A fordulópont

Föld mélye mennydörög / A fordulópont… / Így zárták le a régi királyok a határhágókat / a téli napforduló idején / Vándorkereskedők / ne utazgassanak / Területi revíziót / urak ne tartsanak – ez a sok ezer éves kínai szöveg A változások könyvéből, a Ji Kingből, annak is a XXIV. hexagramjából származik, amelynek címe: „Fu, A fordulópont”.
Fu, A fordulópont a karácsonyi hexagram; december–január hónaphoz tartozik. Karácsonyi hexagram, ezt talán idézőjelben kellett volna írnom, elvégre kínai karácsony azért nincs (csak a kínai keresztényeknél, természetesen); de illetlenség lett volna idézőjelezgetni, az a régi kínai könyv a karácsony lényegét mondja ki, és nem is csak a fény visszatérését, a kozmikus karácsonyt, hanem vele együtt annak szellemi valóját is – akárcsak mi a betlehemi gyermek születésének ünnepén, amely hasonló okokból tevődött a Legyőzhetetlen Nap ünnepének napjára.
Az egész valóság lényegeként mondja ki A visszatérést (amely Lao-ce Tao te kingjében is centrális szerepet játszik: „A Legnagyobb s ez azt jelenti elmegy / elmegy vagyis a messzeségbe ér / a messzeségbe ér s ez azt jelenti visszatér”, a titokzatos fordulatot: „A fordulópont áldozat / Az erő fordul visszacsap / Megmozdul és a fősodor szerint halad / Vagyis hát / Kilépsz belépsz mit van mit elsietni rajta / Barátok jönnek nincs okod a jajra / Megfordulsz visszatérsz saját utadra / Hét nap és sor kerül a fordulatra / ahogy az Ég szalad / Van hova menned indulj is el arra / Naponta nő erőd / Ég Föld szíve a Visszatérés / itt van már szemeink előtt”.
Külső és benső fény között egyébként balgaság volna éles határvonalat húzni, midőn éppen a fény maga az elmúlt századokban az emberiség egyik legsúlyosabb problémájaként állt elénk, ontológiai és gyakorlati értelemben egyaránt (gondoljunk csak a fényszennyezés megalázó, képtelen és mégis annyira reális fogalmára), amellyel az újkori Európa – tisztelet a kivételnek – nem nagyon tud mit kezdeni: a fény mint mindeneket éltető és formáló valóság ellen nap mit nap vétünk, rettenetesen, és még csak tudatára sem ébredünk, mit cselekszünk. A ji king „A fény megsebzése, ming ji” című mélyértelmű hexagramjában éppen ezzel a kérdéssel foglalkozik, politikai, filozófiai és transzcendentális aspektusaiban, középpontjában Ki hercegével, a fény megsebzésének sorsát magára vállaló történelmi személlyel, akiben mint szimbolikus személyiségben valamiféle Krisztus-alteregót ismerhetünk fel, aki áldozati élete végén a föld sírjába temetkezik, és végül eljut valamiféle feltámadásig is; mint ahogy előképszerűen „A fordulópont” hexagramban is a föld mélyéből tér vissza az a fény, amely előzőleg a homályos magasságokban valahogy elveszett.
Különösképpen csodálkozni az evangéliumi párhuzamokon nincs miért, hiszen egy olyan hatalmas eseményről – eseménysorozatról – van szó, amely – különböző interpretációkban persze – az egész földkerekségen lejátszódott és játszódik mind mostanáig. Külső és benső fény viszonyának kérdésére az a régi taoizmus világos választ adott: „a tündöklésben élsz / s a fénybe viszszatérsz / nincs semmi baj tested habár ha porlad / az öröklétet már begyakoroltad” – írja Lao-ce.
A fényszennyezés fogalma egyébként legjobban mutatja, hogy általában véve sem valamiféle környezetszennyezésről van szó, napjainkban: a szennyezés már elérkezett szívünkig, az ember centrumáig. Vele szemben A fordulópont: áldozat, magasabb értelemben színtiszta nyereség, amelyben újra a fősodor szerint tudunk haladni, e fősodorban saját utunkat is megtalálva.
Az, hogy a ji kingben a fény a mélységből tér vissza / „A dolgok nem maradnak / mindvégig így kifosztva / A szétforgácsolódás / is egyszer véget ér / Amit fönt letaroltak / a mélyből visszatér / És Fu A fordulópont / elkövetkezik”, csak látszólag van vagy egyáltalán nincs ellentétben Zakariás énekének Krisztus-váró szavával, amely „a mi Istenünk nagy irgalmasságáról” szól, „amellyel meglátogatott minket a naptámadat a magasságból”: A változások könyvének misztériumában, gazdag és bonyolult jelképrendszerében ugyanúgy a fény és az ég alászállásáról van szó, mint a Bibliában. Az isteni oly mély és annyira kikutathatatlan, hogy mennél több szempontunk van hozzá, annál jobb, mondták, egy régi ismerősöm szerint, 1940-ben az evangéliumokkal épp akkor ismerkedő sanghajiak. A mi számunkra persze, a saját karácsonyi hagyományainkban élve, mindig ezek lesznek az édesek és bensőségesek, s persze hogy ez marad örökre az igazi karácsony; de azért volna mit tanulnunk ezektől a távoli-régi emberektől.
Akik, például, lezárták a határhágókat a téli napforduló idején, hogy csend legyen országaikban. Igaz, hogy a föld mélye mennydörög, de ez a mennydörgés oly halk, szinte nem is hallható, hogy fülünket a földre kell tapasztanunk, minden erőnket megfeszítve kell fülelnünk, ha meg akarunk hallani valamit belőle. Ugyan mit szólnának azok a régi királyok a mai shoppingolós világhoz, a zajos bódésorokhoz, a rikító kivilágításhoz, az eszeveszett rohangáláshoz ebben az információs társadalomban, midőn úgy véljük, minden hír elérkezik hozzánk, dögivel?
Nem érkezik el semmi sem, és legkevésbé a legfontosabb. A föld karácsonyi szavát nem hallja senki sem. Mint József Attila is írta (nem hiszem, hogy ismerte volna a ji kinget), nem sejtve talán, hogy karácsonyi verset ír: „Meddő anyánk gyerekért könyörög. / Barátom, drága, szerelmes barátom, / Akár borzalmas, akár nagyszerű, / Nem én kiáltok, a föld dübörög”.
Gyerekért könyörög a föld, mert fiai és lányai megtagadták, mert megőrült a sátán, s a világ hatalmasai őt követik, új betlehemi gyermekgyilkosságokat hajtva végre (gyermek volt egykor minden gyilkos is) a védtelen élővilágban. Mert arról sincsenek értesülve, hogy a megváltás nem az emberért van csupán (ki in abstracte nem is létezik), hanem a földért és az egész élővilágért, minden állatért és növényért (akik, mellesleg, bűnbe sem estek); „mert az teremtett állatok is nagy szorgalmatossággal várják az Istennek fiainak dicsőségeknek megjelenését”.
Kint a szabadban, erdők-hegyek közt, folyópartokon, ködös völgyekben még ott van valami ebből. Városainkban már szinte semmi. Semmi abból a csendből, amely nem némaság, siket csend, hanem a minden élők együttes éjszakai zümmögése, s amelynek híján (és híjával vagyunk) keresztény Európáról szónokolni nevetség. Mert (mint a próféta írta egykor) „minden mi igazságaink megavultak” – a haladás hitével együtt. Csak egy ilyen világkarácsony menthetne már meg minket. Ha szabad még egyáltalán valamit kívánni, kívánok mindannyiunknak boldog világkarácsonyt.