Hétköznapi tények és folyamatok kétségtelenné teszik, hogy a mai Magyarországot jelentő mindössze 93 ezer négyzetkilométeren két – egymással viaskodó – ország létezik. Az egyik az 1945-től 1990-ig tartó diktatúra – többszöri ideológiai és alakváltozáson áteső – szerves folytatása, annak szellemi és anyagi örököse. A másik kétségbeesetten küzd a kádári kommunista-szocialista korszak továbbélése ellen, miközben megpróbálja helyreállítani az ezeréves szellemi-kulturális kontinuitást.
Van tehát egy másik Magyarország, amelynek képviselői a nemzetállam elkötelezettjei, a történelmi, keresztény, nemzeti és polgári Magyarország örökösei. Ünnepeinken ők a történelmi jogfolytonosságról, a magyarság múltjáról és jövőjéről beszélnek. A baloldal képviselői ugyanekkor általában a nacionalizmus és a kirekesztés veszélyeiről értekeznek.
Nem mesterségesen létrehozott szekértáborok harcáról van szó, hiszen az ellenség megkonstruálásának két leghatékonyabb technikáját, illetve eszközét, a gyűlöletet és a lenézést a baloldal évtizedek óta sikeresen alkalmazza. Sokan állítják, hogy az elitet megosztó különbségeket nem lehet gondolati kategóriákkal leírni. Ez nem így van. Az ellentétek racionálisak, tetten érhetők és mélyek.
Az ország kettészakítottságának megjelenési formája a hazai kétpólusú politikai szerkezet. Az eliten belül meglévő politikai-ideológiai megosztottság és a részben ehhez kapcsolódó kulturális ellentétek szinte szétfeszítik a politikai-szellemi közéletet. Többnyire csak a pólusokon belül van jelentősebb átrendeződés, ami – az elveszett szavazatok miatt – döntő hatással lehet a választásokra. Így szenvedett történelmi jelentőségű vereséget például a jobboldal 1994-ben, amikor az összes leadott szavazatból több jutott a jobboldalra, mint a kormányt alakító MSZP–SZDSZ-koalícióra. Egy ilyen struktúrában nincs értelme a másik tábor szavazóit megcélozni. A saját célcsoporton kívül csak a nagyszámú bizonytalankodóra és kiváróra érdemes figyelni.
Az egyik oldalon a posztkommunista-szocialista struktúrák és értékrendek találhatók, míg a másikon az ezzel szakítani kívánó, kádárizmus nélküli világ. Baloldalon a felvilágosodás és a forradalmi munkásmozgalmak örökségét vállaló MSZP és SZDSZ, a másikon egy tradicionális értékrendre alapozó, nemzeti jobboldal áll. A posztkommunista baloldal és a nemzeti jobboldal kiélezett küzdelme lehetetlenné teszi az átjárást a két tábor között, ráadásul ez az állandó konfliktusos helyzet a pólusok további növekedését is akadályozza. Mindkét nagy párt belátta, hogy nem képes felsorakoztatni maga mögött az egész országot, ezért adottságként kezelve a politikai megosztottságot, mindketten saját térfelük teljes megszállására törekszenek. Ez a szegmentálódás lehet az alapja annak a folyamatnak, amelynek a végén egy-egy szubkultúra a bölcsőtől a sírig képes gondoskodni polgárairól. Törvényszerű, hogy a magukat elnyomottnak vagy mellőzöttnek érző társadalmi csoportok igyekeznek kiépíteni a saját (szub)kultúrájuknak megfelelő intézményeket: ez a folyamat a pártok körüli szatellit szervezetek létrehozásával kezdődik, és sokszor csak az integratív, komplex társadalmi struktúrák megkettőződésével ér véget. Így olyan egymás mellett elhelyezkedő, párhuzamos intézményrendszerek alakulnak ki, amelyek nemcsak az egyének, de a különféle társadalmi csoportoknak is lehetővé teszik az elkülönülést az élet szinte minden területén, az óvodáktól a sportegyesületekig. Az emberek beleszületnek egy posztkommunista-szocialista, szociáldemokrata, balliberális, nemzeti vagy keresztény közösségbe, és többnyire ehhez igazodva élik le az életüket, a más értékrendet vallókkal alig érintkeznek. A széttagolódáshoz vagy „pilléresedéshez” vezethetnek vallási, etnikai és ideológiai ellentétek is. Az állampolgárok szabadon dönthetnek ugyan minden kérdésben, de legtöbbjük természetesnek veszi az adott helyzetet, s a tradícióknak megfelelően él. Más szubkultúrákra egyszerűen nem kíváncsi. Ennek ellenére a demokrácia működőképes lehet, hiszen ehhez elegendő a politikai elitek időnkénti minimális alkuképessége és a polgárok egymás iránti megértése. Magyarországon elsősorban ideológiai-világnézeti és kulturális ellentétek, valamint a múlthoz való viszony miatt ez a folyamat előrehaladott állapotban van, hiszen a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség körül egyre jobban kirajzolódik egy szilárd jobboldali többség, míg az MSZP és az SZDSZ nyilvánvalóan a posztkommunista-szocialista erők, az újbaloldaliak és a balliberális értelmiségi csoportok pillérévé válik. A társadalomtudomány számára a hasonló folyamatok leírása nem új: Lijhart holland politológus a Benelux államokban és Svájcban etnikai és vallási alapon, míg Ausztriában ideológiai-világnézeti alapon írta le a politikai széttagolódás (a „pilléresedés” vagy „oszloposodás”) jelenségét. Fontos hangsúlyozni, hogy a megosztottság ellenére ezen országok hatékony gazdasággal és mintaszerű polgári demokráciával rendelkeznek. A „pilléresedett” országok tehát életképesek.
A demokratikus közéletre és nyilvánosságra nézve Magyarországon a megosztottság azzal a súlyos következménnyel járhat, hogy a hovatartozás fontosabbá válik az általános erkölcsi szempontoknál. Hosszabb távon e tendencia általánossá válása tarthatatlan társadalmi helyzetet teremthet.
A baloldal öröklött médiatúlsúlyát és hegemón helyzetét kihasználva évtizedek óta sztárolja a hozzá közel állókat, függetlenül attól, hogy azok milyen esztétikai-művészeti vagy tudományos színvonalat képviselnek. Saját szubkultúrájukat akarják elfogadtatni a társadalom egészével. E torz szemléletmód következtében a véleményformáló balliberális többség szerint például Makovecz Imre, Melocco Miklós vagy Döbrentei Kornél stb. nem tartoznak a magyar kultúra egészéhez, miközben sokan éppen bennük látják múltbéli kultúránk továbbélésének letéteményeseit. Jelentős életművek léteznek, amelyeket fél Magyarország nem ismer vagy alig ismer csak el. A polarizálódás jele, hogy az utóbbi években a társadalom jelentős részének attitűdje több kérdésben alapvetően megváltozott. Ezek közül a legfontosabbak: a nemzethez, a családhoz, a határon túli magyarokhoz, valamint a múlthoz való viszony.
A Fidesz vezette jobboldal 1998. évi választási győzelme után az MSZP és az SZDSZ vezetői a maguk szempontjából helyesen érzékelték az őket fenyegető veszély nagyságát. Tisztában voltak vele, hogy ha nem sikerül – bármi áron – gyorsan lejáratniuk a kiépülőfélben lévő hatalmat, akkor tartósan kisebbségbe szorulhatnak, ezért a szocialistákhoz kapcsolódó kulturális, gazdasági és egyéb érdekcsoportok befolyásolási lehetőségének megszűnésével az MSZP eleve a vesztesek és a múlt pártjává válik, ráadásul az új generációnak sem tudnak mit mondani.
1998-ban a polgári kormány nekikezdett céljai megvalósításának: szuverenitása megteremtése céljából felmondta a korábbi hallgatólagos kompromisszumokat, és igyekezett függetleníteni magát az ágazati stb. érdekcsoportoktól. Helyesen ismerték fel, hogy érdekcsoportok foglyaiként, ellenséges médiumok által uralt nyilvánosság mellett eleve bukásra vannak ítélve. A kormány elszánt volt egy olyan sikeres polgári társadalom és szuverén nemzetállam létrehozásában, amelyik értékei megtartása mellett léphetett volna be az Európai Unióba. Az érdekek és az értékek közötti egyensúly megteremtése nem könnyű feladat, ráadásul az egyéni és csoportérdekek helyett az össztársadalom érdekeit próbálták előtérbe helyezni. A csoportérdekek sérelme óriási feszültségekkel járt.
A választások után sokan azt várták az Orbán-kormánytól, hogy megpróbálja egyben tartani az országot, és véget vet a lövészárkok szélesítésének és mélyítésének. Erre esély sem kínálkozott. A szellemi élet szinte minden területén meglévő pozícióbeli aránytalanság eleve biztosította a szocialista és balliberális ideológiák, illetve képviselőik hegemóniáját. A balliberális értelmiségi csoportokat átmenetileg váratlanul érte, hogy az Orbán-kormánynak volt elegendő szellemi muníciója a közélet tematizálására. A Fidesz és az új kormány sikerrel újította meg a politikai nyelvet, olyan fogalmak kerülhettek előtérbe, mint a nemzet, a család, a felelősség, a rend, a tisztesség, a jó szándék, az eltökéltség, a tudás, a közösség stb. Ráadásul közvetlenül a választások után az is gyorsan kiderült, hogy az új politikai garnitúrának nincs sem kisebbrendűségi érzése, sem kompenzálnivalója a Nyugattal szemben. Orbán Viktor a baloldali politikusok és politológusok által sugallt nagykoalíciós találgatásokkal kapcsolatban közölte: teljesen mindegy, hogyan vélekednek erről Nyugaton, mivel a magyar választók döntése a Magyar Köztársaság belügye. Nyilvánvaló volt, hogy a Fidesz és a mögötte álló szellemi erők európai elkötelezettsége mélyebbről és régebbről fakad, mint posztkommunista ellenfeleiké.
Az MSZP és az SZDSZ épp ezért viszonylag gyorsan rendezte sorait. Szekértáborokba húzódva készültek fel a mindent eldöntő hosszú politikai-ideológiai csatározásokra, és óriási médiabeli fölényüket kihasználva valóságos szőnyegbombázásba kezdtek: minden jobboldali célpontra lecsaptak. Nem válogattak az eszközökben. Lassan minden besározódott. A fülsiketítő zaj szinte észrevétlenül torzította, módosította a hétköznapi tudattartalmakat.
A politikai-ideológiai harc során az ország mesterséges kettészakításával vádolták a Fideszt, függetlenül attól, hogy – mint már utaltunk rá – ezt valójában a baloldal politikai-szellemi elődei hajtották végre 1945 és 1948 között. Ennek ellenére 1999-ben erkölcsi szempontú vádként fogalmazódott meg, hogy az „Orbán-kormány politikai filozófiája és stílusa ráerősít a társadalmi kettősségre”. A közélet felosztása „mi”-re és „ők”-re, angyalokra és ördögökre, polgárokra és nem polgárokra, tisztességes és tisztességtelen klientúrára – ezek voltak a legfőbb vádak.
Kétségtelen, hogy Magyarország ebben az időszakban sem keltette egy egységes nemzet benyomását, azaz nem alkotott egy „érzelmi-érzületi” közösséget.
Az Orbán-kormány tudatosan igyekezett megteremteni az átélhető nemzeti, kulturális, érzelmi közösséget, amit a balliberális értelmiségiek egy csoportja kifejezetten ellenségesen fogadott. (A balliberális véleményformálók szerint ugyanis egy ilyen kezdeményezés csak az erkölcsileg felsőbbrendűnek gondolt baloldalról indulhat.) Politikai érdekeiknek megfelelően ők a nyílt nacionalizmus és antiszemitizmus megjelenéséről beszéltek. Ennek ellenére az Orbán-kormány nem érte be az adminisztratív-gazdasági teendők elvégzésével. Egy értékelvű kormány a kulturális-intellektuális szférára is hat. Helyesen ismerték fel, hogy a jövő szempontjából nagyon fontos az új identitás, az érzelmi azonosulás, a valahová tartozás érzése.
A rendszerváltozás spontán pillanataiban felrémlett egy egységes közösség és nyelv megteremtésének lehetősége, de ez a kegyelmi pillanat hamar elmúlt, s az ellentétek gyorsan manifesztálódtak. Az érdemi párbeszédet a feldolgozatlan múlt és a tisztázatlan kérdések sokasága tette eleve lehetetlenné. Nem véletlen, hogy Magyarországon százötven éve a legkülönbözőbb elkötelezettségű szerzők fogalmazták meg, hogy hazánkban alig beszélhetünk közszellemről, ami eleve bizonyítja, hogy itt nem előzmények nélküli jelenségről van szó. Társadalmi csoportok, rétegek léteznek, amelyeket az államhatalom, a közös közigazgatás tart össze. Nincs egységes nyelvet beszélő politikai közösség. Ugyanakkor léteznek nemzetellenes tradíciók, törekvések, beidegződések. A nemzethez való kötődés jellegében kétszáz éve létezik egyfajta meghasonlásnak is tekinthető különbség, érzelmi kettéhasadtság. Trianon traumája feldolgozhatatlanná és szinte megoldhatatlanná tette a helyzetet. A politikai nemzet fogalma nehezen értelmezhető, a nemzetállam pedig nem fejlődhetett organikusan az eltelt kétszáz évben.
Ahol egyetlen erős klientúra létezik, ott kényszerhelyzet van: a demokratikus egyensúly, a két pólus kialakulása céljából létre kell hozni egy ellenklientúrát. Ez a monopolhelyzet megszüntetésének és a demokrácia megteremtésének egyaránt alapfeltétele. Ilyen relációban joggal vádolták a Fideszt a „pilléresedés” gyorsításával, mert az Orbán-kormány valóban megkísérelt kiépíteni egy új, alternatív, jobboldali elitet.
A polgári kormány igyekezett megfelelni az óriási társadalmi elvárásoknak. Ez utóbbi a Fidesz rendkívül magas elfogadottságában is megnyilvánult, hiszen 1998 szeptemberében a Fideszt a pártot választók 57 százaléka támogatta. A felfokozott várakozást jelezte, hogy ekkor a társadalom minden rétegében nagyobb volt a Fidesz támogatottsága a szocialistákénál: az idősek és a diplomások között hatszázalékos, a fiatalok és az érettségizettek között pedig 25 százaléknál is nagyobb volt a különbség. A Fidesz – Magyar Polgári Párt vezetői valószínűleg történelmi lehetőséget szalasztottak el 1998 őszén, ugyanis ekkor, egy előre hozott, rendkívüli választást követően – feltételezhetőleg kétharmados parlamenti többséggel, a Torgyán-féle kisgazdák nélkül – végképp megteremthették volna ezeréves keresztény államiságunk örökösét, az életképes, egységes jobboldali Magyarországot.
A politikai-ideológiai alapú ellentétek további mélyülése, azaz a széttagolódás vagy „pilléresedés” gyorsulása elkerülhetetlennek látszó folyamat. Erre utal, hogy a politikával érintkező értelmiségi elitcsoportok között újabb áthidalhatatlan ellentétek jelentek meg: a nemzeti-kozmopolita és a globalista-antiglobalista ellentét mellett teljesen eltérők a modernizációval kapcsolatos elképzelések, ideértve az Európai Unióhoz való viszonyt is.
De az egyik legerősebb megosztó tényező még ma is a közelmúltunkban gyökerező antikommunista, antiszocialista törésvonalban megjelenő, érzelmileg is erős baloldal-ellenesség.
A magyar nemzeti jobboldal számára a létező baloldal elfogadhatatlan.
origo.hu
Kedves pályázók, akik jelentkeztetek a TISZA Párt álláshirdetésére: csúnyán elbántak veletek, úgy tűnik!
