Tehetetlen gazdaságpolitika

Az Országgyűlés még el sem fogadta a jövő évi költségvetést, de már most, a diákoktól a nyugdíjasokig, a gazdáktól az értelmiségiig, mindenki a saját bőrén, helyesebben mondva: pénztárcáján tapasztalhatja, hogy bizony elszabadult a pokol Magyarországon.
A sarkos fogalmazás a közelmúltban előállt pénzügyi problémák fényében cseppet sem túlzás. Hiszen a hazai gazdaság rég nem látott mélypontra jutott: hihetetlen, de napjainkban tizenháromszor több tőke hagyja el az országot, mint amennyi beáramlik, a GDP-növekedés csupán 2,4 százalék, s az előbbire 1990, az utóbbira 1997 óta nem volt példa országunkban. Az államháztartási hiány soha nem látott méreteket öltött, és az infláció sok év óta először nem csökken, hanem emelkedik. (Ezért csúszhat az euró bevezetése is.) A külföldi befektetők tucatjával menekülnek hazánkból és a magyar vállalkozók is egyre többször kényszerülnek leépíteni üzemeiket, elbocsátani alkalmazottaikat. A nemzetközi EuroMoney felmérései azt mutatják, hogy Magyarország a kedvező beruházási feltételek összevetése alapján felállított, Luxemburg vezette listán március óta a 33. helyről az 58. helyre csúszott vissza.
Nem vitás, az inflációt 2,7, a költségvetési hiányt pedig 3 százalék alá kellene szorítani 2006-ra ahhoz, hogy teljesítsük a maastrichti követelményeket. A probléma azonban az, hogy a kék színű brosúrákban testet öltő milliárdos kormányzati öntömjénezéssel szemben az államkasszában tátongó hatalmas lyukakat ismét a legelesettebbek rovására csökkentik. Hiába ünnepelteti magát az utcákon a kormányzat azért, mert betartja a jövő évi 2 százalékpontos személyi jövedelemadó-csökkentést, ha még a Pénzügyminisztérium várakozásai is azt mutatják, hogy 2004-ben a lakosság adóterhei a 150 milliárdos szja-csökkenés ellenére is összességében 550 milliárd forinttal növekednek. Mivel többek között eltörlik a ma minden bérjövedelem után járó nyugdíjjárulék-kedvezményt, illetve a befektetési hitelekre eső adókedvezményt, és felére csökkentik – a főleg a fiatalokat érintő – lakáshitel adókedvezményét is. Ezzel szemben háromról négy százalékra emelik az egészségügyi járulékot, növelik a súlyadót stb.
A jobb módúaknak kedveznek az új adóelképzelések is. Hiszen ötszázalékos inflációval és ötszázalékos bérnövekedésekkel kalkulálva egy 2003-ban minimálbéren (bruttó 50 ezer Ft.) foglalkoztatott állampolgár megemelt keresetének a reálértéke 2004-ben 1,65 százalékkal, míg az átlagos bruttó 130 ezer Ft bérjövedelemmel rendelkező munkavállaló fizetésének a reálértéke 1,04 százalékkal fog csökkeni. A 200, illetve 400 ezer Ft bruttó keresettel rendelkezőknek azonban 2,47, illetve 1,30 százalék lesz a reálbérnövekménye. De ekkor még számításba sem vettük a drasztikus mértékű, az inflációt is jócskán felhajtó áfaemeléseket.
A kormányzat által beharangozott zsebbe vágó áfaemelésekkel az a legnagyobb probléma, hogy úgy állítják be, mintha az emelés pusztán jogharmonizációs kötelezettség lenne. Ez a kormányzati érvelés azonban csak részben igaz. Például a magyar családok költségvetésének nem kis részét kitevő villamos energia esetében álságos az áfakulcs több százalékponttal történő emelése, mivel e termékkörre 2007 végéig derogációt kapott Magyarország. Ráadásul az EU-ban a energiatermékek áfája 15 százaléknál alacsonyabb is lehet. Az összehasonlítás kedvéért: a jobb módú Görögországban 7,45, Írországban 11,12, Luxemburgban 5,65 százalék a lakossági áram áfatartalma. Sőt, a kényszerűségből megszüntetett nullaszázalékos kulcs ellensúlyozására az általános 25 százalékos áfakör csökkenésére sem kerül sor. Megállapítható, hogy a kormányt a legtöbb áfakulcs emelésénél pusztán a költségvetési bevételek növelése motiválja.
A Medgyessy-csapat már az idén sem fukarkodott az áldásos döntések meghozatalában. Gondoljunk csak a nyáron, sunyi módon, az inflációt jócskán meghaladó, 12 százalékkal megemelt földgázra, vagy az idén kétszer is, összességében az infláció háromszorosával emelkedő villamos energiára. A hús-vér magyar embereket manapság nem az foglalkoztatja, hogy „ki nyalta hegyesre a piramisokat”, hanem hogy miből fogják kifizetni jövőre az infláció (ki tudja?) hányszorosával emelkedő energiaárakat, a dráguló gyógyszereket, vagy a már most is elég borsos árú útiköltséget. Az sem nyugtatja meg a közvéleményt, ha a kormányszóvivő azt mondja: „nem lesz olyan jövedelemkategória, ahol reálbércsökkenés lesz”. Hiszen éppen e neves úriembertől tudjuk azt, hogy ha valamit százszor, sőt ezerszer mondanak is el, az még akkor sem válik igazzá. Hiába ismételgették, nem lett ingyenes a tanintézmény és a lakóhely közötti utazás; hiába fogadkoztak, mégis lett gázáremelés; és végül az egészségügynek ígért milliárdok is csak elvonásként realizálódtak. Tetézve mindezt azzal, hogy a jövőnk szempontjából stratégiai jelentőségűnek számító felsőoktatástól már az idén 3,4 milliárd forintot vonnak el (összesen 5,5 milliárdot).
Ezek után nem tudok mit kezdeni azon miniszterelnöki kijelentéssel, hogy az európai pangás közepette a magyar gazdaság jól állja a sarat. Hiszen a nemzetközi kutatóintézetek is egyre hátrább sorolják a magyar gazdaságot a versenyképességet mutató listákon. Azonban a bérfelzárkóztatás terén elért eredmények sem támasztják alá a miniszterelnök optimizmusát. A kormány nap mint nap sulykolja az emberekbe azt a Világbanktól adaptált álláspontját, miszerint versenyképességünkön akkor tudunk a legjobban javítani, ha nem emeljük, sőt csökkentjük a „kirívóan magas” magyarországi béreket, és növeljük az inflációt. Ennek alátámasztásául gyakran hangoztatja a „szociálisan érzékeny” kormányzat, hogy tévhit az a lakosság körében elterjedt nézet, miszerint az árak emelkedését a bérek felzárkóztatása is követni szokta. Mint mondják, a bérek csak a termelékenység, azaz a gazdasági növekedés arányában emelkedhetnek. Ez az a momentum, amikor a kormányzat rálépett a gereblyére. Hiszen igaza van: a béreknek a hazai GDP-hez kell viszonyulniuk. De ez jelenleg nem így van. Az egy főre eső magyarországi GDP 52 százaléka az uniós átlagnak, a magyar átlagkereset – és nem az alacsonyabb összegű minimálbér! – pedig csak egyharmada, hangsúlyozom: egyharmada az EU-ban fizetett átlagkereseteknek. Ezért sem kellene visszafogni a hazai bérfelzárkóztatást. Ezt a jogos társadalmi elvárást azok a felmérések is alátámasztják, amelyek egyértelműen konstatálják, hogy a magyar versenyképességi mutatók igen rosszak, de ezekért nem a Magyarországon működő cégek által kifizetett, a nemzetközi összehasonlításban is igen alacsony bérek okolhatók, hanem a vállalkozókat terhelő, sokszor ésszerűtlenül magas adók és járulékok, és a rugalmatlan kormányzati gazdaságpolitika.
Ahhoz, hogy kimásszunk a válságból, vissza kellene térni a keynesi mintákat követő aktív, a hazai érdekeket képviselő gazdaságpolitikához. Mivel ettől is függ, hogy a XXI. századi Magyarország csatlakozik-e a fejlett, gazdag, és nem utolsósorban büszke nemzetek sorába. Avagy: eltűnik a nemzetállamok darálójában.

A szerző V. éves egyetemi hallgató