s megjegyzem, senkinek sem hiányzik, a demokratáknak a legkevésbé.
Ennyit a történelem kiszámíthatóságáról.
Őszintén remélem, hogy a magyar miniszterelnök tanácsadói között nemcsak ügyes jogászok, a kormánypárti média mesterei és a közvélemény-kutatás bűvészei vannak, de legalább egy árva történész akad, aki képes a négyéves politikai ciklusnál messzebb is ellátni. Aki felméri, és ha kell, figyelmezteti a kormányfőt a precedensteremtésben rejlő veszélyekre, aki meg tudja vele értetni, hogy a pillanatok idővel történelemmé csontosodnak össze. Azon pedig már úgysem változtathat senki sem.
Mint látható, a legnagyobb jóindulattal kezeltem a magyar miniszterelnök kapcsán eddig napvilágra került tényeket. Mert, sajnos, azzal is számolni kell, hogy idővel Medgyessy Péternek is fel fogják tenni a Nixon elnök botránya kapcsán elhíresült kérdést: mit tudott, és mikortól tudta? Sőt, ennél még sötétebb variáció is elképzelhető, hiszen ne feledjük, hogy Nixon elnökről sohasem bizonyosodott be, hogy elejétől tudott volna a Watergate szállodába tervezett betörésről, és soha senki nem vádolta meg ezzel. Kizárólag az ügy elleplezése és a nyomozások akadályozása miatt kellett megválnia hivatalától. A történelem, bár ismétli önmagát, azért mégsem mindig hajszálra ugyanúgy.

A szerző Washingtonban élő politikai elemző