Az ideológiai forradalom folytonossága

Olvasom Dávid Ibolya elmélkedését és fenntartásait a kétpólusú politikai rendszerrel kapcsolatban; azután a Lányi Andrással folytatott beszélgetést, melyben közös nevezőről próbálja ostorozni a pártokat és botrányaikat, amelyek egymást dobálják sárral ahelyett, hogy az országgal törődnének (az interjút az interneten láttam). Hallgatom továbbá barátaimnak a magyarországi politikai iszapbirkózás fölött érzett undorát, és kétségbe vagyok esve.
Én ugyan majdnem 1500 kilométerre vagyok Budapesttől, de azért a holland dűnék mögül is világos számomra, hogy Magyarországon nem iszapbirkózás és egyenlő eséllyel küzdő politikai pártok hatalmi harca, hanem a lakiteleki sátor alatti kerekasztallal elkezdődött szimbolikus forradalom újabb szakasza van folyamatban. Siránkozhatunk a kétpólusú rendszer ellen, vagy látványosan moroghatunk politikusok erkölcsi botrányai felett, de ha nem látjuk, hogy alapjaiban miről van szó, akkor csak egyet érünk el: a volt proletárdiktatúra átmentett és újszülött nómenklatúráját legitimizáljuk és magunk mellé emeljük, és végső soron az MSZP malmára hajtjuk a vizet. A többes szám itt természetesen az erkölcsi alapokkal bíró ellenzékre vonatkozik. Arrogáns vagyok? Nézőpont kérdése. Az MSZP-től megvonom a működéséhez szükséges erkölcsi alapot? Meg bizony. Hajlamosak vagyunk azt mondani (különböző okokból), hogy Magyarországon ma demokrácia van. A jobboldal esetleg nemzeti büszkeségtől vagy álmainak siettetett megvalósításától áthatva, a proletárdiktatúra átöröklött képviselői pedig saját helyzetüket megerősítendő, magukat szalonképessé teendő, demokráciáról és esélyegyenlőségről beszélnek. Valójában azonban, jóllehet vértelenül és nem 1956 drámaiságával, de a fél évszázada elkezdődött forradalom most közelít a végkifejlethez. A nemzetnek most van közel ötven év óta esélye arra, hogy ezt a be nem fejezett forradalmat végre meg is nyerje, biztosítva ezzel a holnapot. A fontossági sorrendben messze az első helyen ennek a forradalomnak a megnyerése a leglényegesebb, minden ezután kell hogy jöjjön. Ha drámai akarnék lenni, azt mondanám: az ország jövője ezen áll vagy bukik.
A huszadik században a történelem két teljesen egyforma sémára működő totalitariánus diktatúrát ismert: a fasizmust és a proletárdiktatúrát (nem kommunistázok, ahogyan az egyik baloldali ismerősöm gondolataimat illette, hanem egyszerűen használom a munkás-paraszt hatalom szókincsét). A totalitariánus rendszerek teljes politikai, szociális és kulturális elnyomást gyakorolnak az államhatalmuk alanyai fölött. A nácizmus a német felsőbbrendűség és a fajelmélet, a proletárdiktatúra pedig a kommunista ideológia és a proletár internacionalizmus felsőbbrendűségébe vetett meggyőződése alapjairól uralkodott. A félkatonai szervezetek (SA, SS, Gestapo a náci Németországban; illetve a GPU, Cseka, KGB a Szovjetunióban, nálunk az ÁVO-ÁVH és a munkásőrség) a centralizált hatalom (Führer, illetve pártfőtitkár és politikai bizottsága), a hatalmi elnyomás szerkezete és gyakorlata, a náci koncentrációs táborok és a szovjet Gulág (Recsk), a milliók, akik Hitler (és az övéi, mint például Szálasi), és Sztálin (és az övéi, mint például Rákosi) és a többi mind közvetlen összehasonlítást tesz lehetővé. Van azonban egy sarkalatos pont, amiben az európai nácizmust elszenvedő és túlélő államok Nyugaton (ahol nem volt proletárdiktatúra) és Keleten (ahol mindkét totalitariánus rendszer uralkodott) különböznek. Nyugaton a nürnbergi per és a Szövetséges Tanács 1945. december 20-án hozott 10. törvénycikke alapján fizikai és eszmei nácitlanítást hajtottak végre a győztes szövetséges hatalmak. Magyarországon a nyilastalanítást a népbíróságok végezték, ami a nyilasok vezetőinek fizikai megsemmisítésében, a fizikailag nem megsemmisített nyilas párttagok társadalomból való kizárásában és a nyilas pártvagyon állami-kommunista átvételében érte el csúcsát.
Na de hol volt a másik nagy diktatúrától, a proletárok diktatúrájától történő megszabadítása az alattuk szenvedő népeknek? Sehol, legalábbis Magyarországon. A mai MSZP javarészt a hatalmát átmentett totalitariánus proletárdiktatúra jog- és utódpártja, mint tudjuk. A párt (és szervezetei, mint a csillebérci úttörők, a kommunista nőmozgalom, a partizánszövetség, a kommunista szakszervezetek és ki tudja, hogy mi még, ami megmaradt) vagyona elorzott, államosított nemzeti vagyon (és államosított magántulajdon), az úgynevezett jogfolytonosság pedig az ellenzéki kerekasztal és az utána következő idők kényszerűségén alapuló, alapvetően erkölcstelen állapot. Ilyen körülmények között esélyegyenlőségről, azaz igazi demokráciáról egyelőre nem beszélhetünk. A helyettünk tárgyalók a kerekasztalnál szavukat (szavunkat) adták, s ez számunkra kötelez. Nem lett tehát igazságtétel, nem voltak drámai felelősségre vonások – mint azzal a bukott rendszer prominensei oly teátrálisan riogattak. Egyre viszont nem köteleztük el magunkat: a munkás-paraszt hatalom volt uralkodóinak és jelenkori szövetségeseinek demokratikus úton való kizárására a hatalomból. Ezek mind olyan legitim célok, amelyeket minden demokrata (diktatúraellenes) magyar embernek komolyan kell venni. A magyarországi pártrendszer nem lett most és mindörökké kétpólusú. Ideológiai forradalom van folyamatban Magyarországon, vértelen és politikai eszközökkel. Ebben a konfliktusban, mint egy hadszíntéri csatában, csak két küzdő fél lehet, minden egyéb felaprózódás a polgári oldalról az ellenfél malmára hajtja a vizet. Az idő hála istennek nekünk, demokratáknak dolgozik. De ha már a kétpártrendszeren siránkozunk, tegyük azt is hozzá: semmi kifogásunk, ha az MSZP-ből kiválnak az igazi szocialisták, az igazi szociáldemokraták (mindkettőre szükség van), és az egyébként legitim liberálisok is eldobják a bárcájukat, s megpróbálják pártjukat kiszakítani a minden áron való uralkodás és hatalom bűvköréből. Hagyják a csupasz nómenklatúrát meg az új idők Gyurcsányjait magukra. A másik oldal viszont nem engedheti meg magának, hogy meg legyen osztva. Egyként kell megvívnunk ezt a harcot, mindazokkal, akik szalonképesek és a mi oldalunkon vannak. Mert soha nem volt még annyi esélyünk a győzelemre, mint most. Ehhez viszont nem tíz százalék szavazatkülönbség kell, meg székükben hátradűlő, szemlélődő, önző pártkatonák (és párttábornokok). A békés forradalomnak folytatódnia kell.
Az egyetlen lehetséges cél minden jobboldali demokrata és jóérzésű, becsületes baloldali ember számára a totalitariánus proletárdiktatúra örökségének, az MSZP-nek a kiszavazására a kormányzati hatalomból, és egy igazi demokratikus, keresztapáitól megszabadított, erős, nemzeti-európai Magyarország felépítése. Ebben a társadalomban legitim és szavahihető szocialista, szociáldemokrata pártoknak, szakszervezeteknek éppúgy jelen kell lenniükk, mint a polgári és gazdaköröknek, a munkaadók érdekszervezeteinek. Csak egy kulturáltan működő, plurális demokráciának van esélye az Európai Unióban a fennmaradásra.

A szerző a hollandiai Twente Egyetem tanszékvezető
egyetemi tanára, a Budapesti Műszaki Egyetem
és a kaliforniai Santa Barbara Egyetem vendégprofesszora