Mérlegen a státustörvény végrehajtása

A trianoni békediktátum kapcsán hajlamosak vagyunk veszteségünket kizárólag területben, gazdasági erőben és az elszakított nemzetrészek lélekszámában mérni. Holott Trianon mindezeken túl más síkon is mérhetetlen kárt okozott. Azzal, hogy az egyezkedő nagyhatalmak minden szomszédunknak juttattak a koncból, olyan ellenséges gyűrűbe zárták a magyarságot, amelyből kitörni nagyon nehéz, és csak lemondással lehetséges.
Másik oldalról azzal, hogy az egységes magyar nemzettestből nemzetnyi részeket téptek ki, elvált a magyar nemzet és a magyar állam, s így az a veszély fenyeget, hogy a darabokra szakított magyarság előbb-utóbb nem lesz már képes politikai egységként működni: a más-más államhoz tartozás által indukált centrifugális erők előbb vagy utóbb legyőzik a közös kultúra és közös történelem által életben tartott centripetális erőket.

Úgy is fogalmazhatunk, hogy Trianon a mindenkori magyar vezetőelit elsőrendű kötelességévé tette eme összetartó, centripetális tendenciák erősítését, a kulturális, gazdasági összekötő szálakon túl a politikai egybetartozás tudatának erősítését. Eme közösségi imperatívuszhoz Trianon óta a kormányok más-más módon viszonyultak. A két világháború között a nemzet lelki szétdarabolásának veszélye még nem volt akkora, mint ma, akkoron evidencia volt, hogy addig is, amíg elérkezik a revízió lehetősége, a magyar nemzeti szolidaritás szerves kötelékében megmaradó, kisebbségbe szoruló nemzetrészeket az anyaországnak segítenie kell. A kommunista hatalomátvétel gyökeres fordulatot hozott e tekintetben. A kádári kulturális genocídium, a nemzeti öntudat módszeres kitörlése a lelkekből egyben az elszakított nemzetrészekről való lemondást, sőt létezésük elhallgatását is jelentette. Generációk nőttek úgy fel, hogy jó részük nem is tudott arról, a határokon túl nemzetnyi magyar él, vagy ha tudtak róla, életfelfogásukat inkább meghatározta a kádári gulyáskommunista modell határon túliakat lenéző életforma-sovinizmusa, mint a nemzeti szolidaritás. A nyolcvanas évek második felében lazult az információs póráz, és a reformerők MSZMP-n belüli nemzeti szárnya elérte, hogy a határon túli magyarság s elsősorban az erdélyi nemzetrész bekerült a politika homlokterébe. Innen már egyenes út vezetett az anyaország határon túli nemzetrészekért vállalt felelősségének 1989-es alkotmányos kodifikálásáig, majd az emlékezetes antalli kijelentésig, miszerint a magyar miniszterelnök lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke. S habár Antall József csak saját magára vonatkoztatta ezt, kijelentése mára normatívává érett. Antall Józsefet ugyan a magát büszkén tízmillió magyar miniszterelnökének nevező Horn Gyula követte a kormányfői poszton, de miként az 1998-ban hatalomra jutó Fidesz vezetője több beszédében hangsúlyozta, a baloldal minden ellenállása dacára mára elértünk oda, hogy az egyházakkal és a határon túli magyarsággal való foglalkozás megkerülhetetlen belpolitikai kérdéssé nőtte ki magát. Eljutottunk oda, hogy a kádári-aczéli lélekamputációs politika már nem térhet vissza.
Orbán Viktor volt egyben az is, aki a határokon átívelő nemzeti újraegységesülés programjának meghirdetésével a bevezetőben körbeírt nemzeti imperatívusznak – a realitásokat figyelembe véve – a leginkább eleget tett. A státustörvény, valamint a Magyar Állandó Értekezlet életre hívása intézményi alapot adott eme víziónak. Maga a törvény történelmi jelentőségű még akkor is, ha vékonykára sikeredett, s ma már látni való, hogy szerencsésebb lett volna eleve a többes állampolgárság elvi vonalán elindulni.
A státustörvény jelentőségét négy dimenzióban látom kirajzolódni.
Elsőként a szimbolikus dimenziót említeném: végre törvényi szinten is megjelenik a magyar nemzet egysége, ami sokkal több, mint egy nem részletezett alkotmányos passzus. A státustörvény úgy is felfogható, mint az anyaország alkotmányos kötelezettségének lebontása.

Második a közjogi dimenzió, ami abban áll, hogy a törvény Trianon óta először jogviszonyt teremt az elcsatolt magyar nemzetrészekhez tartozó egyén és a magyar anyaállam között. (Hadd jegyezzem meg: ebben egyetértenek a törvény jobboldali hívei és baloldali, illetve a kisantant államokbeli bírálói. Bauer Tamás helytelenítőleg puha irredentizmusnak nevezte ezt, és a közismert román emberjogi aktivistával, Gabriel Andreescuval egyetemben azon sopánkodott, hogy a törvény gyengíti az erdélyi magyarságnak a román állam iránt érzett lojalitását, amit Andreescu alkotmányos patriotizmusnak nevezett. Azt most nem részletezném, hogy ilyen lojalitás aligha alakulhatott ki egy olyan közösségben, amelyet a felette uralkodó állam több mint nyolcvan esztendeje létében fenyeget. Sőt. Megkockáztatnám, hogy ilyen kiélezett helyzetben az, aki az elnyomó hatalommal érzelmileg azonosul vagy szolidaritást vállal, már aligha tartozik a magyar nemzet érzelmi kötelékébe.) E dimenzió azért igen fontos, mert egy létrehozott jogviszony a nemzet mindenkori érdekeinek megfelelően tetszőlegesen bővíthető. A magyarigazolványhoz bármikor további jogosultságok rendelhetők, s erősíthetők a törvény státusdimenziói. (Státusdimenziónak nevezem azokat a kedvezményeket, amelyek egyenlősítik a határon túli magyart a magyar állampolgárokkal. Ilyenek például a diákkedvezmények.) El tudok képzelni például olyan alkotmányjogi szabályozást, amely szerint olyan pozíciók, amelyek eddig csak magyar állampolgárok által voltak betölthetők, a jövőben a magyar állampolgároknak, valamint a magyarigazolványnyal rendelkezőknek álljanak nyitva. (Beleértve ebbe akár az államelnöki tisztséget is. Nem létezhet annál világosabb üzenet a külvilág és a magyarság számára, mint egy határon túli magyar államelnök. Ez fogalmazná meg a legtisztábban és legegyértelműbben, hogy a magyar nemzet nem töretett szét Trianonban.)

A harmadik dimenzió, nevezzük ezt demográfiainak, a magyarság vállalásának erősítését, az asszimiláció fékezését és jó esetben disszimilációs folyamatok indukálását jelenti. Ezt a törvényt a szimbolikus vonatkozásain és a kedvezményeken keresztül kívánta elérni.

Végül a negyedik dimenzió a kedvezményeké, amelynek szinte csak a harmadik dimenzió ad értelmet.
Aki megpróbálja redukálni a törvény jelentőségét erre az egyetlen kérdésre, megcsonkítja a valóságot, kitagadja belőle a lényeget. A Medgyessy-kabinet fokozatos hátrálása a státustörvény ügyében azért önfeladás, mert a kedvezmények elvileg akadálytalan érvényesülése céljából lemond arról, hogy a jogszabály a magyar nemzet egységét fejezi ki, lemond arról, hogy a magyar összetartozást megjelenítő Szent Korona díszítse a magyarigazolványt. Ezzel gyengíti a törvény asszimilációt gátló hatását, és elhalványítja, sőt szinte megsemmisíti a szimbolikus összetartozást kifejező erejét.

Az RMDSZ-en belül egyes meghatározó személyek – mint például Verestóy Attila, a szervezet szenátusi frakciójának vezetője – még az Orbán-kormány idején kijelentették, hogy nem fogják igényelni a magyarigazolványt, mert nincs szükségük a benne foglalt kedvezményekre. Ezzel tulajdonképpen előkészítették a talajt a szövetség fokozatos elvi meghátrálásának. Mint az köztudomású, az RMDSZ a Magyar Állandó Értekezlet státustörvénnyel foglalkozó ülésén aláírta a törvény megcsonkításáról szóló zárónyilatkozatot. Ezek után senkit nem lepett meg, hogy a szövetség operatív tanácsa 2003. szeptember 24-én közleményben üdvözölte a további hátrálást jelentő Medgyessy–Nastase-megállapodást.

A kérdés, amelyet minden nemzetben gondolkodó határon túli magyar (aki mindeddig nem igényelte a magyarigazolványt) feltehet magának mindezzel kapcsolatban, úgy szól, hogy érdemes-e még kiváltani ezt az igazolványt. A válasz megítélésem szerint: igen. S természetesen nem a kedvezmények okán. Hanem azért, mert egy új, a nemzetben gondolkodó kormány hatalomra kerülésével – amire egyébként minden esély megvan – e dokumentum jelentősége megnőhet. S nem mond ellent ennek az sem, hogy ma a kettős állampolgárság kérdése van napirenden. Sőt. A magyarigazolvány a magyar állampolgárság könnyített megszerzésére való jogosultságot igazoló dokumentum is lehet.

A szerző politológus