Négy csengőszó szenteste

I.
Megérkezett két adventi koszorúnk az ismerős virágboltból. Zöldek, elevenek, mutatósak. Tűleveleiket moha szelídíti és betlehemi csillag. Illenék tőlük meghatódnom. Dicsérem is őket a magam módján, de közben érzem, hogy a szavaim üresek. Gyerekkoromban a zámolyiak urizálásnak tekintették volna, ha valaki azért megy be Székesfehérvárra, hogy vegyen egy ilyen örökzöld, gyertyás koszorút, és odahaza elhelyezze a tisztaszoba asztalára, vagy kiakassza az ajtóra, hadd lássák mások is, hogy ő is várja a karácsonyt, a kisded megszületését.
Nemcsak elcsodálkoztak volna az illetőn, de egy-két csípős, megreformálatlan mondatot is eleresztettek volna róla, cöcögve, hogy, de fene jó dolga van ennek a Szentmariskának, ha ilyen álombeli dolgokkal is ráér foglalkozni.
Ők ugyanis nem értek rá. Reggeltől estig találtak maguknak dolgot eleget, még télen is. Havat söpörtek, állatokat etettek, kukoricát morzsoltak, fát vágtak, rendbe rakták az istállót, megtömték a libákat, fontak, vasaltak, vízért mentek és így tovább. S különben is a rokonaim vallásossága szikár, kötelességszerű vallásosság volt. Kötelességszerű, mint az életük. Adyról még a harmincas évek közepén se hallottak semmit, de ennek ellenére vele tartottak ösztönösen is: hittek hitetlenül Istenben. Ehhez nekik nem kellett se adventi koszorú, se böjt, se gyertya, se várakozás. Számukra karácsony december 24-én, azaz: a szenteste késői óráival kezdődött el, amikor már minden köznapi dolog kihunyt, elcsöndesedett a világ, elveszítette terheit és megindultak a falu pásztorai: a tehenészek és a kanászok köszönteni a gazdákat. Jómódút és szegényt egyformán. Minden ház udvarára tülökszóval és a kanászostor csattogtatásával léptek be. Mögöttük ott tolongott az esztendő minden esője, napsütése, bogáncsa, harmata, állatbőgése.
Közönséges napokon természetes hangon szóltak és köszöntek oda egymásnak, de szentestén magasfeszültséggel telt meg körülöttük a levegő, s olyan drámai megilletődöttséggel léptek egymás elé, s mondták el hagyományos köszöntőjüket, mintha Bessenyei Ferenc színésznövendékei lettek volna mindnyájan. Őket látva és hallgatva, könnyű volt elképzelnem, hogy a csordapásztorok is ilyen lámpalázas megrendüléssel léphettek oda a betlehemi jászol isteni vendége elé.
Ezeken a régi szentestéken olyan magas és szédítő volt mindig az ég, hogy semmi másra nem lehetett gondolni, csak hinni a csodákban.

II.
Hova tűnt mára az életünkből a hit? Elillant belőlünk? Megkérgesedett? Máshoz pártolt? Vagy egyszerűen már semmi szükségünk rá? Egy olyan világban, amelyikben nyáron épp úgy lehet jeget találni, látni, mint télen, semmi szükség a hitre. A jégszekrények hit nélkül is szorgalmasan végzik a dolgukat. Nem beszélve a jéggyárakról. A csoda köznapivá változott. Az anyag világában sorra valósulnak meg a leghihetetlenebb utópiák is. Ha a jövőben is úgy fejlődik a tudomány és technika, ahogy eddig fejlődött, előbb-utóbb lepkeszárnyakból készülnek majd a legtökéletesebb autóalkatrészek.
Kisdiák koromban Pápán azt tanultam: a hit az, hogy feltétel nélkül elhisszük, amit nem látunk, nem hallunk. Sőt magát a láthatatlan valóságot hatalmasabb erejűnek gondoljuk, mint a láthatót. Két szemünk egyébként is csak a részleteket észleli itt a földön, csak a felszínt, még akkor is, ha mikroszkóppal vagy mindenségvizsgáló látcsövekkel megpróbálunk belehatolni az anyagba. A látás korlátaira nagyon könnyen rádöbbenhetünk magunk is. Odaállhatunk akár hetven tükör elé is, közben tíz kamera is zümmöghet körülöttünk, testünket mégis csak feléből-harmadából látjuk. A lelkünket pedig sehogy. Pedig összetartoznak.
Így vagyunk a világmindenség testével és lelkével is. A testéből elég sokat látunk már, de a lelkéből, szelleméből csak annyit, amennyit a tudományok, a filozófiák, a vallások a fikciók szintjén megfogalmaznak róla.
A keresztyén istenhit két évezreden át az emberiség nagy részét – a vérengzések és az építkezések egymást váltó mámorában is – aránylag jól eligazgatta, de a tizennyolcadik századi első és a huszadik századi második felvilágosodás modern korszaka ezt az egyetemes közmegegyezést hősiesen szétzilálta. Ettől kezdve hit és tudás recsegő robbanások közepette úgy hasadt szét, mint a Balaton jege rianásokkor. A valóságossal és a valóságfölöttivel ugyanez történt: váljanak ők is szét. Egyik része ide, a másik oda! Holott szétválasztani bármit, ami működő egész, csak szimbolikusan vagy elméletileg lehet, és még így is csak akkor, ha tökéletesen ismerjük azt a valamit. De hát hol vagyunk ettől? Megismerhetünk-e akár egy mákszemnyi valóságot is a valóságfölötti dolgok titka és távlata nélkül? És fordítva: lebeg-e előttünk egy tollpihényi valóságfölöttiség, amelyről végérvényesen tudnánk nyilatkozni?
Nem hiszem.
Áthidaló erőt eddig egyedül az istenhit jelentett. Ez volt az a metafizikai palló, amelyen oda s vissza lehetett közlekedni.
Az istenhit visszaszorulásával párhuzamosan sokan azt gondolták, hogy a józan ész és a tiszta tudás diadalmenete kezdődhetik el, amely a vallást és a költészetet hirtelen helyettesítheti. Nem ez történt. Nem az ésszerűség növekedett a világban, hanem a zavarodottság. Furcsa módon az istenhit sorvadásával egyidejűleg másféle hitek is sorvadozni kezdtek. Legelőször épp az emberbe, az emberi nagyságba, személyiségbe vetett hit. A mai ember azért kerüli például társai tekintetét, mert nem tud vagy már nem is nagyon akar hinni bennük.
Az elveszett hit helyébe mit kaptunk kárpótlásul? Valamiféle bennfentességet. Régen, ahogy az imént említettem, leginkább abban hitt az ember, ami láthatatlan volt a számára. Mára viszont a civilizációs eszközök jóvoltából tömérdek dolog vált előtte láthatóvá, pazar tálalásban, minden percben. Az emberiség zöme roppant hálás ezért az ajándékért. Közben eszébe se jut, hogy épp a rengeteg látvány takarja még inkább azt, amit érdemes volna látni.
Vajon, mennyivel volt károsabb a hit – a sokféle hit között akár az istenhit is –, mint ez a nyilvánvaló félrevezetés? A hitről ugyanis tudjuk, hogy mindig kételkedés is volt és embernövelő küzdelem is egyszerre. A bennfentesség viszont csak olyan részesedés, amelyért önmagunk föladásával fizetünk.

III.
A hit és a valóság izgalmas viszonyát vizsgálgatva, mi más juthatna eszembe, mint a költészet, amelynek mindkettőhöz köze van. Talán nem véletlen, hogy a sokféle hit megfogyatkozása között a költészetbe vetett hit elerőtlenedése is ott van. Sokfelől azt hallani, hogy azért nem érdekli már a mai embert a költészet, mert az érdekek és az ésszerűségek világába semmit se tud segíteni neki. Szép kitaláció az egész, egyenesági rokona a vallásnak. Vannak, akik azzal érvelnek, hogy maga az Isten is költészet.
Vita helyett – főként teológiai vita helyett – vallomásra váltok, s boldogan árulom el, hogy teljes odaadással hiszek a kitalációkban. Mert minden eredeti alkotás kitaláció. Valóságteremtés, a szellem új megjelenési formája. Egy piramis, egy gótikus székesegyház, Bartók Concertója vagy József Attila Ódája.
Ezek a művek sokáig nem voltak, aztán lettek. Lelki cselekvés teremtette őket. Ezúttal nem a semmiből, hanem valamiből, amely persze legalább annyira megfoghatatlan, mint a Bibliában emlegetett semmi.
Megalkotójukkal ugyan csak egyszer, a vajúdás, a létrehozás pillanatában történtek meg, de velünk, akik nézzük, olvassuk, halljuk őket, újra és újra megtörténnek. S közben újra és újra alakítgatnak minket, s az istenhithez hasonlóan, magánüdvösségünket készítik elő.
Hirtelen az fut át rajtam, ha Isten maga is költészet, ki meri kijelenteni, hogy nem létezik?

IV.
Olyan elődeink, mint Ady, Babits, József Attila több emlékezetes verset írtak a karácsonyról, mint a maiak. Nagy Lászlót és Szécsi Margitot talán még odasorolhatjuk hozzájuk.
Alkatuk és tehetségük természete játszhatta ebben is a főszerepet? Nemcsak az. Legalább ennyire a téma hagyományos ereje, évezredes telítettsége és sugárzása.
Karácsony természetesen a kis Jézus megszületésének a misztériumától szentelődött meg elsősorban és a jóslat beteljesülésétől, de attól is, hogy két évezred emberei nem külső történetként, hanem személyes, belső élményként élhették át a születés minden részletét. Kicsiben magát az emberi történelmet. Mert valójában ez játszódik le szimbolikusan a születés kalandja körül. Megjelennek ebben a kalandban égi és földi csodák, a kényszerű utazás Názáretből Betlehembe, a kiszolgáltatottság élménye idegenben, az otthon helyett egy istálló félhomálya, a megváltás ígéretével párhuzamosan a heródesi őrjöngés és vérengzés tébolya, ártatlanok halála, sikoly és hódolat – egyszóval minden, amit a földi embernek élete során újra és újra végig kell élnie.
Azt mondhatjuk: karácsony, a második világháborúig egyszerre volt a tudatalatti életünk ünnepe és a megválthatóságunké. De az apokaliptikus eseményektől fokozatosan minden múlt megváltozott. A karácsony egyre inkább mesterkélt, aztán az újabb időkben egyre inkább profi ünneppé vált. A vásárlás evangéliumi ünnepévé.
Ahhoz, hogy a valamikori betlehemi fényességet elfelejtessék az emberekkel, a politika s az üzleti világ hatalmasainak nagyobb csillogást kellett kitalálniuk.
Elmondhatjuk, hogy mára ez megtörtént.
Költők, barátaim, velem együtt nem érzitek roszszul magatokat?