Megoldatlan maradt a Kennedy-rejtély

Negyven évvel ezelőtt a mexikóvárosi szovjet nagykövetségre bebocsátást kért egy kezét tördelő és könnyeivel küszködő fiatalember, aki elcsukló hangon könyörgött az ott jelen levő tisztviselőknek – akik között szép számban akadtak KGB-ügynökök is –, tegyék lehetővé, hogy ő, Lee Harvey Oswald vízumot kaphasson Kubába, mert szeretné a Castro-kormányt segíteni az amerikai imperialisták ellen vívott élethalálharcukban. Ez az esemény 1963. szeptember 23-án történt. Két hónappal később Oswaldot John F. Kennedy elnök meggyilkolásának vádjával Dallasban letartóztatták.
A merénylet hírére felbolydult a világ, sokan már azt gondolták, hogy ez volt az előjele egy harmadik világháború kirobbanásának, párhuzamot vonva az 1914 augusztusában Szarajevóban meggyilkolt Ferenc Ferdinánd trónörököst követő események és a dallasi tragédia között. Az ezt követő mintegy 25 évben tengernyi fejtegetés látott napvilágot azt boncolgatván, hogy vajon Oswald egyedül cselekedett-e, vagy esetleg a szovjet és kubai kommunista titkosszolgálat utasításának engedelmeskedve hajtotta végre tettét. A szovjet hatóságok – igaz, évtizedekkel később – egyöntetűen cáfolták az előbbi feltételezést, mindenesetre az a tény, hogy Oswaldnak orosz felesége volt, akivel együtt a moszkvai amerikai követségen bejelentette, hogy lemond amerikai állampolgárságáról és a Szovjetunióban kíván élni, sok találgatásra adott okot.
Az USA-ban a Kennedy halálát követő nemzeti gyász elmúltával sebtében megalakult az úgynevezett Warren-bizottság – Earl Warrennek, a Legfelsőbb Bíróság elnökének a vezetésével –, amely tíz hónap elteltével le is tett egy közel 900 oldalas jelentést, amelyben summa summarum az a feltételezés fogalmazódott meg, hogy Lee Harvey Oswald valószínűleg egyedül, bármilyen ellenséges külföldi hatalom közreműködése nélkül hajtotta végre tettét. Az amerikai elnök öccse, Robert Kennedy, aki bár igazságügy-miniszterként szolgált bátyja kormányában, de érintettsége révén nem vehetett részt a nyomozásban, állítólag egyszer megjegyezte, hogy szeretett bátyját vagy Fidel Castro, vagy pedig a maffia gyilkoltatta meg. Az utóbbi feltételezés már azért is érdekes, mert itt a merénylet szálai végképp összekuszálódni látszanak. Példának okáért a merénylettel kapcsolatban a CIA szerepe a mai napig vitatott, de a vita meglehetősen egyoldalú, mivel az amerikai titkosszolgálat mereven ellenáll minden olyan politikai nyomásnak, amely lapjai felfedésére kényszerítené. Mindenesetre a CIA és az alvilág kapcsolatai elég régi múltra nyúlnak vissza, egészen 1943-ig, amikor a második világháború folyamán a szicíliai partraszállás előestéjén maga Roosevelt elnök hagyta jóvá azt a tervet, amelyben a Cosa Nostra segítségét kérték a támadás előkészítéséhez. Ehhez a mai szemmel már hajmeresztőnek tűnő tervhez a legendás gengszter, a szicíliai születésű Lucky Luciano szolgálatait is igénybe vették. Mindazonáltal a misszió csúfos kudarcba fulladt, a szervezett bűnözők igazából nem tudtak segíteni a katonáknak, legfeljebb a cigarettacsempészés vagy a prostitúció terén. Amikor később az amerikai csapatok már mélyen Olaszországban jártak, és a felszabadított területeken kiengedték a politikai foglyokat, sok elzárt maffiavezér, akiket még Mussolini juttatott rács mögé, büszkén parádézott mint ellenálló vagy fegyveres felkelő – ilyen módon nyervén el szabadulását. Nos, ezen kapcsolatok ismeretében a CIA finoman szólva is kétséges szerepet játszott a Kennedy-merényletben, de erre még nincsenek konkrét bizonyítékok.
Egyes történészek és elemzők azonban egyértelműen a szervezett bűnözést tették felelőssé az elnök haláláért. Ezt a feltételezést arra a személyre építették, aki maga a merénylő merénylője volt, nevezetesen Jack Rubyra, aki olcsó sztriptízbárokat üzemeltetett. Rubynak, és ez már a Warren-jelentésben is világosan megfogalmazódik, bizonyítottan voltak kapcsolatai az alvilággal, sőt többször meg fordult Kubában is, ahol állítólag magas rangú gengszterekkel is találkozott, röviddel Castro hatalomra jutása után, még 1959-ben. De mi érdeke fűződhetett a szervezett bűnözésnek az elnök meggyilkolásához? Egyes vélemények szerint a maffia soha nem bocsátotta meg Kennedynek, hogy Kubát a sorsára hagyta, hiszen köztudott, hogy a festői szépségű szigeten komoly befektetéseik voltak, elsősorban a szerencsejáték, a prostitúció és a kábítószer-forgalmazás területén. Mindehhez még hozzátartozott az a kellemetlenség, amelyet Robert Kennedy igazságügy-miniszteri tevékenysége okozott nekik. A fiatal és ambiciózus politikus olyan elszántsággal kezdett hozzá a maffia felgöngyölítéséhez, hogy magára haragította a keleti partvidéket uraló családokat, olyannyira, hogy az ellene 1968-ban végrehajtott merénylet mögött is feltehetően ezek az érdekcsoportok álltak.
A Robert Kennedy meggyilkolása utáni vizsgálat, akárcsak fivére esetében, egy magányos, politikai motivációk nélküli merénylőről, Sirhan Bishara Sirhanról tesz csak említést. Sirhant életfogytiglan ítélte el a kaliforniai bíróság, mert 1968-ban a halálbüntetést abban az államban felfüggesztették. Az Egyesült Államokban azonban nemcsak a bűnözők és a kubai menekültek voltak azok, akik nem kedvelték J. F. Kennedyt: a hivatásos politikusok között is magas volt az elnök ellenszenv-mutatója. A republikánusok még élénken emlékeztek az 1960-as elnökválasztási év gyötrelmeire, a rendkívül szoros végeredményre, amelynek következtében jelöltjük, Richard M. Nixon egy hajszállal ugyan, de alulmaradt Kennedyvel szemben. Amikor a frissen megválasztott elnök saját öccsére bízta az igazságügyi tárca vezetését, végképp kitört a botrány, a republikánusok nepotizmusról és a Kennedy-klán arcpirító hatalomvágyáról beszéltek. Nem segítette az elnök népszerűségét konzervatív körökben a gyengébb nem iránti vonzalma sem, hiszen a Marylin Monroe-hoz fűződő kapcsolata politikai ellenségeinek kedvenc pletykatémája lett. Washingtoni bennfentesek a mai napig állítják, hogy amikor Kennedy meggyilkolásának híre ment, több magas rangú politikus pezsgőt bontott. Az elnök elsősorban az amerikai hölgyek között volt hihetetlenül népszerű, de a fekete lakosság körében is nagy tisztelet és megbecsülés övezte. Az idősebb afroamerikaiak otthonaiban manapság sem ritka látvány Martin Luther King portréja mellett John Fitzgerald Kennedy fényképe. Ő volt sorrendben a negyedik amerikai elnök, aki fegyveres merénylet áldozata lett – Lincoln, Garfield és McKinley után –, de később Gerald Ford és Ronald Reagan is célponttá vált, az utóbbi súlyosan meg is sebesült 1983-ban. A tettesek itt is zavaros és elmebeteg téziseket hangoztató magányos elkövetők voltak. De mi serkenthet egy embert ilyen tettre, ha nincs politikai motiváció az akció mögött? Talán az, hogy az utókor az ő nevét is megőrzi, mint egy híres személy gyilkosát? A legendák szerint ezekkel az érvekkel győzte meg az ókorban II. Philipposz neje férjének gyilkosát, hogy annak halálával fia, Nagy Sándor juthasson a trónra.
Visszatérve a Kennedy-merényletre, a világ a mai napig is csak találgathat, az igazság valószínűleg még sokáig rejtve marad. Az összeesküvés-elméletekkel általában az a probléma, hogy az ezt bizonyítandó tanúk többsége gyanús hirtelenséggel eltávozik az élők sorából. A Kennedy-merényletet követő 18 hónapban az eseményekhez kapcsolódó több mint húsz személy halt meg eléggé rejtélyes körülmények között, egyikőjük sem természetes halállal. 1978-ban azután egy újabb kongresszusi vizsgálat foglalkozott a merénylettel, kizárva azt a lehetőséget, hogy Kennedy haláláért esetleg a szovjet titkosszolgálat lett volna felelős. De ne felejtsük el, hogy ebben az időben az USA elnökét Jimmy Carternek hívták, aki nemcsak az enyhülés politikájának volt elkötelezett híve, hanem egyenesen kijelentette, hogy a hidegháború véget ért és a szovjet birodalom már nem jelenthet veszélyt az Egyesült Államok érdekeire nézve. Meg kell jegyeznünk, hogy ugyancsak Carter volt az az elnök, aki vitatott gesztusával visszaszolgáltatta a Szent Koronát a Kádár-rezsimnek 1979-ben.
Az amerikai népet sokkolta elnökük halála, sokan úgy érezték, hogy véget ért egy olyan időszak, amely többé nem tér vissza. A remény még utoljára öt évvel később újraéledni látszott Robert Kennedy elnökjelöltsége idején, de az ő erőszakos halálával ez is elillant, és vele együtt a varázslatos hatvanas évek is köddé váltak. Robert Kennedy halála után a legkisebb fiú, Edward állítólag megfogadta édesanyjának, Rose asszonynak, hogy politikai ambíciói csak a szenátorságig fognak terjedni. Edward Moore Kennedy ma 71 éves, szenátor, és nem áll szándékában valaha is az elnöki székért ringbe szállni. Ő, úgy tűnik, komolyan vette a híres mondást, hogy aki a történelemből nem tanul, annak azt még egyszer át kell élnie.

A szerző politológus, egyetemi oktató