Európa mindent a kereszténységnek köszönhet

Az egyik legfontosabb tulajdonság, amivel az embert a teremtő Isten kiemelte az élőlények sorából, az, hogy tud reménykedni. A teljes biológiai összeomlás szélén álló embert is ki tudja húzni a bajból a remény, s fel tud állni. Fordítva viszont nincs így. A reményvesztett ember a teljes biológiai jólét közepette is képes megsemmisíteni önmagát.
Két hétvégi élmény juttatta eszembe ezeket a gondolatokat. Az egyik az volt, hogy körülbelül tíz év után újra elmentem egy focimeccsre, a magyar– lengyel mérkőzésre. Az ötletet az adta, hogy kisfiam és barátom gyermeke is kilencéves – meg akartuk mutatni a fiúknak, milyen is egy focimeccs. Utoljára a 90-es évek elején voltunk, a magyar– angol meccsen, akkor tízévesek voltak a most már húsz év feletti gyermekeink. Emlékszem, akkor is megbotránkozva figyelték a néhány magából kikelve ordítozót, káromkodót.
A mostani élmény azonban megdöbbentő volt. Igaz, az olcsóbb helyen ültünk (a kapu mögött), de nem mondhatni, hogy bűnözők között. Sok értelmes arcú fiatal volt a nézők soraiban. Még csak nem is voltak ittasak. Folyamatos volt az állandó obszcén káromkodás, és nem egy-két ember szájából, hanem a többségéből. Az ellenfél, illetve a saját játékosok állandó szidása, durva szavakkal. Gyermekeink elhűlve hallgatták, ahogy mi felnőttek is. Hangsúlyozom, nem a társadalom számkivetettjei voltak ott, hanem a 2500 forintos jegyet megfizetni tudó emberek. A legnagyobb öröm akkor volt, amikor a vesztes meccs végén a hangosbemondó közölte, hogy az ellenünk győztes lengyelek sem jutottak tovább, mert a lettek legyőzték a svédeket. A káröröm győztes érzésével, káromkodva vonult haza a zömmel fiatal nézősereg. Megállapítottam, hogy sokat romlott a helyzet a múltkori angol–magyar óta, és mi, szülők valamit nagyon elrontottunk, ha az akkor tízéves, ártatlan gyerekeink most így viselkednek. Az a csapat nem tud győzni döntő helyzetekben, amely mögött nem közösség áll, hanem csak vádaskodó, összevissza üvöltöző közönség. Nincs meg az az erkölcsi erő, ami átviszi a jól meglőtt labdát a gólvonalon, a döntő pillanatban. Nagyon jó, hogy kikaptunk, sokszor kell még kikapnunk, hogy rájöjjünk: csak tisztességes módon lehet igazi eredményt elérni.
A sport nem arra lett teremtve, hogy sok pénzt lehessen keresni vele, nem is a minden áron való eredmény hajszolására, hanem a játékra, szórakozásra. Ennek láthattuk gyönyörű példáját a legutóbbi foci vb-döntőn, amikor a játékos brazilok győztek, és meg is mutatták a döntő végén, hogy miért. Egymás kezét fogva mondták el a hálaadó imádságot Istennek, nem magukat helyezve előtérbe. Gyönyörű tanúságtétel volt, milliárdok látták a képernyő előtt. Ez a remény éltethet minket, sportot szerető embereket.
Moziban vagy egy éve nem voltunk a feleségemmel, így gyermekeinket a nagyszülőkhöz adva este moziba mentünk: a Magdolna nővérek című filmet néztük meg, s mindjárt választ kaptam a délutáni meccsélményre, illetve arra, hogy miért beteg Európa. A film egy 60-as évekbeli Magdolna-rendi zárdát mutat be, ahol különös kegyetlenséggel bánnak a nővérekkel, ahogy a koncentrációs táborokban volt szokás a foglyokkal. A rendező csak a gázkamrát hagyta ki belőle. Elgondolkodtam azon, hogy mi a művészet célja, miért teremtette Isten az ember által. A művészet célja valami olyasmi lehet, hogy mi, egyszerű, hétköznapi emberek, olyant is meglássunk a művész tehetsége által (amit Istentől kapott), amire magunktól képtelenek vagyunk. A művészetnek van még egy küldetése: az igazságot láttassa, azt ne ferdítse el. Amikor az egyház egyes volt problémáiról beszélünk, akkor azt is be kell mutatni, hogy az egyház hogyan tisztult meg Isten kegyelméből. Van bűntudat, bűnbánat, megbocsátás. Krisztus urunk sose mondta azt, hogy az egyházában nem lesznek problémák. Gondoljunk csak Péter apostolra, aki háromszor nem meri vállalni az Úr ügyét, de megbánja bűnét, megbocsátást nyer, és csodálatos dolgokat visz véghez. Ennek ellenére, amikor keresztre feszítik, azt kéri, hogy fejjel lefelé legyen, mert nem méltó Krisztushoz.
Nem ismerem pontosan a filmben ábrázolt rend történetét, de az az érzésem, hogy maga a történet sem fedi az igazságot. Az viszont biztos, hogy a rendező alapjaiban nem ismeri az evangélium és az egyház üzenetét a bűnbánatról és a megbocsátásról. Rendkívül ravasz módon próbálja az embereket az egyház ellen hangolni, és sok szerencsétlen ember önigazolást talál a saját ostoba, bűnös életére, amelyet még időnként tapssal is jutalmaz. A döbbenet ezután következik: a film 2002-ben a velencei fesztiválon fődíjat nyert (Arany Oroszlán).
Így már érthető, hogy miért tart itt Európa. Amikor megálmodták (Schumann, Adenauer) az egyesült Európát, ők elsősorban egy keresztény lelkületű kontinensre gondoltak, ahol e lelkiségből következik a társadalmi igazságosság, és csak ebből a gazdasági fejlődés. Az e filmek által kapott lelki mérgek, amelyek az egyházat csak lejáratni akarják, juttatják Európát oda, ahová tart: ezért nem akarják a keresztény értékeket deklaráltan bevenni az uniós alapokmányba. Pedig Európa mindent a kereszténységnek köszönhet: azt, hogy létezik, és nem a semmi van helyette. Azt, hogy van kultúrája, műszaki fejlődése, hogy még élhető. Sokan szeretnék, ha a káosz venné át az uralmat, de nem fog sikerülni. Az egyháznak nincs szüksége védelemre, vezetőjének élete önmagáért beszél. „Bocsáss meg nekik, Atyám, nem tudják, hogy mit cselekszenek” – mondja Krisztus a kereszten. Az evangéliumban az is le van írva, hogy a pokol erői sem tudják elpusztítani egyházunkat, és reméljük, a keresztény Európát sem. Ez a mi reménységünk.
A szerző klinikai idegsebész