Az Alkotmánybíróság tavaly december 15-én formai ok alapján – az Országgyűlés kormánypárti többségének meglehetős faragatlanra sikeredett törvényalkotási módja miatt – megsemmisítette az elhíresült kórháztörvényt. E körül nagy vita kavarodott, a politikai pártokat éles csörtékre késztette, és emiatt a Magyar Orvosi Kamara (MOK) vezetése is válságba jutott. A kórháztörvény második változatának vége. Volt – nincs. Még az első kórháztörvény nem oly régi megsemmisítése kapcsán voltam bátor – vagy botor – valahol leírni: Sic transit gloria mundi. Elment, elmúlt, e témában másodszorra is. Most meg az ellenoldal integet utána.
Viszont okosabbak lettünk. Mert most aztán a napnál világosabban kiderült, hogy lám-lám, eleddig elvben bárki azt csinálhatott a mi kis posztszocialista egészségügyünkben, amit csak akart. Az és azt privatizálhatott, akinek és amire csak kedve szottyant. Mert az egészségügyi kormányzat most – dédelgetett törvényét elveszítvén – mély sajnálattal mondja az orvostársadalomnak: Na tessék, hát ezt akartátok? Mostantól semmi sem véd benneteket. Semmi sem gátolja a gátlástalan privatizációt. Nem lesz anyagi biztosítéka a privatizált működésnek. Szakmai tervet sem kell már készíteni. Az egészségügyi célvagyont semmi sem védi a privatizőröktől, ingatlanspekulánsoktól. A privatizáció során nem részesültök azonos feltételek mellett előnyben. Ti, dőre orvosok! Visszasírhatjátok ezt a törvényt! Közben azért hozzázsolozsmázzák: eddig is ez volt a helyzet, a törvény csak szabályozta volna a ma és tegnap szabályozatlan privatizációt.
(A kormányzati érvelés szerint a törvény megszigorította volna a tőkebevonás feltételeit. De a tőke – néhány mazsolagyártótól eltekintve – nem ömlött az egészségügybe a szigorítás előtt sem. Miért jönne jobban szigorított feltételek mellett?)
Bár a törvény megsemmisítése után nevetésre továbbra sincs semmi okunk, de azért ezt a kórháztörvényt nem sírjuk vissza. Mert nem arról szólt, amiről kellett volna. Mert az elnyomorodott ágazat rendbetételét profitváró befektetőktől ígérte. (Szerintem csak ígérte, de maga sem várta.) Azoktól, akik többet vesznek ki, mint amennyit betesznek (még ha nem is azonnal, hanem a következő évek-évtizedek egészségügyi költségvetéséből). Ahelyett, hogy konszolidálta volna az egészségügyet. Ezt azonban elmulasztotta, az előző kormányokkal egyetemben. Ahelyett, hogy a mi satnya GDP-nkből legalább százalékosan annyit juttatott volna állampolgárai gyógyítására, mint „Ajrópa”. De legalább annyit, mint a csehek vagy a szlovénok. Nem ezt tette, hanem a profitváró befektetők színrelépésével ígérte a jobb világot.
A MOK előző vezetése is, több-kevesebb hévvel, de ellenezte a közfinanszírozott egészségügyben a profitérdekelt befektetők, különösen a szakmai befektetők, a gyógyszer-, műszergyártó, -forgalmazó vállalkozások tulajdonszerzését, közpénzkezelési jogosítványait. Ellenezte a profitgyártást az egészségügyre szánt közpénzekből. Harcunkat megvívtuk, érveinket elmondtuk. Vesztettünk. A törvény tavaly nyári elfogadása a MOK előző elnökségének bukásához vezetett. Az Alkotmánybíróság döntése után most itt áll a megújult MOK-vezetés egy kórháztörvénytelen időszakban. Kezdhetjük újra? Ismételgessük szakmapolitikai érveinket? Higgyük azt, hogy a formai indokok miatt megsemmisített kórháztörvényt érdemben, szellemében és tartalmában megváltoztatja majd a kormányoldal? Hogy az egészségügy – mindenki által sürgetőnek tartott – szerkezeti átalakítása során az elengedhetetlen forrásbevonásra más utat-módot javasol? Most? Amikor az államháztartás még csak nem is lábadozik? Most? Amikor 2004-ben a betegellátás a nemzeti össztermékből rekordkeveset kap? Most? A parlamenti ciklus közepén? Amikor a betegbiztosítási rendszer esetleges megváltoztatása – a megnevezendő alapbiztosításon felüli szolgáltatások megfizettetése, kétszintű (horribile dictu: üzleti) biztosítás bevezetése, a co-payment kiterjesztése stb. – politikai öngyilkosság lenne a kormánypártok számára? Van reális esély új kórháztörvényre?
Vajmi kevés. Vagy benyújtják változatlanul, vagy nem nyújtanak be semmit. Az előző esetben elhúzódó pártpolitikai harcok, a talán mégis, szórványosan beinduló forprofit privatizáció körüli lokális csetepaték és országos botrányok várhatók. Valamint a MOK kitartó követelése az orvosi jogállásról szóló törvényért. Demonstrációk, petíciók, aláírások, talán sztrájkok is. Ha nem nyújtanak be semmit, akkor pedig marad minden a régiben. A válságjelenségek kezelése különböző kikínlódott spórolási technikákkal. Gyógyszerár-támogatási hercehurcákkal, új modellekkel, várólistamentes teljesítmény-visszafogással. Fából vaskarikákkal. Lavírozás, túlélés, a lehető legkisebb társadalmi feszültséggel. Mazsolagyártásra már nincs több pénz a kasszában. Az eddigi mazsolák érlelgetésével-szemezgetésével kell megelégedni. Egy-egy értékesebb ingatlan ugyan még el-eladható. De lényegében marad minden a régiben.
Egy lényeges különbséggel. A kórháztörvény, majd azt követően az orvosi jogállásról szóló törvény körüli – sajnos, de törvényszerűen a pártpolitika színterére is beráncigált – harcok felrázták a politika iránt egyébként hagyományosan közömbös orvostársadalmat. A kórháztörvény elfogadása után az amúgy is mind kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülő orvosok nagy része felismerte, hogy saját helyzetének-sorsának megfelelő alakítása elemi érdeke. Az orvosi pálya presztízsének, társadalmi megbecsültségének mind látványosabb csökkenése, a médiában – talán nem véletlenül – felerősödő orvosellenesség, egyre szélesebb orvoscsoportok jövedelmi helyzetének kilátástalansága – a soha nem észlelt mértékű pályaelhagyás mellett – a pályán maradók érdekfelismerését erősítette. Ennek az orvosok jogállásáról szóló törvény körüli – nagy médianyilvánosságot kapott, ezáltal politikai jelentőségűvé vált – vitákban adott hangot. Ha nincs a kórháztörvény, az orvostársadalom képviselői még ma is csak saját jobb megélhetésükért sírdogálnának ebben a paraszolvencia szaggatta, kaparj kurta, neked is jut világban. Senki sem követelne jogállásról szóló törvényt. De a jogállásról mondvacsinált indokokkal elfelejtkező kórháztörvény elfogadása után egyre több orvos eszmélt, és kimondta: álljon meg a lakodalmas menet. És egyre többen mondják az oly régen várt jelszót is: megfelelő bért a paraszolvencia helyett.
A szellemet a kórháztörvény engedte ki a palackból. Ez mindmáig a törvény egyetlen hozadéka. Az egészségügy átalakításának, ezen belül a tulajdonformák megváltozásának kísérleteit ma már szinte a teljes orvostársadalom árgus szemekkel figyeli. Sőt, sajnos (?), túlérzékenyítve reagál a változás legkisebb szellőjére is. A kórháztörvény viszontagságos története után a helyzet már nem azonos a törvény előttivel. Ez a folyó már nem ugyanaz a folyó. Ezért – minthogy lényeges javulásra csekély a remény – elhúzódó állóháború várható. Mint azt voltam bátor – vagy botor – úgy harmadéve megjósolni. Beásott lövészárkokban vannak a jobb sorsra érdemes szereplők. Sajnos.
Hacsak – innentől minden szigorú feltételes módban – a politikacsinálók meg nem egyeznének az egészségügy átalakításáról. A kórháztörvényről is. Kiegyeznének egymással és az orvostársadalommal. Ha véd- és dacszövetséget fogadnának, hogy az egészségügy szükséges reformját kivonnák a pártpolitikai csaták színteréről. Ha az érdeksérelmeket is okozó változások hergelte indulatokat, mozgalmakat nem használnák ki az aktuálisan kormányzó párt/pártok megbuktatására (amire elsőrangúan alkalmasak). Ha együtt mondanák ki azt, amit mindannyian tudnak: a király meztelen. Ennyi pénzből nem működtethető megfelelő színvonalon az egészségügy. A betegellátás jelenlegi struktúrája átalakítandó. A jelenlegi finanszírozási rendszer zavaros, ellentmondásos, tarthatatlan. Egyébként a józan ész számára alig felfogható, hogy néhány ezer szavazat megalapozta néhány fős parlamenti többség hogyan erőltethet át egy olyan törvényt, ami minden egyes állampolgár legelemibb szükségletének az alkotmány által garantált kielégítését alapvetően meghatározza?
Ez a kiegyezés lehetetlen lenne az orvostársadalommal való kiegyezés nélkül. Aminek alapja nem az egyszeri – egyébként méltánylandó – ötvenszázalékos béremelés, hanem az orvostársadalom megfogalmazott szakmai és egzisztenciális elvárásainak törvényi garanciája, benne az egészségügyi munkavállalók életpályamodelljének beindítása lenne. (A kormány nagy tévedése volt – ha netán ez lett volna a szándéka –, hogy a 2002-es, kétségtelenül jelentős béremeléssel elzsongítható lett volna az orvostársadalom egy jogállástalanított profitérdekű kórháztörvény elfogadására.)
Ennek a kiegyezésnek ma kisebb – nemcsak az esélye, de – a reménye is, mint bármikor. A pártpolitikai harcosok teljes pompában vitézkednek. A gazdasági helyzet siralmas. Reformra pénz nélkül talán csak a Teremtő lenne képes. A ki-, megegyezés politikai és gazdasági feltételei hiányoznak.
Mégis. Talán csoda történik Hunniában. Anélkül nem fog menni.
A szerző a Magyar Orvosi Kamara alelnöke
