A román látszatpolitika ideiglenes sikere

A finisben végül érvényesnek bizonyuló népszavazáson kimondott többségi igennel jóváhagyást nyert Romániában az első komolyabb alkotmánymódosítás. A változtatások jó irányba mutatnak, ezt senki nem vonta kétségbe, az alkotmányra nemet mondó Tőkés-szárny sem. Ugyanakkor az erdélyi magyar közösség számára e változtatások messze nem voltak elégségesek, ezt viszont a Markó-vonal is óvakodott tagadni.
A román alkotmány 1923 óta rögzíti Románia egységes, oszthatatlan és nemzeti jellegét. E tézis nem értelmezhető leíró megállapításként, hisz Románia területén mindmáig nemzetnyi, államalkotó tapasztalattal és külön politikai akarattal rendelkező nem román (mára már csak: magyar) lakosság él. Vagyis de facto Románia ma is olyan többnemzetű állam, amelyben az egyik nemzet, a többségi román elnyomja a másikat, a számbeli kisebbségben élő magyart. Az alkotmány pedig eme elnyomásnak ad jogi keretet, illetve a román politikum homogenizálási szándékának, programjának kifejezést.
A rendszerváltozás után Románia 1991-es alkotmánya s a politikai vezetés egyaránt az 1923-as alkotmány eszmei nyomvonalán haladt tovább. Az alkotmány kisebbségvédelmi paszszusai hiányosak, miközben a jogszabály etnokratikus jellege egyértelmű. Nem csoda, hogy mind az RMDSZ a parlamentben, mind az erdélyi magyarság elsöprő többsége annak idején a népszavazáson elutasította azt, így e dokumentum mindmáig a magyarság irányában oktrojált jelleggel bírt.
A most elfogadott módosítások érintetlenül hagyták az állam egységes, oszthatatlan és nemzeti jellegét, valamint nem tartalmaztak kellő kisebbségi garanciákat. (Az igazságszolgáltatásban „biztosított” anyanyelvhasználat megfogalmazása például visszaélésekre ad alkalmat.) Az RMDSZ-t vezető Markó-csapat az alkotmánymódosítás kérdését ugyanúgy kezelte, mint 1996 óta minden fontosabb ügyet, amelyben a szervezet autonómiaigényét ki lehetett volna fejezni (koalíciós tárgyalások, protokollumtárgyalás). Más szóval a feltételezett román érzékenységből kiindulva összeállított egy vékonyka igénylistát egy alkotmánymódosító tervezet formájában, amelyet hosszas huzavona után puccsszerűen fogadtattak el a szervezet két kongresszus közötti legfelső szervével, a szövetségi képviselők tanácsával. Holott a megfelelő megoldás az lett volna, hogy a tanácsban ugyanúgy összecsapjanak az érvek, s megméressenek az alkotmánymódosító koncepciók, mint ahogy az 1993 végén történt, amikor is az RMDSZ kisebbségi törvénytervezetének elfogadása idején a szövetségi képviselők tanácsa igazi parlamentre emlékeztetett, és valódi, érvcentrikus viták színtere volt. Az RMDSZ ellenzékének fő ereje, a 2003-ban az RMDSZ-től független mozgalommá alakuló Reform Tömörülés nemcsak egy alkotmánymódosító tervezetet dolgozott ki, amely a mindmáig érvényes, autonómiacentrikus RMDSZ-programra épült, hanem minden alkalommal, amikor ez lehetséges volt, indítványozta az érdemi vitát az alkotmánymódosítás ügyében.
Mindezzel együtt a Tőkés László által életre hívott Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Kezdeményező Testületének (EMNT KT) elutasítása nem a puccsszerűségnek és nem is a minimálprogramnak szólt, hanem a román kormány RMDSZ-es támogatással folytatott látszatpolitikájának. A román kisebbségpolitika ugyanis mindig a látszatokra épült. Igaz ez még a sokakban szép emléket hagyó Groza-korszakra is, amikor az ideiglenes kisebbségpolitikai engedmények eszközjellegű taktikai lépéseknek bizonyultak a párizsi békeszerződés előestéjén. S különösképpen igaz a rendszerváltozás utáni időszakra, amikor a Trianon óta folytatott magyarellenes politikát a román vezetés az RMDSZ-szel próbálta meg folyamatosan legitimizálni. Az erdélyi magyar politika pályaíve pedig ott tört meg, amikor közösségünk érdek-képviseleti szervezete már nem mutatott semmiféle ellenállást e törekvéssel szemben, és tulajdonképpen teljes tekintélyével átállt a magyar érdekérvényesítésről a hamis látszatfenntartásra.
1990 és 1993 között Domokos Gézának az Iliescu-féle nyíltan magyarellenes politikát legitimáló lépéseit ellensúlyozta Szőcs Géza strasbourgi jelenléte. 1992 őszén viszont, a második (többé-kevésbé) demokratikus román választáson Szőcs Géza nem indult, helyét pedig egy olyan politikus vette át, név szerint Frunda György, aki a még Markóék által is szekusgyanúsnak tartott képződményből, a Független Magyar Pártból indult; aki mindvégig az autonómiaigény kinyilvánítása ellen lépett fel, s aki a Neptun-botrány egyik főszereplője volt. (A Neptun-gate összefoglalását lásd A hatalom monológja című írásomban, Magyar Nemzet, 2003. szeptember 10.)
1993 és 1995 között – az imént említett Neptun-ügyet leszámítva – az RMDSZ politikája annak dacára, hogy az autonómiaigény világos és egyértelmű artikulálását nélkülözte (mindmáig nem sikerült az 1993-ban tervbe vett, úgynevezett autonómiastatútumokat a szövetség belső szerveivel elfogadtatni), mentes volt a hamis látszatteremtés igyekezetétől. Sőt. Az RMDSZ memoranduma Románia Európa tanácsi felvételéről, amely a kisebbségi problémák orvoslásához javasolta kötni az ország ET-csatlakozási igényének teljesítését, éppenséggel a saját érdekek képviseletéről szólt.
1996-tól viszont az RMDSZ megkötötte a választás győzteseivel a maga látszatteremtő alkuját, amihez hasonlót a jelek szerint a mindenkori választáson győztes hatalommal is meg fog kötni. Az alku mögöttes filozófiájának lényege, hogy az RMDSZ néhány, létünket alapjaiban nem érintő kisebbségpolitikai engedményért cserébe hitelesíti a román magyarellenes kurzust. Ennek jegyében kezelte az RMDSZ az alkotmányügyet, és a fentebb vázolt helyzetből vezethető le a Tőkés-szárny alkotmányelutasítása is. Csapó József, az EMNT KT tagja, az autonómia egyik legfőbb erdélyi teoretikusa, volt Bihar megyei szenátor (akit Markóék azért tettek félre tíz év után, mert lelkiismeretére hallgatva több ízben – például az etnodiszkriminatív 1999-es tanügyi esetében – az RMDSZ ellen szavazott) szórólapon terjesztett állásfoglalásában rámutat: a nemzetállami öndefiníció megőrzésével Romániában megmaradt a kiszolgáltatottság, a hatalmi érdekeknek és a kormányzási „prioritásoknak” való alárendeltség, a kényszerű „igen” és a „magyarázkodás”. Csapó állásfoglalása szerint egy gyökeres, az alaptörvény minden cikkelyét érintő módosítás elfogadása burkoltan az egész alkotmány elfogadását jelenti.
Az nem kétséges, hogy a dilemma igen nagy volt. A nem győzelme esetén az alkotmány maradt volna változatlan, s a lényeget nem érintő, de kétségkívül kedvező módosítások nem léptek volna érvénybe. Az elsöprő magyar igen szavazat (ezt lehet legalábbis kiolvasni az igenek Hargita megyei 95 százalékos, illetve a Kovászna megyei 92,55 százalékos arányából) viszont azt a látszatot kelti, mintha mi egyetértenénk az alaptörvény jelenlegi formájával.
Nem csoda, hogy erősen megoszlott e kérdésben az erdélyi magyar közélet. Markóék alapfilozófiájukból kiindulva s a más véleményen levők pocskondiázásától sem visszariadva keményen kampányoltak az igen mellett. Az EMNT KT nemet javasolt, míg egyesek, például Papp Géza, az erdélyi református egyházkerület püspöke vagy a Toró T. Tibor által képviselt Temes megyei RMDSZ arra szólította fel a szavazókat, hogy járuljanak az urnákhoz, és szavazzanak lelkiismeretük szerint. A magyar szavazók voksát – bármily ellentmondásosnak látszik is ez – vélhetőleg sokkal inkább befolyásolta a Nagy-Románia Párt, mint saját vezetőik. Az NRP az alkotmánymódosítás megtorpedózását tűzte ki célul, olyan, egyébként valótlan állításokra alapozva, miszerint a módosítások a magyar nyelvet hivatalos nyelvvé teszik.
A román látszatpolitika alkotmányügyben győzelmet aratott. Akárcsak a tanügyi törvény esetében 1999-ben, amikor néhány apró pozitív változtatással megnyerte a magyar szavazatok többségét, annak ellenére, hogy az önálló állami magyar egyetem kérdését nem rendezte. Ez azonban nem jelentheti, hogy bele kellene nyugodnunk a most meginduló megtévesztő román propagandába, hogy ne kellene ezentúl is minden fórumon hangoztatnunk a további módosítások szükségességét. És természetesen azt is, hogy az erdélyi magyarság sorsa távol áll a megnyugtató, hosszú távú fennmaradást szavatoló rendezéstől. A román látszatpolitika ideiglenes sikere nem tántoríthat el legfontosabb stratégiai célunk, az autonómia kiküzdésétől. Ebben a prizmában jelenthet áttörést a székely nemzeti tanácsok megalakulása.
A szerző politológus