A románoktól kapott pofon sajgó emléke

Kosztolányi Dezső 1921-ben írta meg a magyar tragédiát bemutató novellát az Égi jogászról. Kaszás-Kis János szegény napszámosember volt, aki világéletében talicskájával kereste meg családjának a mindennapra valót. A nagy háborúban ő is katonának állt, többször megsebesült, s mikor hazatért, újból felvette a talicskáját és végezte a dolgát. Egy napon román katonák tértek be a faluba, a szegény nép a főtéren öszszeverődve nézte az idegeneket, János pedig a talicskáján ülve várta, mi lesz most. A román katonák nagy kiáltozással szétkergették a népet, és két szuronyos katona állt János elé, aki persze nem értette a szavukat. Nem tudni, miért, de valami gyanú fészkelődhetett a román katona fejébe, mert hirtelen dühödten rátámadt a békésen álldogáló emberre és arcul ütötte. Nem a fájdalom, hanem a sérelem, a szégyen múlhatatlan sebet üt a katonaviselt parasztember lelkén. Nem tud szabadulni a rajta esett méltatlanságon, esze fokozatosan elborul, azt képzeli, hogy majd ő vezeti az összefogott magyarságot, ő, az égi jogász fog törvényt tenni az egész világ fölött.
Nem tehetek róla, de az aradi tizenhármak emléknapja kapcsán megint ez a pofon jutott az eszembe. A magyar kormány urai mézes szavakkal udvarolnak Bukarestnek, nem győznek díszes fogadásokat adni, bőkezű vadászatokat rendezni, csak hogy megszerezhessék az ősellenség jóakaratát. És akkor megint jön a pofon a román kormányelnöktől. Nincs szoborállítás az aradi mártírok emlékére, ne legyen a magyar Szent Korona erdélyi testvéreink igazolványán. Nastase miniszterelnök cinikusan jelenti ki nemzetközi fórum előtt, hogy Romániában nincs is magyar nemzetiség. De nem folytatom, csak megemlékezem még arról, hogy az 1848-as márciusi ifjak a 12. pont végén egy szót írtak, ez így szól: „Unió”! És Vasvári Pál vezetésével csoport ment át Erdélybe, hogy találkozhassék a román nemzet képviselőivel. Mi lett ennek az eredménye? A román pofon, Vasvárit és társait tőrbe csalták és lemészárolták.
Gondolatmenetemet azzal fejezem be, hogy Ceausescu falurombolása idején erdélyi magyar gyermekeket láttunk vendégül egy békásmegyeri üdülőben. A pénzt a Bajcsy-Zsilinszky Társaság adta össze, az üdülő tulajdonosa, az Állami Biztosító ugyancsak sokat segített. A Kádár-korszak sajtója nem sokat törődött sem a falurombolással, sem azzal, hogy nélkülöző magyar gyermekeket sikerül üdüléshez, jó táplálékhoz és ajándékokhoz juttatni. Egy riporterre mégis emlékszem, aki nem volt rest egy délutánt eltölteni az erdélyi gyermekek között. Úgy hívják, Kondor Katalin, akkor a rádió munkatársa, most elnöke. Tizenöt éve már ennek, ma is úgy érzem, számomra volt megtiszteltetés, hogy Kondor Katalint ott kalauzolhattam.

Domonkos István, Budapest, a Bajcsy-Zsilinszky Társaság akkori vezetőségének tagja