Tömegkultúra és öneszmélés

A következőkben amellett érvelek, hogy Magyarországon a két szellemi tábor között húzódó árok egyik lehetséges és továbbgondolásra érdemes felfogása, ha azt az egyén autonómiatörekvéseinek értelmezéséhez kötjük. Mit értünk azonban szellemi autonómián? A fogalom átfogó meghatározása helyett elégedjünk meg annak egy lényegi szempontból történő vizsgálatával, melynek értelmében a kérdés így tehető fel: meg kell-e őriznünk, és ha igen, hogyan, szellemi autonómiánkat a tömegkultúrával szemben, legyünk-e szigetek az egyre hatalmasabb sodrású, folyton változó és mégis mindig ugyanolyan, szüntelenül sekély és mindent egybemosó árral szemben?
Az árok két oldalán állók szerintem e kérdésre adnak eltérő válaszokat. Az igen és a nem a szellemi határvonal mindkét oldalán, minden egyéni értelmezési és stíluskülönbség ellenére is összeköt, vagy elválaszt. Mi több, a válasz kihatással van olyan, látszólag különféle, de e gondolat mentén mégis összetartozó problémák szemléletére, mint a rendszerváltoztatás megítélése a tekintetben, hogy ezután a saját utunkat járjuk-e, vagy a különféle gazdasági koncepciók, a kisebbségek helyzete vagy a két, a jelenlegi és az őt megelőző miniszterelnökök külpolitikai álláspontja Magyarország sajátos helyzetét és önállóságát illetően.
Sokféleképpen vizsgálható, mit jelent az autonómia, ha azt az egyénnek a tömegkultúrával viselt harcaként értelmezzük. Úgy gondolom, az egyének és közösségek életében is akadnak olyan különleges, sorsfordító pillantatok, amelyek mintegy felkínálják a szellemi autonómia lehetőségét. E sorsfordító pillanatok, amelyek, még ha sokszor tragikusak is, legdrágább kincseink, amennyiben éppen ezek formálnak minket olyanná, amilyenek vagyunk, tehát (részben) ezeknek köszönhető feloldhatatlan egyediségünk, ezek formálnak egyéniséggé, s ezekre alapozva tehetünk szert szellemi autonómiára, furcsa módon először is mindig a szótlanságot rónak ránk. Az élményben, szembesülve a megmagyarázhatatlannal, hirtelen nem találunk szavakat, Tengelyi László kifejezésével élve, a sorsesemény feloldhatatlan idegensége, mintegy kiszakít minket a jelenségek köznapi értelmezésének sűrű szövésű hálójából.
A kultúra különböző megnyilvánulási formáin keresztül éppen e pillanatokban siet segítségünkre, legyen az példának okáért egy népdal a szerelem, a szakítás természetéről, vers, próza, film, festmény vagy akár szobor, az eredetileg „alaktalan” egyéni élmény a kultúra, pontosabban a nyelv segítségével formát kölcsönöz magának, foghatóvá, alakíthatóvá, kommunikálhatóvá válik.
Az igazi kulturális teljesítmények számtalan jelenségét és formáját összekötni látszik az, hogy nem szüntetik meg, nem oldják fel az élmény egyediségét, azt nem vonják kétségbe és nem kényszerítik kész sémákba. Ellenkezőleg, a kultúra a befogadó egyéni élményét szélesebb értelmezési mezőbe helyezi, mintegy összefüggéseiben láttatja. Nem elnyomja az egyéni válaszkísérleteket, de segíti azok megszületését. Ilyen értelemben nem megszünteti, de éppen elősegíti a szellemi autonómia megteremtését. Röviden, a kultúra egyfelől az egyéni élményben megtapasztalhatóvá vált értéket mutatja fel, másfelől a műalkotások révén maga is ilyen élményekhez juttat. Ezzel adott esetben kijelöli a helyes cselekvés irányát, másfelől az élmény egyediségéből közösségileg felvállalható értéket formálva teremti meg a kommunikáció, az élmény eredeti idegenségét áttörő beszéd lehetőségét.
Nehezebb megragadni, miben is áll a tömegkultúra lényege, hiszen életünkben hamis természetességgel van jelen, mi több, uralja azt, körülvesz és bekebelez. Sok tekintetben a kultúrával ellentétes hatást fejt ki, s annak fent vázolt, kissé idealista leírását ellenkező előjelűre váltva közelebb juthatunk lényegéhez. Mondanivalóm szempontjából azt a momentumot emelném ki, ahogyan a tömegkultúra olcsó és felszínes válaszaival negatívan befolyásolja a szellemi autonómia kialakítására tett minden kísérletünket. Kissé talányosan fogalmazva, azt mondhatnánk, elveszi a csöndünket. Azt a csöndet, amelyben formát nyerhet a kérdés és felbukkanhat a válasz; a tömegkultúra szűnni nem akaró zajával a gondolat megszületésének csöndjébe tolakszik be. Így elvész annak lehetősége, hogy megszólítva érezzük magunkat, s sorskérdéseinkre egyéni, önálló válaszokat adjunk. Ezzel csökken az esélye az autentikus cselekvés lehetőségének.
Látnunk kell tehát, a tömegkultúra döntő és többnyire negatív hatással bír mind egyéni, mind közösségi életünkre. Hamar jött, olcsó válaszai nem engedik felszínre törni az értékeket, tagadják és/vagy relativizálják azokat. Mivel a szó nemes értelmében közösségről csak értékközösség értelemben beszélhetünk (versus érdekközösség), a tömegkultúra és hamis apostolai nem közösséget, csupán közönséget teremtenek.
A határ két oldalán állók vitája annak lényegét tekintve nem politikai természetű. Sokakkal ellentétben úgy vélem, a szembenállás minden látszat ellenére nem is gazdasági, netán vallási természetű, hiszen ez is csupán következménye egy már eredendőbb különbségnek a két tábort alkotók között. E döntő eltérés szellemi természetű, s abban ragadható meg, ahogyan a két oldalon eltérően viszonyulnak az autonómia kérdéséhez. Röviden szólva, amíg az egyik oldalon állók, akiket a diktatúra megpuhított, akik értékítéletének vezéreszméje szinte minden területen (erkölcs, politika, művészet) egyenlő volt az igazodás parancsával, a rendszerváltoztatás idején minden átmenet nélkül cseberből vederbe estek. Egyik leegyszerűsítő és hamis ideológiát felváltották az érkező másikkal, anélkül, hogy feleszméltek volna! Számukra a váltás nem igényel több, személyes, netán katarzissal járó magyarázatot. Hagyjuk a múltat, mondják. Világos, hogy számukra a legitimáció kérdése eredetnélküliségük, vagyis a mérlegelő pillanat, az önálló szellemi döntés meghozatalának elmaradása miatt rosszabb esetben örökre megválaszolhatatlan marad.
Az önértelmezés gyötrő kérdését nem is megválaszolni, hanem elfojtani igyekeznek. Mind magukban, mind másokban. Ebben rejlik veszélyességük. Ennek eszköze a tömegkultúra, mely támogatásukat élvezi. Nem gazdasági vagy politikai téren végzik a legnagyobb pusztítást, hanem a kultúra kiszolgáltatásán, lealacsonyításán keresztül szellemi értelemben.
Mind az egyéni, mind a közösségi értelemben vett létkérdéseknek még a felszínre törését is elfojtják. Ma már nem érik be azzal, hogy hamis, ideológiával átitatott válaszokat adnak, magát a kérdés létét is tagadják. A konzumőrület csalfa és sekélyes boldogsága onnan ered, hogy az ember lemond létkérdéseinek már a megfogalmazásáról is. Az árok egyik oldalán állók tudva és akarva, vagy éppen saját bódultságuktól vezérelve a tömegkultúra eszközeivel élve szellemi függetlenségünktől igyekszik megfosztani a bennünket, válaszaival, üzeneteivel legalábbis nem járul hozzá egyfajta szellemi önállóság megteremtéséhez. A szellem rabsága, az önálló eszmélkedésről való lemondás azonban nem jár következmények nélkül: kiszolgáltatottságot eredményez az élet egyéb területein, így politikailag és gazdaságilag is. Az árok másik oldalán állókat éppen e „gyümölcsöző” következmény motiválja.
A másik oldal ezzel szemben úgymond kihasználta a filmszakadás pillanatát, s bizonyos értelemben ma is abban, az eredet pillanatában él: számára az a pillanat és az abban megadatott lehetőség tart mindmáig. Az ároknak ezen a felén, ellentétben a másik oldalon állókkal, nem teher, de egyenesen elengedhetetlen a szellemi autonómia, ezért tevékenységükkel ennek kialakítását célozzák az egyéni és társadalmi élet számtalan területén. Ezért örvendetes, ha némely jelekből arra következtethetünk, mintha egyre inkább felismernék, létük, az őket összekötő szellemi önállóság létfeltétele a tudomány és kultúra támogatása, nyelvünk őrzése.
Világos, hogy a két tábort mély árok választja el egymástól. Ez jól van így. Ha valóban a szellemi autonómia elvetése vagy keresése húz határt közöttünk, akkor az árokbetemetés ígérete inkább félelmet kelthet bennünk, semhogy lelkesítene. Hiszen fontos, döntő különbségről mond le az, aki a bódult ájulat és az éberség között egyenlőséget von. Világos, hogy a különbözőknek ez az összemosása, melyik oldal érdekét szolgálná.
Az árkot nem betemetni, hanem a helyes irányt választva átugrani kell, igaz szívvel, bátor lélekkel, egyetlen öneszmélő, önálló, szellemi-lelki nekirugaszkodással.

A szerző filozófus, a Nemzetközi Filozófiai Akadémia
doktori hallgatója