Bravó Németh Péter, bravó Népszava!

Ifjú kémelhárítóként az 1970-es évek legelején – és akkor még természetesen titkon – magamévá tettem Walter Nikolai ezredesnek, az I. világháborús német hírszerzés vezetőjének egyik találó kijelentését, amely szerint a titkosszolgálati munka lehet olyan mocskos is, hogy csak a legtisztább embereknek van joguk foglalkozni vele. Azóta hosszú idő telt el, a különböző konspiratív műveletek egyre alantasabbakká, mocskosabbakká váltak, aminek következtében az ezekkel foglalkozó emberek egy része is besározódott, tisztátalanná vált, ki többé, ki kevésbé.

Hálózati kesergő

Évtizedeken átívelő pályafutásom során a kémelhárítás területén nem elhanyagolható számú hálózati személyt szerveztem be, vagy később, a beosztottaim beszervezéseiben aktívan közreműködtem. Ezeknek a hálózati személyeknek egy része – 1972-ig informátorok és ügynökök, 1972 után (1990-ig) titkos megbízottak és ügynökök – valóban csak kémelhárítási feladatokban vett részt. Mást ugyanis eleve nem lettek volna hajlandók végezni, s legtöbben írásban vállalták a konspirációs munka alapelemének számító titoktartási kötelezettséget. Ugyanakkor mi, beszervezők is biztosítottuk őket – volt, aki tiszti becsületszavamat kérte és kapta –, hogy mindent elkövetünk a velünk szervezetszerű együttműködést vállalók konspirációs biztonságáért, és tőlünk, a kémelhárítástól soha senki meg nem tudja, hogy velünk együttműködve az akkor ellenségesnek számító külföldi hírszerző szolgálatokkal vívott láthatatlan csatározásunkat segíti. Amikor egy-egy hálózati személytől bármilyen okból megváltunk, a hálózatból kizártuk, kölcsönösen megerősítettük a korábbi titoktartási vállalást. Mindannyian tartottuk ezt az ígéretet, s tartottuk is volna mindhalálig.

De közbeszólt a rendszerváltozás, és a várakozással ellentétben hazánkban a feje tetejére állt minden. 1990 előtt – a magyar kommunisták diktatúrája idején – az államvédelmi, majd később az állambiztonsági szolgálat elsődleges feladata a védelem, a sokat emlegetett külső és belső ellenség (az utóbbi esetében később már csak ellenzék) tevékenységével szemben a fennálló hatalmi formáció biztosítása volt. Az egész intézményesített rendszeren belül a különböző szolgálati ágak, de még az egyének is más-más módon és mértékben vették ki részüket a műveletekből. A sorban a legutolsók egyikének a hálózati személy számított, akit, bár érző és gondolkodó lény volt, mégis csupán operatív eszköznek tekintettek. S ebben az önmagából kifordult, néha már szinte tébolyult világban, az úgynevezett rendszerváltozás után bekövetkezett az, amire a jobb világ reményében és érdekében munkálkodók talán a legmerészebb álmaikban sem gondoltak. Azok, akiket személyesen is, és az MKP–MDP–MSZMP utódpártjának tagjaként vagy potentátjaként is közvetlen vagy közvetett felelősség terhel – a közel fél évszázados elnyomásért, a függetlenségünk eladásáért, a nemzetrontásért és az anyagi nyomorba döntésünkért –, időről időre ismét a hatalomban parádézhatnak. Ha ez a nép akarata, akkor kénytelen-kelletlen el kell fogadni ezt a helyzetet. De azt már nagyon nehezen veszi be a gyomrom, hogy ezek a manapság szocialistaként páváskodó kommunista származékok, leplezendő a saját vagy elődeik bűneit-vétkeit, most – Horn elvtárs után szabadon – nem elviszik a balhét, hanem rátolják a legkisebbekre. A védtelenekre vagy a védekezésre sok esetben képtelenekre. Komiszul érzem magam, amikor valamelyik MSZP-s politikus vagy társutasuk ügynöközésbe kezd, és azoktól óvja a mai minősíthetetlenül erkölcstelen életünk és közéletünk tisztaságát, akiket az ő érdekükben és irányelveiknek megfelelően tettünk hálózati személyekké – azaz szerveztünk be –, és foglalkoztattunk. Lehet, hogy ez már kimeríti a szélsőséges szakmai elfogultság fogalmát, de a fentieknél aljasabb dolgot elképzelni sem tudok. Történik pedig mindez abban az országban, s immár visszatérően, ahol a miniszterelnök egy hajdani kémelhárító szt- (szigorúan titkos) állományú tiszt. Az országos rendőr-főkapitány szintén állambiztonsági tiszt volt, sőt belső elhárítási jellegű információk elemzője és értékelője, de a Belügyminisztérium és a BRFK különböző vezető szintjein is több volt államvédelmi – kémelhárító és más – tiszt található. Emellett a nemzetbiztonsági szolgálatok mindegyikében találhatók volt állambiztonsági tisztek. Talán még olyan egykori belső elhárítók is, akik a mostanság már százszor elátkozott hálózati személyek beszervezésében részt vettek. Az pedig már végképpen lehangoló, hogy ezek a volt állambiztonsági tisztek – az új rendszerbe átmentettek és a többiek is – a visszatérő ügynöközést tapasztalva hallgatnak, ha úgy tetszik, némán meglapulnak. Sajnos olyan is van közöttük, aki ezek közül maga is részt vesz az egykori hálózati személyek – teljesen elhibázott leegyszerűsítéssel ma már csak ügynökök – szidalmazásában, kárhoztatásában, valós alapokon nyugvó, vagy teljesen megalapozatlan és bizonyíthatatlan gyanúsítgatásában.

Nagyon régen bennem vannak már ezek a gondolatok. Ki is kívánkoztak belőlem, és most a Magyar Rádió elnökének, Kondor Katalinnak a megtámadása-meghurcolása volt az utolsó csepp a pohárban. Tovább már képtelen voltam magamban tartani indulatoktól sem mentes gondolataimat. Mert most megint teljesen egyértelműen egy politikai célokat szolgáló, kombinatív akcióról van szó. Ezt sem a végrehajtásban jeleskedő Népszava, sem a háttértámogatók nem rejtik véka alá. Csak idő kérdése és kiderül, hogy Kondor Katalinnak volt-e köze a kémelhárítás munkájához, vagy sem. Így egyelőre nem tudható, hogy imént emlegetett „védenceim” közé tartozik-e vagy sem. Vele szemben ugyanúgy az ügynökkártyát játszották ki, amit már annyiszor megtettek közvetetten vagy közvetlenül. Ám nem szólnék egy szót sem, ha ezt a hajdani célszemélyek tennék. De így! Így rettenetesen bosszantó a dolog, s nagyon jó lenne, ha egyszer már vége lenne. Mert így bizony folytatódik Kádár János valóban egyre átkosabb rendszerének utóélete.

Kinek jó az acsarkodás?

Németh Péter főszerkesztő – és az általa autentikusnak tartott szakértőkkel megtámogatott csapat – a Népszavában össztüzet zúdított Kondor Katalinra, a Magyar Rádió elnökére. Egy úgynevezett 6-os számú kartont hoztak nyilvánosságra, amellyel azt akarták bizonygatni, hogy a megtámadott rádióelnök 1974 után egy ideig úgynevezett titkos megbízottként – tehát hálózati személyként – a magyar kémelhárítás munkáját segítette. A cél teljesen egyértelmű és nem is titkolt: Kondor Katalint el kell távolítani a Magyar Rádió éléről.

Korai lenne állást foglalni abban a kérdésben, hogy hiteles-e a közzétett 6-os karton és főként, hogy minek a bizonyítására alkalmas. Így önmagában ugyanis semmit sem ér, de Németh Péter a televízió képernyőjéről biztosított bennünket arról, hogy további dokumentumaik vannak, bizonyító erejűek, és ezek nyilvánosságra hozatalát is kilátásba helyezte. Ám a Népszava eddig csak zavart keltett, de nem bizonyított. Zavart keltett, vádaskodott, méghozzá jogszabályba ütköző módon. Kérdés, ha valóban vannak bizonyító erejű dokumentumaik, azt vagy azokat – újabb, netán súlyosabb jogsértéseket is vállalva – nyilvánosságra merik-e majd hozni. Ennek főleg a következményeire vagyok kíváncsi. Várom, hogy a már eddigi, s a netán ezt követő jogsértésekért vajon milyen szankcióval sújtják Németh Pétert és csapatát. Ugyanis, ha ezt a jogszabályellenes műveletet büntetlenül megússzák, az bizony precedensértékű lehet, és követőkre találhat. Feltételezve, de nem megengedve, vegyünk egy példát. Senkit nem akarok belerángatni a koncepciómba, ezért magamat léptetem elő a történet képzeletbeli szereplőjének, aki mellesleg nagyon is valóságos és nagyon is sokrétű állambiztonsági operatív gyakorlattal és főként sok-sok tapasztalattal rendelkezem. Tehát: tételezzük fel, hogy én is arra az erkölcsi nívóra süllyedek, mint a Népszava, amitől az isten mentsen meg és tartson távol. Mondjuk, mégis megesne ez a gyalázat velem, és most ellencsapásként egy önálló akcióra szánnám el magam. Az első dolgom az lenne, hogy fölkeresném nyomdatechnikában jártas cimborámat, vinném neki a Németh Péter főszerkesztő által közzétett hiteles mintát (köszönet érte, mert a karton önmagában kitöltetlenül valóban hiteles). Kiválasztanám a papírt – amit jól ismerek, hiszen eleget fogdostam –, és azt kérném, hogy csináljon néhány tucat kartont nekem. Biztosan megtenné, vagyunk olyan viszonyban, és azt is tudja, hogy ki sem tudnák verni belőlem, hogy ő csinálta a kartonokat. Ezután lemennék a pincébe, fölhoznám az ott tárolt, már régen használaton kívüli, de üzemképes, több mint harmincéves mechanikus írógépemet, és elkezdeném kitöltögetni a kartonokat. Csak egyenként és csak olyanokról, akikről biztosan tudom, hogy hálózati személyek voltak. Fejből ismerem a szükséges adataikat, vagy azok egyébként is a rendelkezésemre állnak. Mindenesetre ismert emberekről lévén szó, adataik könnyedén beszerezhetők.

Egy-egy ilyen kartonnak olyan hatása lehet egy újság olvasottságára, hogy a példányszám növelése miatt biztosan lennének napilapok vagy folyóiratok, amelyek harapnának rá. Nos, leközölnénk egy-egy kitöltött kartont, azután – miként a Népszava tette Kondor Katalin esetében – kijelentenénk, hogy az illető tisztázza magát, hozza nyilvánosságra a hálózati múltjával kapcsolatos adatokat. Megtehetném ezt? Miért is ne, ha a Népszava is büntetlenül megtehette. Ráadásul nekem garantáltan hitelesebb ismereteim vannak, mint a látszólag magabiztos, bár azért néha már elbizonytalanodó Németh Péternek. Ha nyilvánosságra kerülnének a bizonyító dokumentumok, nyert ügyem van, mert konstruált kartonom állításai a valóságnak megfelelőek voltak, és bizonyítást nyertek. Ha pedig mégsem lennének meg a szükséges anyagok, sebaj! Ha a Népszava vádaskodhatott büntetlenül, akkor talán én is megtehetem.
Amennyiben nem csupán a feltételezés szintjén játszadoznék el ezzel a gondolattal, hanem tényleg végig is vinném ezt az erkölcsi értékrendemtől igencsak távol álló műveletet, úgy Németh Pétert a hideg lelné, amiért a Kondor-üggyel elindította a láncreakciót. Hány és hány, a televíziók képernyőjéről vagy a szerkesztőségi szobákból a képünkbe magabiztosan vigyorgó arcára lehetne ráfagyasztani a mosolyt, ha egy újság címlapján nem csupán a nevén, hanem az egykori fedőnevén is szólítanánk. Micsoda zavart lehetne kelteni, csak úgy sikongatnának az egykori III/I-es és III/II-es hálózati személyek, akik az állambiztonsági szolgálat után mára egy egészen más jellegű zsoldba álltak. A politikai ellenfelek pedig azonnal követelnék, hogy mondjon le, és távozzon a tömegtájékoztatásból.

Nos, ha mégis ilyen gyalázatra szánnám el magam, az első kartont biztosan arról a televíziós pasasról állítanám ki, akit titkos megbízottként a kémelhárítás területén személyesen szerveztem be az állambiztonsági hálózatba. Kapásból tudok róla minden adatot, és még annak az ismeretnek is a birtokában vagyok, hogy hová lettek a dossziéi. Azért kezdeném vele, mert bár annak idején kedveltem – jól dolgozó titkos megbízott volt, mindent el is követtem a konspirációs biztonságáért még a rendszerváltozás zűrzavarában is –, végül mégis csalódnom kellett benne. Az nem sokat érdekelt, hogy politikailag hová keveredett, de amit most a Kondor-ügy kapcsán művelt, azt már képtelen vagyok megemészteni. Megtörtént hát az én egykori emberemmel is az a gyalázat, hogy mint volt állambiztonsági hálózati személy, most elkezdett szemérmetlenül ügynöközni. Ez pedig az íratlan titkosszolgálati etikai szabályok szerint megbocsáthatatlan bűn. Ezért innen is üzenem neki, hogy ha legközelebb az utcán összefutunk, ne sompolyogjon oda hozzám, mert egy kézfogásra sem méltatom.

Most bizonyára Németh Péter főszerkesztőt furdalja a kíváncsiság, hogy ki lehet az illető. Megnyugtathatom, hogy ismeri.
Szerencsémre polgári és főleg keresztényi neveltetésem távol tart az ilyen alantas akcióktól. Tőlem tehát nem kell senkinek sem tartania. Ha az Úr magához szólít – nagyon reménykedem abban, hogy némi kis purgatóriumi kitérővel csak magához szólít, és nem az örök kárhozatba küld –, viszem magammal a sok-sok titkot. De mi van akkor, ha más-mások nem ezt teszik? Jó, ha a Népszava is rájön, hogy meglehetősen szép számmal itt is található sok és hiteles ismerettel rendelkező autentikus szakértő, nemcsak odaát. Mi lesz, ha ők is rázendítenek? Kinek lesz az jó, ha elindul az adok-kapok? Kedves Németh Péter, ha szabadna javasolnom önnek, hagyják abba a vádaskodást, személyeskedést, mert nem vezet semmi jóra. Jobb lenne csendben maradni, mert mostanra már önöknél jóval több a lappangó egykori állambiztonsági hálózati személy, mint ideát. Bizton mondom, jóval több a veszíteni valójuk.

Ostoba melléfogás

Egyre csak azon töröm a fejem, hogy amikor Németh Péter és a Népszava elindította a Kondor Katalin elleni akciót, miért nem volt a közelükben egy józanul gondolkodó szakember, aki mértéktartásra intette volna őket. Vajon a szenzációhajhász napilap autentikus szakértőinek az éleslátását is elhomályosította a remélt bombasztikus siker, és így asszisztáltak a nem kellően átgondolt akcióhoz?

Mert mi is történt valójában? A Népszava vádaskodó támadást intézett Kondor Katalin, a Magyar Rádió elnöke ellen azon a címen, hogy a rendelkezésükre álló és le is közölt dokumentum – egy önmagában semmit sem bizonyító nyilvántartási karton – szerint titkos megbízottként, tehát hálózati személyként kapcsolatban állt az 1990 előtti magyar kémelhárító szolgálattal.

Ha elvonatkoztatunk a konkrét esettől és Kondor Katalin személyétől, ez a sajtóbeli akció egyértelműen támadást jelent az 1990 állambiztonsági szolgálat kémelhárítása ellen, hiszen támadja a kémelhárítási hálózati tevékenységet, a kémelhárítás hálózatának tagjait.

A Népszava akciója – ha folytatása következik bárki részéről – új fejezet kezdetét jelenti, amely az eddigi hajszát a BM III/III. (belső elhárító) csoportfőnökség mellett immár kiterjeszti a BM III/II. (kémelhárító) csoportfőnökségre, s talán majd a többiekre is. Most a kémelhárítók következtek, a kémelhárítás egykori hálózati bázisával kezdték. Ha általánosítok, márpedig joggal tehetem, súlyosan elmarasztalandó körülmény, a közélet tisztaságával összeegyeztethetetlen helyzet, zsarolásra okot adó körülmény lehet – a Népszava írásaiból következően –, ha valaki az 1990 előtti években évtizedekben hálózati személyként a magyar kémelhárítás munkáját segítette. Ezen lehet persze vitatkozni, pró és kontra érveket hangoztatni, de ember legyen a talpán, aki igazságot teremt.

Valamiről azonban mintha mindenki megfeledkezett volna. A nemzetbiztonsági szolgálatok kémelhárításánál több olyan munkatárs dolgozik még most is, akik a pályafutásukat az állambiztonsági kémelhárítás kötelékében kezdték. Magam is ilyen voltam. Ezek az emberek éveken, évtizedeken át szerveztek be hálózati személyeket különböző funkciók, kémelhárítási feladatok teljesítésére, és a mindenki által hozzáférhető és olvasható törvényben foglaltak szerint minden bizonnyal most is létesítenek titkos kapcsolatokat – a hálózati személyek mostani megfelelőit – ugyancsak a kémelhárítási érdekeknek megfelelően. Csak annyi a különbség, hogy ma már nem az állam biztonságát, hanem a nemzet biztonságát szolgálva.

A helyzet azonban tovább bonyolódik, ha figyelembe vesszük azt is, hogy a nemzetbiztonsági kémelhárítást, még ha mostanra már nem is túl nagy számban, de szolgálhatják olyan titkos kapcsolatok is, akik a konspiratív pályafutásukat – még az állambiztonsági kémelhárítást segítve, azzal szervezetszerűen együttműködve – hálózati személyként kezdték meg. A Népszava szerint ezek is gyalázatos emberek, megvetést érdemeltek, leleplezendők és pellengérre állítandók.

Németh Péternek és csapatának otromba melléfogása így bizony nemzetbiztonsági kártevésnek is minősül, hiszen kárt okoztak a nemzetbiztonsági szolgálatnak. Kíváncsi vagyok arra, hogy a Népszava akciója után a jelenlegi magyar kémelhárításnak hány titkos kapcsolatával adódnak majd gondok, hányan tagadják meg az együttműködést vagy kérik annak megszüntetését. Hányan próbálkoznak meg majd más módon szabadulni az immár veszélyessé vált köteléktől? S arra is kíváncsi lennék, hogy mostantól kezdve hány fontos kapcsolat létesítésének – régi szóhasználattal beszervezési – kísérlete fog meghiúsulni.
Bravó, Németh Péter, bravó, Népszava!

Bálint László