Szabadság, szobor

Itt állott Árpád vezér szobra, 1916-ban az oláh ledöntötte – hosszú időn keresztül volt olvasható e felirat a Brassó fölé magasodó Cenk tetején, egy hajdani szobortalapzaton – aztán a talapzatot magát is felrobbantották, széthordták, mint annyi mást.
Ennyi maradt a hajdan tíz méter magasan álló, háromméteres Árpád-katonából, amely valamikor a magyar birodalom legdélkeletibb határát jelképezte.
Vannak helyek, ahol még ennyi sem maradt; sőt rengeteg olyan hely van Erdélyben, ahol semmi nem maradt a hajdan álló szimbólumokból.
Mert Erdélyben magyar szobornak lenni sem könnyű, s az öröklétnek szánt alkotás nemegyszer végezte bronz- vagy rézüstként pályafutását.
Nem új keletű dolog ez. A régi latinok hadüzenetként ellenségük határain belülre lándzsát hajítottak. Szimbolikus térfoglalás volt ez, a birtokbavétel jelképe.
E szimbolikus térfoglalás aztán, a balkáni latinságnak Erdélyre eső válfajában Romulus és Remus-szobrokban, román hősök emlékművében manifesztálódott. Később kolostorokban, templomokban, egyházi létesítményekben. A térfoglalás mellett pedig a térfosztás is egyre inkább erősödött, s a legyőzöttek, bekebelezettek köztéri szimbolikájának megsemmisítése napi gyakorlatba ültetődött.
A Balkánnak ugyanis erős spiritualitása van. A balkáni ember, így a román ember is, ösztönösen érzi, hogy minden szobor és minden köztéri alkotás bálvány, totem, fétis, amely közösségének szellemét zárja magába, legjobb lényegét őrzi és menti át az utókornak.
És vannak dolgok, amelyeket a románság semmiképp nem akar Erdélyben átmenteni az utókornak.
Ezért nem állhat magyar felirat Mátyás király kolozsvári lovas szobrán. Ezért kellett rajta táblát elhelyezni, amely a király román származását, és a magyarok galádságát hirdeti. Ezért kellett őt román nemzetiszínű zászlókkal körülvenni, és ezért kellett felásni a teret.
Ezért nem lehetett Nagyváradon a nagyságos fejedelemnek, Bethlen Gábornak szobrára felírni nevét. Annak a fejedelemnek, aki román nyelvre fordítatta a Szentírást.
Ezért kenik be szinte naponta fekáliával Fehéregyházán a költő síremlékét.
Ezért kellett eltávolítani a Wass Albert-szobrokat.
És ezért nem állhat újra Aradon a Szabadság-szobor.
Fájdalmas ugyan, de érthető az igyekezet, amellyel bálványainkat, totemeinket, közösségi szimbólumainkat pusztítják.
És fájdalmas, de érthetetlen a megadás, amellyel e pusztítást fogadja a magyarság. A „megbékélés” jegyében való megalázkodás, a folytonos visszavonulás, a fáradt és ijedt lemondás. A magyar kormány tehetetlensége, az RMDSZ gyávasága. Kovács László szemforgató álszentsége és Markó Béla szánalmas, ezredik kiegyezése.
A Szabadság-szobor minden bizonnyal úgy, akkor és ott fog állni, ahol a román fél akarja. Mert Szabadság-szobor, mert magyar, és mert megtehetik ezt vele. Ha kerti törpékkel rakják körbe, ha paraván mögé állítják, akkor is. Mindaddig, amíg a magyarság választott képviselői e kérdésben, felelősségüktől áthatva, úgy nyilatkoznak, hogy ködös szimbólumok miatt „az elmúlt évek közös munkáját, amely a román–magyar együttélés terén is hozott fontos változásokat, történelmi hiba lenne veszélybe sodorni”.
Erre a vérlázítóan cinikus nyilatkozatra nincs mit mondani. Szimbolikus e nyilatkozat maga is, verbális emlékműve az önfeladásnak. Ahogyan a pezsgőkoccintás és a récevadászat is az. Megmaradnak, örökös szégyenfaként.
És még sincs veszve minden. Semmi sincs veszve, mert létezik egy felsőbb valóság. A lebontott, meggyalázott szobrok helyén mégiscsak ott marad valami, amit nem lehet eltüntetni. Árpád, Mátyás, Bethlen Gábor vagy éppen Wass Albert szelleme. Ha másként nem, hát szobor alakú űrként a nemzeti tudatalattiban.
És ha végképp elveszettnek, elárultaknak érezzük magunkat, újra és újra elmehetünk például Székelyudvarhelyre. Odaállhatunk a Vasszékely lába elé, dacot, ellenállást tanulhatunk tőle.
Aztán átsétálhatunk Gyergyóalfaluba, az árnyas templomkertbe, és újra meg újra elolvashatjuk a gránittömbbe illesztett, fehér márványba vésett, intő feliratot. Ott áll, hosszú évtizedek óta, és rendszerektől, hazáktól és hazaárulásoktól függetlenül hirdeti az igazságot, országnyi hitet adva:
„Ember, vésd szívedbe, hogy ez a föld mindig székely volt és az is marad.”

A szerző író