A jogállamiság eszméje és téveszméje

Köztisztviselők ritkán írnak újságcikket, nem is ez a feladatuk, ritkán övezi őket köztisztelet, mely tény a gyámhivatalokban dolgozókra hatványozottan igaz. Ez a tendencia az utóbbi időkben felerősödni látszik az írott és elektronikus sajtóban. A talkshow-k naponta szenzációként hirdetnek családokat, akiket a gyámhivatal eljárása során meghurcolt. A gyámhivatalok ezekben az egyedi ügyekben azért nem nyilvánítanak véleményt, mert nem kívánnak beállni a gyermekeket a nagy nyilvánosság előtt pellengérre állító, személyiségi jogaikat és emberi méltóságukat sértő felelőtlen felnőttek sorába. A nagyot szóló történetek valódi hátterét, s az ügyek befejezését soha nem látjuk viszont. Különösen nem a gyermekbarát stáb által – szüleik beleegyezésével – akaratuk ellenére a nyilvánosság elé citált gyermekek majdani sorsának alakulását. Ennek egyik példája Ádám Péter cikke (A jogállamiság eszméje és a gyámhivatal, Magyar Nemzet, szeptember 23.), melyben szakértőként mondja el véleményét a kapcsolattartásra vonatkozó hazai és nemzetközi hatályos jogi szabályokról és gyakorlatról. Cikkéből az derül ki, hogy nem ismeri sem a hatályos törvényeket, sem a kapcsolattartás intézményrendszerét, a gyámhivatalok működését, felépítését és eljárási szabályait, vagy ha azokat ismeri, elfogadni nem kívánja. Cikke szubjektív, kijelentései túlzók, tapasztalatai által súlyosan korlátozottak.
Magunk részéről – ugyan gyakorlati jogalkalmazók vagyunk – a jogállamiság eszméjének elemzésére nem vállalkozunk (nem is vállalkozhatunk), egyvalamit azonban kiindulópontként megfogalmazhatunk: a jogállamiság eszméje nem változtatható át vélt sérelmek és igazságérzetek jogi köntösbe bújtatott parafrázisává.
Ádám Péter cikkében kifogásolja, hogy a kapcsolattartás végrehajtására irányuló eljárások nem hivatalból indulnak. Megteheti-e ezt valójában egy jogállamban egy gyámhivatali köztisztviselő? Hogyan szerez információkat a kapcsolattartás problémáiról? Mit tegyen, ha azt tapasztalja, hogy az egyik szülő nem hajlandó a kapcsolattartás jogával élni? Tényleg álljon minden ilyen család ajtajában egy gyámügyes? Rendőrállam egyenlő jogállam? Avagy az állampolgárok mikor vállalják végre legbensőbb családi életükért a felelősséget? Úgy tűnik, sokkal könnyebb ügyvédekkel felvértezve indulni a gyermekért háborúba – még ha a gyermek sokszor el is vérzik a csatában – bíróság vagy gyámhivatal előtt, mint sérelmeiket félretéve kompromisszumos megoldások után kutatni.
A hatályos családjogi és gyermekvédelmi törvények (melyek 1997 óta folyamatosan módosulnak) a szülők közötti megegyezést helyezik első helyre. Ennek sikertelensége esetén hoz döntést a bíróság határozati formában, amely ellen jogorvoslattal lehet élni. Ezek a döntések azonban végrehajthatóvá válnak. A gyámhivatal ilyen esetekben nem tehet mást, mint ezek szó szerinti végrehajtását rendeli el, az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló törvény értelmében.
Sajnos, a gyámhivatalok elé kerülő ilyen jellegű esetekben a szülők nem képesek már – vagy inkább nem hajlandók – egymással kommunikálni. Mindkét fél a gyermek érdekét hangsúlyozza, ami mögött szinte mindig egyik vagy másik, de legrosszabb esetben mindkét szülő a gyermeket egymás megbüntetésének, bosszújának eszközeként felhasználó magatartása áll. A cikk írója tehát téved abban is, hogy a gyámhivatali ügyintézők lennének bosszúállók, szavahihetetlenek, kicsinyesek, szűk látókörűek és önkényesek, hiszen erre nem is lehet motivációjuk.
„A volt élettárs, volt férj vagy feleség visszavág” című folytatásos rémtörténet alanyai azok a gyermekek, akiknek érdekében a gyámhivatal munkatársai jogi és emberi eszközökkel próbálják tárgyalóasztalhoz ültetni az egymásra kígyót-békát kiabáló feleket. Nem könnyű feladat, s tapasztalatból tudjuk, hogy erre hosszú távon csak az tud vállalkozni, aki a gyámügyi munkát élethivatásának tekinti.
A felek közötti megfelelő kommunikáció nélkül lehetetlen a gyermek érdekéről beszélni. Sokszor tesszük fel ügyfeleinknek azt a kérdést – amire Ádám cikkéből sem kapunk választ –, hogy saját helyzetük legjobb ismerőjeként milyen, a hatályos jogi szabályozástól eltérő jogi, illetve más megoldást tudnának választani problémájuk hatékony kezelésére. Tapasztalataink szerint a hatályos szabályozás jó, de az ügyfelek megközelítése téves, amikor mint szülők elfelejtik azt a körülményt, hogy a házastársként vagy élettársként elunt, elhagyott, meggyűlölt stb. férfi vagy nő megváltoztathatatlan tényként gyermeküknek továbbra is édesapja, édesanyja marad.

A szerzők gyámhivatali munkatársak

Egyszerre két köztisztviselő veszi védelmébe a hivatalt a cikkemben kifejtett vádakkal szemben. Pedig egyetlen ügyfél, egyetlen elégedett apa válasza sokkal meggyőzőbb lett volna.
A szerzőpár szerint saját negatív tapasztalatom alapján alakítottam ki erősen szubjektív véleményemet. Igaz, magánemberként kutatásokat nem végezhettem, de a magamén kívül legalább hat elintézetlen és évek óta húzódó kapcsolattartási ügyről tudok. (Az egyik sorstársammal, L. P.-vel a II. kerületi gyámhivatalban találkoztam, a többi apa telefonon hívott fel, miután a lapban olvasta a hazai családjogi törvény fogyatékosságait elemző cikkemet.) Hogy ez kevés? Egy is sok! És hogyan is álcáznám szakértőnek magam, amikor minden alkalommal elmondom, érintettként és írástudó értelmiségiként szólok hozzá ehhez az áldatlan problémához. Miért, úgy nem szabad?
A hatályos törvény csakugyan a szülők közti megegyezést helyezi előtérbe. Épp ez a baj. Megegyezés ugyanis csak azonos jogokkal rendelkező és egymással jóhiszeműen szerződő felek közt lehetséges. Márpedig itt korántsem azonos jogú felekről van szó (és hogy az ilyen megegyezések kapcsán hány, de hány esetben csapják be, ejtik át az apát, arról jobb nem beszélni). Míg a gondviselő szülőnek széles körű jogosítványai vannak, a külön élő szülő, akinek felügyeleti jogát felfüggesztik, jogfosztott pária a magyar családjogban. Törvényes kapcsolattartási minimum nálunk nincs, és a gyerek kiadásának megtagadása – több más ország gyakorlatával ellentétben – mifelénk nem számít büntetendő cselekménynek.
A gyámhivatal pedig nemhogy nem segít ilyen esetben, de önkényesen tovább szűkíti az apának kapcsolattartásra amúgy is alkalmatlan időkeretét. Egyáltalán nem megy ritkaságszámba, hogy a gyámhivatal kéthetente csak rongyos három-négy órákat ad az apának: hogy ilyen időkeretben hogyan lehet kiskorú gyermekkel kontaktust teremteni, azt lehet, hogy dr. Sipos Krisztina és Lendvai Beáta tudja, én nem tudom. És olyan esetekről is hallottam, amikor a gyámhivatal összejátszik a másik féllel, fontos iratokat veszít el, törvénytelenül csapdát állít. Ráadásul kudarc esetén sohasem minden gyanú fölött álló önmagát, hanem – ahogyan a válaszcikkből is kiderül – mindig az apát, illetve az egymással kommunikálni nem tudó szülőket hibáztatja…
A szerzőpár szerint én azt várom, a gyámhivatal ilyen esetekben hivatalból járjon el. Nem erről van szó. Én arról beszéltem (és elnézést, ha pontatlanul fogalmaztam volna), hogy amikor a hivatalban már kazlakban állnak a külön élő szülő panaszai és beadványai, ne kérjen a gyámhivatal minden alkalommal újabb és újabb beadványt (mert egyes kerületeknek ez a taktikájuk), hanem vegye kézbe az ügyet, és – minden újabb panasz, beadvány nélkül – tegye, amit kell.
Tapasztalataink szerint – állapítja meg befejezésül dr. Sipos Krisztina és Lendvai Beáta – a hatályos szabályozás jó, de az ügyfelek megközelítése téves… Köszönöm a szerzőpárnak, hogy mindjárt illusztrációt is mellékelt panaszaimhoz és kritikai észrevételeimhez. Pontosan az ilyen gyámügyes mentalitás ellen írtam a cikkemet.

Ádám Péter