Ki és mi ellen készült az új iskolatörvény?

Az új oktatási törvényként elfogadott, reformként elhíresült tanügyi produktum széles körben keltett figyelmet, váltott ki vitát. Valóban, majd minden elemébe beépítettek valami provokatívnak nevezhető alkatrészt, ami egyszerre és külön-külön is irritálóan hat az oktatási folyamat minden szereplőjére, tanárra, diákra, szülőre egyaránt. A sok közül egyet szeretnék kiemelni, azt, ami sokéves tapasztalataim szerint társadalmi vetületét nézve talán a legnegatívabb. A tanári „titoktartás” a szó szoros értelmében vett kriminális értelmezéséről van szó.
Normálisnak nevezhető társadalmakban az ifjúság nevelésében természetes szövetségesként állnak egymás oldalán a szülők és pedagógusok. Szövetségesek, hiszen egyazon cél vezeti őket, hasznos, produktív, boldog felnőtté formálni gyerekeinket. A szövetségi viszony együttmunkálkodást jelent, a közös munka feltételei közül talán legfontosabb az őszinteség, a bizalom, a tényeken alapuló ismeretek megosztása. Első hallásra érthetetlennek tűnik az új törvény új rendelkezése, ami ezt a hosszú idő óta feltételezett és jól működő kapcsolatot szándékozik megbontani. Másként hat és könynyen értelmezhetővé válik mindez, ha részként kezeljük, beillesztve az utóbbi évtizedek ideológiai törekvéseinek áramába.
A hatvanas, hetvenes évek ifjúságpolitikájának kardinális pontját képezte a generációs ellentétek mesterséges élesztése, minden módon való szítása, a fiatalság szembeállítása a felnőtt társadalommal nem volt nehéz, hatása hosszú távon érvényesül. Lerombolni a tekintélyeket, az értékelvűség helyett az érdek prioritását elfogadni, rugalmatlan, az új idők kihívásaival szembenézni képtelen aggok gyülekezetének beállítani az apák nemzedékét könnyű volt. Könnyű volt feledtetni a kötelességteljesítés kényelmetlenségét a jogok hangsúlyozása mellett. Az elavult morál csak akadályozta a szent önmegvalósítás lehetőségét. A tapasztalatok, hagyományok átadásának lánca megszakadt. A régi erkölcsi rend összeomlóban, az új szocialista morál sehol. Légüres térben, magára hagyatva, kiszolgáltatva a fiatal nemzedék. Megrendült a társadalmi folyamatosság, mély törésvonal jött létre a generációk között.
Azután elérkeztünk napjaink árokásóinak idejéhez. Újfent ellenségképet kell állítani, minden módon. Újabb és újabb hasadékot létrehozni, bármi áron. Ha meggondoljuk, világossá válik, hogy a tanügyi törvény az előbb említetteket is jól szolgálja. Hiszen bizalmat erősít-e a szülő és a gyermekét nevelő pedagógus között, ha kapcsolatuk legfontosabb eleme, az őszinteség tiltottá válik? Sötétben tapogatózva, az igazság ismerete nélkül, hogy találhatnak egymásra a gyermek érdekeit képviselni köteles szövetségesek?
A szülő a családot, a pedagógus az iskolát jelenti. Ha a szülőt kizárjuk az információközlésből, a családot lehetetlenítjük el. Napjaink fogyasztói társadalmában a liberális eszméktől vezérelt légkör veszélyek sokaságát rejti a tapasztalatlanok számára. Egyetlen példa: a drogok népszerűsítése, kipróbálásukra való ösztönzés megteszi, megtette hatását a gyerekek körében. Jó szándékú orvosok, pszichiáterek hirdetik: a legfontosabb a prevenció. Valóban, nem az ingyenes injekcióstű-osztogatással érünk el célt, ez már az ultima ratio kétségbeesett erőlködése. Viszont vannak apró jelek. Árnyalatnyi személyiségváltozások, csak az iskolai közegben, esetleg a tanórán feltűnő devianciák, amiket csak a pedagógus vehet észre. Ezek még a kezdetet jelentik, sokszor a még nem is realizálódott cselekvést, csak a visszafordíthatatlan lehetőségét. Elvárható-e becsületes tanártól, tanítótól, hogy ilyenkor ne jelezzen, ne keresse a kapcsolatot a családdal? Nem a rendőrségre, önkormányzathoz, nemzetbiztonsági szervekhez kell futni, be- és feljelenteni a régi reflexek szerint. Nem. Hát kire tartozik egy élet alakulása? Ha nem azokra – apára, anyára –, akik nemcsak arra kaptak megbízatást egy mindőnk felett álló lénytől, hogy életet hozzanak létre, de arra is, hogy azt minden erővel, minden módon védjék.
Hazánban az utóbbi két évben rohamosan nőtt a kábítószer-túladagolásban meghalt fiatalok száma. Kérdezzük: az önkéntesen halálba menetelők megmentését szolgálja-e ez az intézkedés, amikor megtiltja a legilletékesebbeknek a segélynyújtást, mert a valóságot egy eszetlenül bűnös rendelkezés elzárja előlük?
Wolf Györgyné ny. tanár, Budapest