Meddig tarthat még a gerillaháború Irakban?

Az amerikai elnök még május elsején nagy mellénynyel bejelentette a háború végét, de úgy tűnik, hogy Bush és a mögötte álló neokonzervatívok előre ittak a medve bőrére. Még a nyáron történt, hogy a háború során meghalt amerikai katonák számát meghaladta a béke áldozatainak a száma. A sorozatos támadások, az ellenállás meg-megújuló – és egyelőre úgy tűnik, csillapíthatatlan – hullámai azt jelzik, hogy a modern hadviselés ismét nem tudja átvenni az ellenőrzést egy ország fölött, amely kisebb ellenálló gócokkal küzd a megszállás ellen. Hogy az eredményes gerillaharcok vérrel, ám esetenként virágesővel szegélyezett könyvébe beíratnak-e az iraki támadássorozatok, nem tudhatjuk, viszont Vietnamból, Afganisztánból kiindulva segítséget kaphatunk a kérdés eldöntéséhez.
George Bush, Uncle Sam, Irak lesz a ti Vietnamotok! – szól az amerikai tüntetők szlogenje, amelyet az USA nagyvárosaiban sokszor skandálnak a háborút és a megszállást ellenzők az utcákon. Nem csoda. Az amerikai társadalom egy része egyre jobban elégedetlenkedik, hiszen az elbizakodott és felelőtlen Pentagon-héják terveivel ellentétben egyre több fekete zsák érkezik haza, az amerikai psziché pedig nem viseli el a túl nagy áldozatot; különösen, hogy otthon izzadságszagú propagandát fejtenek és fejtettek ki a legyőzhetetlen Army legendájáról. Ráadásul az Irakban állomásozó 140 ezer amerikai katona havonta négymilliárd dollárjába kerül az USA adófizetőinek… Az amerikai belpolitikai kritika és a The Weekly Standard, a The New Republic vagy éppen a Commentary magazinok által képviselt háborúpárti neocon oldal közötti ellentét megértését az sem segíti, hogy a republikánus oldal ultrái gyakran hazafiatlansággal vádolják a háború ellenzőit és azokat, akik nem értenek egyet a megszállás ilyetén árával. Mindebből egy rendkívül abszurd állapot képét kapjuk, ahol az amerikai katona életét kímélő a hazaáruló… Az amerikai tájékoztatás sem segíti a tisztánlátást, a média és a valóság ellentéte óriási: a CNN diadalmas képeit és a neocon lobbi hurráoptimizmusát a Mariana-árok mélysége választja el a hazavágyó katonák és a naponta felrobbantott dzsipek füstölgő roncsainak lehangoló realitásától.
A gerillaháborút folytató ellenállók között szép számmal találhatóak a Szaddám-rendszer idején jó helyzetben lévő, mi több, kivételezett szunniták, Szaddám Huszein törzsének, az al-Tikritinek a támogatói és a bászisták. Az iraki nép más rétegei is elégedetlenkednek azonban: a síita felekezet szintén sok helyen fegyvert ragadott a brit és amerikai megszállók ellen, Bagdadban pedig a volt katonatisztek és közkatonák lázadásai ütik fel fejüket folyamatosan. A destabilizálódás tüzére csak szó szerint olaj a kurd szeparatizmus és az ellenük északon ugrásra váró török hadsereg, valamint a türkmén kisebbség törekvései. Különösen aggasztó a szintén északon élő káldeus keresztények és az asszírok helyzete, hiszen a nagy- és középhatalmi acsarkodás egyáltalán nem veszi figyelembe érdekeiket, amelyek közül a legfontosabb az, hogy a feléledő sovinizmus és a Bász-rendszerben akár a titkosszolgálat eszközeivel visszaszorított szélsőséges iszlám fundamentalizmus – amelyet a térségben tátongó űr betöltésére törekedő Irán nem elhanyagolható mértékben támogat – el ne söpörje őket. A politikai káoszon és a heterogén lakosság ellenségeskedésén képtelen úrrá lenni az amerikai nyomásra kinevezett Paul Bremer és kormányzótanácsa, amely cselekvésképtelen, és nem legitim. A zűrzavart kihasználva ráadásul különös fejlemény alakult ki, amely az ellenállók egy újabb csoportját eredményezte: az iszlám földjére lépett amerikai hadsereg és szövetségesei ellen mintegy szent háborút hirdető harcosok szivárogtak be Irakba, akik között nyilván sok olyan elem van, amelyet az amerikai biztonságpolitikai doktrína terroristának azonosít be. Irakban bizonyosan több al-Kaida közeli személy tartózkodik és használja fegyverét az USA ellen, mint a Szaddám-érában, amelyről azóta sem sikerült hitelt érdemlően bebizonyítani, hogy kapcsolatot tartott fenn az Oszama bin Ladennek tulajdonított terrorszervezettel. A Csecsenföldön is jelen lévő fekete harcosokhoz hasonló fegyveresek, azaz az iszlám konzervatív-puritán vahabita szárnyát követő arab, pastun származású nemzetközi legionáriusok beszivárgását senki sem akadályozhatta meg a határok kaotikus viszonyai közepette, így jelenlétüket akár biztosra is vehetjük. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az öngyilkos támadások, például az ENSZ-központ vagy a jordániai nagykövetség ellen, amely akciók meglehetős rokonságot mutatnak az emlékezetes szaúd-arábiai támadással vagy a Délkelet-Ázsiában végrehajtott robbantásokkal, esetleg a kaukázusi teherautós akcióval.
A megszállók elleni támadások másik fajtáját is könnyen észrevehetjük. Az iraki vereség végóráiban hétmillió fegyvert (köztük főleg AK–47-es gépkarabélyokat és RPG–7-es típusú vállról indítható páncéltörő rakétákat, kézigránátokat) osztottak ki a bászisták; a lakosság kezébe adott eszközökkel folytatott támadások tipikus példája a hidakon, utcákon, közutakon lesből végrehajtott gyors és meglepetésszerű akciók, amelyek a nemzetközi iszlám győzelméért most éppen itt küzdőkkel ellentétben a helyi lakosság elkeseredéséből, elégedetlenségéből fakadnak. Ezek a támadások a városi gerillaharc legjellemzőbb példái, és mindenképpen egy fokozatosan szélesedő, valószínűleg nem egy közös központnak, hanem regionális parancsnokságoknak alárendelt ellenállási mozgalomnak tulajdoníthatók.
A Fox News és a CNN által terroristának, gonosztevőnek, felforgatónak nevezett csoportok mostanság átlag napi tucatnyi támadást hajtanak végre, amelyek hatásfoka igencsak félelemre okot adó a koalíciós erők vezérkara számára: a megszálló hatóság részéről ugyanis naponta elesik egy-két katona, a sebesültek száma pedig minimum 3-4 főre rúg. Az ellenállás lángja egyre inkább továbbterjed Irakban, a válság eszkalálódik: a kezdetekkor még csak a szunnita háromszögben végrehajtott akciók pontos másai megismétlődnek Kirkukban, Moszulban vagy Bászrában a britek ellen; Baakúba, Szamarra, Kirkuk és Dél-Irak térsége mára ugyanolyan veszélyes az amerikaiaknak, mint Bagdad és az ellenállás fészkének tekinthető Tikrít, illetve Fallúdzsa körzete.
Érdekes megfigyelni, hogy a támadások célpontjai nemcsak az amerikai csapatok vagy brit szövetségeseik, hanem gyakorlatilag minden megszálló erő, így tüzeltek már észak-iraki albán és a kerbalai bolgár csapatokra, a spanyol erőkre, de nemrég az al-Hillahban állomásozó lengyel és magyar alakulatok bázisára is. Az Irak területén lévő támaszpontok lövése aknavetőkkel és vállról indítható rakétákkal mindennapos jelenség csakúgy, mint a szállító járművek felrobbantása, a pokolgépes támadások vagy a gerillaháború jellegzetes mozzanata: a gyors géppisztolysorozatok leadása a megszálló erők konvojára. A szimpla, partizántámadások forgatókönyvére épülő zavarkeltéseknél jóval többre értékelhetjük, hogy al-Hillah környékén a nemzetközi erők szeptember végén egy légvédelmirakéta-indító állványt találtak, amely arra utalhat, hogy a gerillák elegendő idővel rendelkeztek az állvány felállításához és esetleg annak beirányzásához is (a fegyver a város közelében volt), amely viszont még egy fontos momentumot mutat meg. Nevezetesen azt, hogy a tábor őrsége nem végzett megfelelő felderítést, az őrjárat pedig figyelmetlen volt. Vagy nem is volt, esetleg az állandó támadások miatt nem mozdult ki.
A támadások motivációja mindenképpen a megszállók – s mint láttuk, bármilyen nemzetiségűek legyenek is – kiűzése. Az amerikai katonák sorozatos atrocitásai – például a házkutatások, a fölényes motozások vagy a szeptember közepi fallúdzsai tévedés 11 halottja – csak tovább gerjesztik az irakiak amúgy is fortyogó indulatait. Az elégtelen közbiztonság, a közellátás áldatlan állapota vagy a fizetés nélkül tengődők milliói (!), valamint az iszlámban gyökerező elv a muzulmán földre lépett idegen kiűzéséről egyszerre fejti ki hatását. Az irakiak megszállókkal szembeni ellenérzései teljességgel érthetők, főként ha belegondolunk, hogy Kamel al-Kejlani iraki pénzügyminiszter bejelentette a bankok privatizációját, illetve az energiaágazaton kívül minden szektor százszázalékos külföldi tulajdonba vevésének tervét, de megemlíthetjük az amerikai Bechtel-csoport újjáépítési koncesszióját is, amely események mind-mind Irak kizsákmányolásának képét festik az emberek elé.
Az ENSZ elleni akciók, Akila al-Hásimi kormányzótanács-tag megölése vagy a tolmácsok, iraki származású rendőrök, katonai attasék elleni merényletek szintén beilleszthetők a mudzsahed gondolatmenetbe, amely szerint ki kell űzni minden megszállót és a velük együttműködőket is.
A közel-keleti országba küldött 1400 amerikai– brit fegyverzetellenőr és szakértő féléves kutakodás után sem talált semmit – közölte az ellenőrző csoport vezetője, David Kay október elején. Az amerikai háborút megalapozó terroristakapcsolatokat és a rejtegetett fegyvereket máig nem sikerült megtalálni, s így a legitimáció is kérdésessé válik. Közben folytatódnak a gerillatámadások, az odaküldött egységek pedig tehetetlenek, hiszen – mint ahogyan sok amerikai katona mondja – nem erre képezték ki őket.
Amíg zűrzavar van, és a néhány tucat dollárért beszerezhető Kalasnyikovok nem fogynak el, a fegyveres harc a megszállók ellen nem fog megtorpanni. A kilátástalan helyzeten egyes-egyedül egy, az Irakban élő minden népcsoportnak elfogadható kormány kinevezése – amely gyakorlatilag megvalósíthatatlan feladat – segítene, párhuzamosan az amerikai és szövetséges csapatok kivonásával és helyükre a regionális érdekeknek elfogadható (szunnita, síita, kurd, türkmén, törzsi stb.) rendvédelmi milícia felállításával.

Békés Márton
történelem és politológia szakos egyetemi hallgató (ELTE)