A magyar politológia hagyományosan a politika intézményrendszerével – a választásokkal, a pártokkal, a kormánnyal stb. – foglalkozik, és csak alárendelten figyelhetők meg olyan törekvések, melyek a politika keretei között folyó és különböző társadalmi szférákat érintő döntési folyamatokat tartalmilag is igyekeznének megérteni és kutatni. A politikai intézményrendszer kereteire leszűkülő politológia egy sor fontos politikai kérdés kutatásában nem lehet autentikus, és e kérdéseket ott kell hogy hagyja például a közgazdaságtan területén, ez pedig nagymértékben a technokrata szemléletmód uralomra jutását okozza e kérdések tárgyalásánál. Ennek következménye, hogy az elsőrendű politikai kérdéseket csak szakmai szemüvegen keresztül vitatják meg a nyilvánosság előtt, és elmarad annak nyilvánosság elé tárása, hogy egy-egy döntési alternatívának milyen politikai kihatásai vannak, és az egyes alternatívák mely társadalmi rétegek érdekeit preferálják, melyeket sújtják.
Az adórendszerek és a költségvetés-politika összehasonlító elemzése az egyik első lépés lehet a politológia makrogazdasági összefüggésekkel való gazdagítására. A politológus speciális szemléletmódja ennél az elemzésnél a különböző megoldások társadalmi kihatásainak számbavétele lehet: mely társadalmi rétegek terheit növelik vagy csökkentik az egyes adórendszerbeli és költségvetés-politikai megoldások. Ennek árnyalt behozatala a közvélemény figyelmébe és az egyes adónemek teljesen eltérő irányú hatásainak megvilágítása azért is fontos, mert a hazai politikai életben sokszor szinte blöffölésszerű érvelést is megenged magának néhány párt e téren. Például az elmúlt hónapokban a szabad demokraták a szokásos három százalék körüli biztos szavazói kör helyett öt százalékig felmentek néhány hétre a közvélemény-kutatások eredményei szerint, mert miközben a teljes lakosságot (benne a legszegényebbeket is) sújtó általános forgalmiadó-kulcsokat az ő ösztönzésükre még inkább megemelték a kormány terveiben, a jövedelemadó leggazdagabb rétegeket érintő felső kulcsait leengedték, és ezt úgy adták el a média közreműködésével, mint az általános adócsökkentés politikáját. Egy kicsit is felvilágosult közvélemény előtt egyszerűen elképzelhetetlen lett volna ez a becsapással felérő politikai kommunikáció. Egy egyszerűsített „adópolitológiai” vázlatot kellene a közvéleménynek jobban megismernie ahhoz, hogy ne váljon a politikai manipuláció áldozatává, és tisztábban lássa az adók és a költségvetés néhány fontos összefüggését.
Az egyszerűsítés veszélyét is vállalva, röviden jelezni kell, hogy a mai modern államokban a közterhek viselésére döntő mértékben négy nagy adó, illetve járulék beszedése szolgál, amelyeket általában alárendelt formában, de egy ötödik is kiegészít. Így a jövedelemadó, az értéktöbbletadó (nálunk ez az általános forgalmi adó – áfa – nevet viseli), a vállalkozások nyereségadója és a társadalombiztosítási járulék említhető. Az alárendeltebb ötödik formát a vagyonadó jelenti. A vállalkozások nyereségadója általában egyenlő mértékű a legtöbb országban, és a központi állami költségvetés 7–10 százalékát fedi le, de a többi adó aránya nagy eltéréseket mutat az egyes országok között, és ezek az eltérések egészen radikális módon átrendezik a közteherviselést az adott országok különböző társadalmi csoportjai között. Mivel bennünket elsősorban ez a szempont érdekel, így a következőkben csak ezekkel az adókkal foglalkozom.
Míg a közgazdászt elsősorban a gazdaság állagát jelző pozitív mutatószámok és a dinamikus növekedés biztosítása érdekli az adórendszer elemzésénél, a politológust a társadalmi igazságosság és a megelégedettség minél nagyobb társadalmi rétegekben való biztosítása köti le. A versengő pártrendszer logikája ugyanis a „kormányra jutni vagy ellenzékbe menni?” kérdés körül szervezi meg a nagy pártok programjait, és ez döntő mértékben az egyes szektorális politikákat az igazságosság és a társadalmi megelégedettség maximálása felé kell, hogy ösztönözze. A társadalmi igazságosság megköveteli, hogy a társadalmi létminimum körül élő rétegek elenyésző adót és járulékokat fizessenek, vagy teljes mértékben mentesítve legyenek ez alól, ezzel szemben a nagy jövedelemmel és ebből megszilárdult vagyonnal rendelkezők fokozottan szálljanak be a közterhek viselésébe. Ebből következik az is, hogy az ország adórendszerében azoknak az adóknak kell nagy arányban behajtani a közterheket fedező pénzeket, amelyek a jövedelem- és vagyonkülönbségeket progresszíven figyelembe veszik. Vagyis ez a szempont a jövedelemadó és a vagyonadó nagy súlyát követeli meg, és a progresszivitást nélkülöző társadalombiztosítási járulékot, illetve az értéktöbbletadót (áfát) tendenciaszerűen háttérbe szorítani rendeli.
Ha szétnézünk Európában, akkor ennek legnagyobb mértékben Dánia adórendszere tesz eleget, mivel itt egészen minimális (3 százalék) a társadalombiztosítási járulék, ám a jövedelemadóból fedezik a közterhek 60 százalékát, benne a társadalombiztosítási szolgáltatásokat is. De a többi nyugati országban is 30 százalék fölött van a központi költségvetés bevételei között a jövedelemadó aránya, és még ehhez jön a szintén a nagy vagyon egy szintje fölött belépő vagyonadó, amely a „leülepedett jövedelem” adóztatásával kiegészíti a jövedelemadót. Ez utóbbi a közteherviselés 4-5 százalékát teszi csak ki a legtöbb országban. Angliában, az Egyesült Államokban és Japánban a 10 százalékot is eléri ez az arány. Vagyis a költségvetési bevételek bő felét, vagy még többet is, a vagyoni és jövedelmi különbségeket progresszíven figyelembe vevő adók szedik be a fejlett nyugati országokban. Látni kell azonban azt is, hogy a szegényebb országokban az alacsony jövedelmű rétegek nagy aránya miatt egyszerűen kevés pénz jöhet be a jövedelemadókból, és ezért az arány spontán módon eltolódik némileg az értéktöbbletadó felé. Így Portugália, Görögország, Spanyolország – az EU szegényei – esetében az értéktöbbletadó (a magyar áfa) adja a közteherviselés 40 százalékát, míg a gazdagabb országok esetén ez csak a 20 százalékot éri el.
Az összehasonlítások után közelebbről Magyarország felé fordulva láthatjuk, hogy a mi központi költségvetésünknek az elmúlt években csak mintegy 20 százalékát fedezte a jövedelemadó és 50 százalékát az áfa. Ha az ember tudja, hogy a magyar társadalom majd fele a létminimum alatt él, akkor a társadalmi igazságosság arra sarkallja, hogy e rétegeket jobban mentesítse a közterhek viselése alól, ezzel szemben olyan adórendszer felé törekedjen, amely jobban figyelembe veszi a felhalmozott vagyont és a magasabb jövedelműek erősebb képességét a közterhek viselésére.
Legalábbis azoknak a politikai pártoknak, melyek fokozottan szem előtt tartják az életminőség aljára szorított nagy tömegek érdekeit is, mindenképpen a jövedelemadó gazdagokat terhelő részét kell fokoznia, illetve a felhalmozott vagyonokat – egy gazdagsági szint fölött – bevonni az adóztatásba. Az Országgyűlésben ma képviselettel rendelkező pártok közül a polgári oldal zászlójára tűzte az alsóbb néposztályok érdekeinek védelmét, és a szocialisták is részben hangoztatják ezt. A kormányzati politikában azonban inkább a szabad demokraták és a szocialisták nagyvállalkozói szárnyának adópolitikai nézetei érvényesülnek, és ez az áfa felé tolja el az adórendszer bevételeinek súlypontját, amely a legszegényebbeket is sújtja. Azért érdekes megfigyelni, hogy míg a hazai gazdasági szaklapokban (kis példányszámban és szűk elitkörökben terjesztve) úgy jelentek meg tudósítások a jövő évi költségvetési vita előtt, hogy „Továbbra is mi fizetjük Európa legmagasabb áfáját”, vagy „Az SZDSZ nem enged a 25 százalékos áfakulcsból”, addig a nagy példányszámú napilapokban és a milliós nézettségű tévémagazinokban az SZDSZ már csak mint a jövedelemadó csökkentésének bajnoka jelent meg.
Nos, e párttal szemben a szegényebb rétegek nyomorát jobban szem előtt tartó politikai erőknek inkább arra kell törekednie, hogy az általános forgalmi adót erősebben differenciálják, és a szegényebb rétegek fogyasztásában nagy súllyal szereplő fogyasztási cikkeket – itt nyilván az élelmiszerek elsődlegesek – minimális adókulccsal adóztassák, és a többi cikknél emeljék meg a kulcsokat.
Nézzük meg először – ismét összehasonlító módszerrel – a magyar jövedelemadó kérdését. Itt az látható, hogy a magyar jövedelemadó túlzottan hamar lép be – már az életszínvonal minimuma alatti rétegek is elkezdenek adózni egy 18 százalékos adókulcs szerint –, másrészt a felső szintje túlságosan hamar megáll. Ha öszszehasonlításban nézzük ezt a modellt a többi európai országgal, akkor azt láthatjuk, hogy míg nálunk az új kormánytervek szerint 38 százaléknál már meg is áll a legfelső jövedelem adózási kulcsa, addig Franciaországban 56 százalékig felmegy ez, vagy Hollandiában 60 százalékig (1990-ig egészen 72 százalékig), és e körül szóródik ez a szám mindenhol ezekben az országokban. Legalábbis tehát a szegényebb rétegek terheit szem előtt tartó pártok nyugodt lelkiismerettel nem szavazhatják meg ezt az újabb arányeltolódást a vagyonosoktól az alacsony jövedelműek irányába, különösen, ha napi tapasztalatokkal rendelkeznek e rétegek fokozódó nyomoráról. Nyíltabban kellene erről a polgári jobboldalon is vitázni, mert míg a közgazdász hátterű politikusok erősebben a gazdaság felpörgetésére szűkítve figyelik meg a társadalmi történéseket, addig a széles társadalmi nyomort szem előtt tartó más politikustársaik érzékenyebbek a legszegényebbek adóterheinek csökkentésére is.
Nagyobb probléma azonban a láthatatlan jövedelmek kérdése. Mivel ennek láthatóvá tételére kicsi a lehetőség a közeljövőben, felmerül az inkább látható leülepedett jövedelemre, a vagyonra kivetett adó lehetősége. Mivel a vagyon egyik legfontosabb része az ingatlan, rögtön jelezni kell egy félreértést, amely a Pénzügyminisztériumnak az ingatlanadóra vonatkozó közelmúltbeli felvetéséből fakadt. A pénzügyminisztériumi koncepció ugyanis a nagy nyilvánosság elé odavetve kétszázalékos, egységes ingatlanadóról beszélt, és mivel a szegény családok is milliós értékű lakásokban laknak, mindenki elszörnyedt ennek lehetőségétől. Nos tehát jelezni kell, hogy a vagyonadónál erről a differenciálatlanságról szó sincs. Nyugat-Európában mindenhol van vagyonadó, de természetesen ez csak egy gazdagsági szint fölött lép be. Franciaországban az a család, amely egy átlagosan jó lakással, kocsival és üdülővel rendelkezik, még kiesik a vagyonadó éves megfizetése alól. Ám akinek már az átlagos lakás sokszorosát érő komolyabb villája és más komolyabb vagyona van, az már nagyobb vagyonadó fizetésére kötelezett. Ugyanez a helyzet, csak még fokozottabban, az Egyesült Államokban, Angliában és Japánban is. Ilyen módon tehát differenciáltan felvetve a jövőben mindenképpen egy lehetőséget jelent a vagyonadó végiggondolása. A fő összefüggés persze az, hogy a gazdagabb rétegek esetében a vagyonadó felé lépéssel párhuzamosan a jövedelemadó csökkentését is meg kell teremteni ezek irányában is, hisz az tényleg a legigazságtalanabb lenne, hogy mind a jövedelmet közvetlenül megadóztatja az állam, mind a leülepedett jövedelemre, a vagyonra is sarcot vet ki. Ám mivel a mai magyar társadalom tekintélyes része – közöttük épp a leggazdagabb rétegek jövedelme – nem ellenőrizhető megfelelően, és helyettük inkább a bérből és fizetésből élőktől sajtolja ki duplán az állam a szükséges bevételeket, a vagyonadóra áttérés a jövedelemadó helyett jobban szétterítené a tényleges jövedelmek megadóztatását a mai rendszernél.
Egyszerűsítve: ha ma az ellenőrizhetőség körébe tartozó alig másfél millió adózótól tudják behajtani tényleges jövedelme után jövedelemadó formájában az állami bevételeket – és ebből épp a leggazdagabb néhány százezer esik ki vagy fizet a tényleges jövedelme után járó adó helyett töredék adót –, addig vagyonadó formájában bekerülne ez a leggazdagabb kör is, és így csökkenteni lehetne a bérből és fizetésből élők jövedelemadójának kulcsait.
A jövedelemadó és a vagyonadó gondolatkörének lezárásánál jelezni kell a tömegmédiákban torzan megjelenő szlogen problémáját, miszerint mindenki csak örülhet, ha a kormány csökkenti a jövedelemadó kulcsait, hisz így több marad az emberek zsebében. Itt ugyanis egy összemosásról van szó, amit a politikailag hangtalan és tudatlanságban tartott szegényebb tömegek nem tudnak észlelni. A magyar jövedelemadó – az európaival összehasonlítva, mint láthattuk – tipikusan kisemberből kisajtoló jellegű, és nem az a baja, hogy magas az adókulcsa, hanem az, hogy a nyomorban élőtől is szedi ezt az adót, nem csak a sokmilliós jövedelmekkel rendelkezőktől. Amikor tehát a híradó és a szabad demokrata politikusok jókedvűen kijelentik, hogy „a kormány csökkenti a jövedelemadót”, fellélegzik az elesettek széles köre, miközben nem tudja, hogy ez egyáltalán nem őt érinti, ezzel szemben az így szükségszerűen emelendő áfakulcsok aztán az ő kenyerén és tején is rajta lesznek ezután, és ugyanezek a gyógyszerei árát is alaposan megemelik.
Áttérve az általános forgalmi adóra – ami a költségvetésünknek jövőre több mint a felét finanszírozza –, a differenciált adókulcsokat kell itt sürgetni. E téren az MSZP–SZDSZ-kormányéval ellenkező utat kellene választani, mint a jövedelemadónál, amit az elmúlt másfél évben tett az élelmiszerek, a gyógyszerek és egyéb, a szegények fogyasztásában nagy arányban jelen levő cikkek áfakulcsával, annak az ellenkezője a helyes, és az alacsony áfakulcsok mellett kell lándzsát törni. Vagy mondjuk úgy, hogy kövessük Európát. Ezen a téren is.
Lezárásképpen említeni lehet a gyermeknevelés terheinek beszámítását a közteherviselés adómegoldásaiba, különösen ha szem előtt tartjuk, hogy a népességfogyás és a gyerekszülés csökkenése terén Magyarország az első helyre került Európában. A hasonló gondokkal küzdő Németországban a két gyereket nevelő és a gyermektelen háztartások között 10 százalékot is eléri a különbség a jövedelemadójuk nagyságában ugyanazon jövedelem esetén, természetesen a gyerekeket nevelő háztartások javára. Ez ugyan csak egy lehetőség a gyermekvállalás ösztönzésére, de azoknak a politikai pártoknak, melyeket aggaszt a magyar népesség fogyása, ezen a területen is a differenciálást kell sürgetni a jövő évi adórendszert rögzítő törvények parlamenti vitájában. Persze erre felmerülhet még az egyéni jövedelemadóról a családi adózásra áttérés is, de itt jelezni kell, hogy ez a forma tényleg visszavonulóban van mindenhol Európában az utóbbi évtizedekben.
A szerző egyetemi tanár
origo.hu
Kedves pályázók, akik jelentkeztetek a TISZA Párt álláshirdetésére: csúnyán elbántak veletek, úgy tűnik!
