Arra kérem önt, kedves olvasó, tegye a kezét a szívére, és válaszoljon őszintén a következő kérdéseimre.
1. Elfogadható-e az, hogy egy olyan közép-európai országban, amely tizennégy évvel ezelőtt nagy-nagy társadalmi eufória közepette megszabadult az államszocialista diktatúrától, s áttért a parlamentáris demokrácia rendszerére, tizennégy év után egy olyan ember legyen a miniszterelnök, aki az államszocialista diktatúra egyik vezetője, illetve III/II-es, azaz titkosszolgálati szt tisztje volt? (Jó, tudjuk, a hivatalos verzió szerint ő ekkoriban a KGB, azaz a szovjet titkosszolgálat ellen harcolt… – de mi, felnőttebb állampolgárok, valahogy már elszoktunk az esti meséktől, ezért ha lehet, kihagyjuk azokat.)
2. Elfogadható-e az, hogy az ország miniszterelnöke és külügyminisztere 2002 decemberében a román miniszterelnökkel együtt koccint – egy magyar luxusszállodában – a román nemzeti ünnep tiszteletére, melynek lényeges üzenete Erdély végleges Romániához csatolása?
3. Elfogadható-e, hogy a külügyminiszter egyik legfontosabb filozófiai mondandója a végre szabadon választó magyar közvéleményhez, állampolgárokhoz, az országhoz, hogy „merjünk végre kicsik lenni”?
4. Elfogadható-e, hogy miután az aradi szoborcsoport újrafelállításáról szóló eredeti megállapodást a román vezetők felrúgták, a magyar miniszterelnök vadkacsavadászatra hívja meg román kollégáját, pusztán csak barátságuk okán?
5. Elfogadható-e, hogy ma ugyanazok az emberek vezetik az országot, akik hazánkat 1989–90 fordulójára súlyos gazdasági válságba, az államcsőd szélére sodorták, és elfogadható-e, hogy ugyanez a pénzügyi vezetés 2004 elejére megismételhesse hitelfelvevő, válság-előidéző, egyszer már csődöt mondott pénzpolitikáját? Hogyan maradhat következmények nélkül az, hogy a 21 milliárd dolláros adósságot felhalmozó pártállami Medgyessy–Németh-adminisztráció a jelenlegi miniszterelnök személyi kontinuitása jegyében immár demokratikus keretek között folytathatja jövőt felélő, nemzetközi hitelfelvételeit?
6. Elfogadható-e, hogy a nemzeti megbékélést meghirdető Medgyessy-kormány 2002 nyarától kezdve egészen a mai napig átfogó politikai tisztogatást hajtott végre a kormányzati, az államigazgatási szférában, a félállami intézményekben, az állami tulajdonú bankoknál, vállalatoknál, állami jellegű intézmények élén, az önkormányzati szintű közintézményekben és szinte mindenütt, ahol egyáltalán ezt megtehette? Elfogadható-e az nemzeti megbékélési szándéknak, hogy a sietős gyorsasággal kirúgott jobboldali, illetve előző kormányzathoz kötődő vezetők és nem vezetők eltávolítása után a régi, államszocialista politikai elit és nómenklatúra „jeles” embereit állította ezekbe a pozíciókba?
7. Elfogadható-e, hogy a Medgyessy-kormány a hatalomváltást követően – az ötvenes éveket idéző – úgynevezett feljelentésügyi államtitkárságot hozott létre, melynek politikai célja és üzenete az előző kormány hivatalból való feljelentgetése, rossz hírbe keverése, az Orbán-kormány elleni gyanakvás módszeres felébresztése?
8. Vajon elfogadható-e, ha a szabad magyar demokrácia miniszterelnöke a magyar forradalom évfordulóján, október 23-án csak az éj leple alatt, titokban és félve helyez(tet) el koszorút Nagy Imréék sírjánál? Elfogadható-e, hogy a magyar rendszerváltás erkölcsi hátterét, alapját képező 1956-os forradalom megemlékezésének napján a magyar miniszterelnök nem jelenhet meg a nyilvánosság előtt, mert félő, hogy kifütyülik vagy megdobálják?
9. Egyáltalán, elfogadható-e, hogy a Magyar Szocialista Párt mint utódpárt még csak kísérletet sem tesz arra, hogy belső megújulást hajtson végre, hogy fiatal, reformer embereket állítson előtérbe, sőt; ehelyett szinte provokálja, irritálja a nem rájuk szavazó, ha tetszik, konzervatív, nemzeti, jobboldali szavazópolgárokat azzal, hogy az államszocialista elit és nómenklatúra jeleseit állítja még ma is előtérbe, szerepelteti a médiumokban és a sajtóban, szinte azt sugallva ezzel, hogy visszatértek a régi szép kádári idők, s itt semmi sem változott?
10. Elfogadható-e az, hogy a kormány vezetői szinte minden intézményt megtámadnak, amelyek valamilyen módon nem paríroznak a hatalomnak, netán kritizálják azt, vagy egyszerűen gyakorolják a demokráciában szokásos, sőt nélkülözhetetlen hatalomkorlátozó (fékek és ellensúlyok) tevékenységet? Elfogadható-e, hogy éppen vezető kormánytagok odáig merészkednek demokratikus érzéketlenségben, hogy a köztársasági elnököt, sőt az Alkotmánybíróságot is megtámadják, ha azok döntése nekik nem tetszik? Elfogadható-e ez az attitűd, ami sajnos valóban a régi rendszer reminiszcenciáit idézi fel?
11. Elfogadható-e, hogy ennek a kormánynak láthatóan nincs jól körvonalazható, kifejtett és átgondolt értékrendszere, s helyette, jobb híján, azt sugallják az embereknek, hogy nincs fontosabb egy gombóc fagyinál és a strandnál? (Igaz, úgy szeretjük a strandot…) Elfogadható-e az ebből következő sivárság, értelmetlenség, érthetetlenség és semmitmondás? S elfogadható-e, ha ezzel a good feelinggel már ott is termettünk ostoba időutazóként a kádári 70-es években, a fogyasztóvá lecsupaszított, önálló gondolkodásra képtelen embertömegek kietlen ormainak kőrengetegében?
12. S végül, inkább már csak slusszpoénként: elfogadható-e az, hogy a miniszterelnök megharagszik a magyar népre és a nyilvánosságra azért, mert nem hagyják békésen koktélozni különböző egzotikus tájakon (mint ahogyan azt bankárként nyugodtan megtehette), s mint durcás kisfiú kijelenti, hogy ezentúl nem árulja el, mikor és hová utazik koktélozni? (Á la Gyurcsány: „Mi az, hogy! Nagyon is!”)
Remélem, kedves olvasó, őszintén válaszolt ezekre a kérdésekre. Most jómagam is megteszem ugyanezt: úgy vélem, a fenti tizenkét jelenség külön-külön sem elfogadható, de ha e tizenkét jelenséggel egyszerre találkozunk hazánkban, akkor azt mondom, hogy ez a helyzet nem pusztán elfogadhatatlan, hanem tarthatatlan is.
Igen, mondjuk ki bátran, hogy döntően azért e nagyfokú feszültség, szorongás, ellenségeskedés és gyűlölködés az országban, mert 14 évvel a rendszerváltás után még el sem kezdtük annak a tisztázását, hogy mivégre is volt a rendszerváltás, a demokratizáció. Még csak el sem kezdtük annak a nyilvánosság előtti átbeszélését, hogy azt akarta-e ez az ország, hogy 2004-ben, az Európai Unióba éppen belépő demokráciánkban ugyanaz a posztkommunista elit és nómenklatúra irányítsa az országot, mint egy korábbi, sokszor elátkozott és megutált időszakban. Ez volt-e a cél, vagy valami egészen más? Nem kellene-e erkölcsi szempontból újragondolnunk a rendszerváltást? Nem lenne-e szükség egy második rendszerváltásra, melyben ezeket a dolgokat újra, most már sok tapasztalattal és tisztán látva, megbeszélnénk egymás között, magyar állampolgárok?
S itt és most nagyon fontosnak tartok valamit leszögezni, különösen az úgynevezett baloldali vagy pontosabban a jelenlegi kormánnyal szimpatizáló olvasóim számára. Amikor arról írok, hogy a magyar közélet legfontosabb erkölcsi dilemmájának a posztkommunista elit újbóli és tartós jelenlétét tartom, akkor ezt a legkevésbé sem pártpolitikai kérdésnek gondolom. Tisztázzuk végre: ez a felvetés nem az ellenzék, jelesül a Fidesz savanyú a szőlő alapú felvetése, nem szimpla és unalmas pártpropaganda, amelynek semmi más a háttere, mint hogy szerezzük gyorsan vissza a hatalmat az MSZP-től, és ehhez használjuk ideológiaként a csúnya kommunisták ismert retorikáját. Vegyük már végre komolyan egymást, hadd kérjem ezt a kormánypártiaktól; sokkal többről – ellenzékről, kormánypártokról, sőt az egész országról van szó ebben az összefüggésben.
Arról mégpedig, hogy éppen a posztkommunista elit masszív jelenléte, sőt töretlen hatalma az a tényező, ami elsődlegesen akadályozza, hogy Magyarországon kiegyensúlyozott és modern, XXI. századi váltójáték, politikai verseny alakuljon ki kormányok és ellenzékben lévők, baloldaliak és jobboldaliak között. A problémánk lényege ugyanis éppen az, hogy még egyfajta predemokratikus korszakban vagyunk – nem az intézményi rendet, jogrendet illetően, hanem a politika emberi állapotait illetően –, amikor is a két vagy több oldal természetes egymás mellett élését egy, a rendszerváltás békés természetéből adódó, a két rendszer összemosódását eredményező öszvérállapot gátolja és akadályozza. Olyan emberek és olyan politikai csoportok vannak ugyanis jelen a magyar demokráciában, amelyek jelenlétét, sőt hatalmát – ezzel legyünk tisztában – a szocialistákkal nem szimpatizáló választópolgárok soha nem fogják természetes állapotként elfogadni, mert ezt a rendszerváltás megcsúfolásának tekintik. A kormánypárti szimpatizánsoknak azt szeretném üzenni, hogy a jobboldali szavazók nem azt nem tudják tolerálni, hogy az MSZP van a hatalmon, hanem azt, hogy a posztkommunisták által vezetett MSZP van hatalmon. Kinek lenne baja a szocialista uralommal, ha igazi szociáldemokraták, valódi megbékélést akaró szocialista politikusok lennének a kormányrúdnál; ugyan kinek lenne baja Szili Katalinnal, Jánosi Györggyel, Hiller Istvánnal, Burány Sándorral, és még sorolhatnám? Ugyan kinek lenne baja az MSZP-kormánnyal, ha egy valóban emberbarát, szociálisan érzékeny, nemzetileg karakán, önérzetes politikát folytatnának?
Jó lenne tehát, ha nem értenének félre. Amiről beszélek, az a magyar demokrácia érdekéről szól. Arról, hogy mi az oka annak, hogy ma, 2004 januárjában kettészakadt országról, nemzeti megbékélés hiányáról, kölcsönös gyűlöletekről beszélünk. Arról, hogy mi az oka annak, hogy sed non est pax, azaz még sincs béke az országban. Arról, hogy miért alakult ki hideg polgárháború Magyarországon, s arról, jó lenne elkerülni, hogy még a jelenleginél is veszélyesebb állapotok alakuljanak ki. Ugyanis utóbbinak a lehetősége sem kizárt – bármennyire is homokba dugjuk ma a fejünket.
S hogy nem pusztán egy kizárólagos magyar problémáról van szó, hanem ez bizony részben közép-európai szindróma is, arra a kitűnő személyiség, a volt cseh köztársasági elnök, Václav Havel néhány héttel ezelőtti megszólalása is ékes bizonyíték. Mondandójának lényege az volt, hogy a posztkommunista elitek és azok hálózatai ma is kezükben tartják a hatalmat az új kelet- és közép-európai demokráciákban, s ezáltal gátolják a természetes demokratikus fejlődést. Kemény szavak ezek egy hiteles ember szájából, aki jól ismeri a viszonyokat. S a döbbenetes az, hogy éppen Csehország az egyik sikeres kivétel (másfelől talán Szlovénia), ahol a kommunistákat egyfelől elszámoltatták, háttérbe szorították, másfelől a vezető szerephez jutó új cseh szociáldemokrata párt soraiban a posztkommunisták gyakorlatilag nem kaptak helyet – tehát Csehország baloldala sokkal modernebb, mint például Magyarországé vagy Lengyelországé, nem is beszélve Szlovákiáról vagy Romániáról.
S itt kell vitatkoznom egy ismert, s velem szemben is gyakran hajtogatott ellenérvvel. Ez úgy szól – még SZDSZ közeli liberálisok is mondják –, hogy hiszen, ha demokrácia van, s ha az emberek többsége a posztkommunisták által vezetett szocialistákra szavaz, akkor ugyan mit lehetne tenni? Demokráciában a nép dönt, s a nép így döntött – már másodszor. Fogadjuk el.
El is fogadnám, ha tudnám, hogy a nép, azaz a választópolgárok minden információ birtokában vannak akkor, amikor szavaznak. Elfogadnám ezt az érvelést, ha nem látnám, hogy az emberek a legteljesebb tudatlanságban vannak tartva mind a mai napig a kádári államszocialista diktatúra természetéről, a titkosszolgálatok működésének borzalmairól, az államvezetők Szovjetunió iránti kiszolgáltatottságának mértékéről, a sunyiságokról, a hazugságokról, és sok-sok jellemzőről, melyek beivódtak ebbe a garnitúrába. Elfogadnám, ha nem látnám azt a paradoxont, hogy az emberek nagy része még mindig azért szavaz a posztkommunistákra, mert nem látja, hogy ők voltak azok, akik elsődleges feladatuknak tartották alulinformálttá, kisemberré, kiszolgáltatottá, országban, nemzetben, politikában, alternatívákban gondolkodni nem tudóvá tenni a lakosságot, olyanná, aki azután úgy csüng paternalista atyáikon a mai napig, hogy észre sem veszi, hogy időközben demokrácia lett.
Azt mondom tehát: cinikus az, ki állítja, hogy „de hisz az emberek ezt akarják”. Ugyan, kérem! Az emberek nem tudják pontosan, hogy mit akarhatnak, mert nincs ehhez elegendő információjuk. Ha tudnák, hogy a diktatúra és a titkosszolgálat még az úgynevezett puha diktatúrában is hány embert alázott meg, tett tönkre, vette el a hitét, vitt alkoholizmusba, öngyilkosságba, reménytelenségbe és lökdösött el a disszidálásig – akkor talán másként is képesek lennének dönteni. S legyünk egy kicsit gonoszok: ha tudták volna a választások előtt, 2002-ben, hogy Medgyessy Péter III/II-es szt tiszt volt, vajon ugyanígy szavaztak-e volna?
Tehát azt állítom, hogy az emberek szabad választói akaratára csak akkor hivatkozzunk, ha az emberek már kellően informáltak, s tudják, hogy ha Horn Gyulát, Kovács Lászlót, Lendvai Ildikót, Gyurcsány Ferencet, Bársony Andrást, Keller Lászlót, Nagy Sándort és a többieket választják, akkor mit is tesznek valójában. Én úgy gondolom, hogy a tudatos információelfojtás miatt ezt pontosan nem tudták sem 1994-ben, sem 2002-ben.
Mindez tehát értelmiségi feladat marad; a nyilvánosság elé kell vinni a magyar rendszerváltás szerintem alapvető dilemmáját, s lehetőséget kell adni az embereknek, hogy erről végső soron ők maguk döntsenek. Jómagam ezért emlegetem többek között az előrehozott választások gondolatát is, mint egyfajta lehetőséget arra, hogy újra átgondoljuk azt, hogyan jutottunk el idáig a 2002-es választások óta, s válasszunk meg most már egy olyan kormányzatot – legyen ez bal- vagy jobboldali, nem ez a lényeges –, amelynek a legitimitása nem kérdőjeleződik meg minden pillanatban.
S most akkor úgy, ahogyan Cseh Tamás (Bereményi Géza szövege alapján) kérdezte a Frontátvonulás című lemezen: kérdezem tőletek, emberek-bajtársak, igaz-e a hír, hogy már mindent megoldottunk? Avagy nem kellene-e egy második, erkölcsi rendszerváltást elkezdenünk?
A szerző politológus
