EU-kompatibilitás és demográfia

A rendszerváltás után eddig minden kormány megalkotta a maga felsőoktatási törvényét, de ilyen heves indulatokat még egyiknek sem sikerült kiváltania, mint a most készülőnek. Elsősorban az új irányítási rendszer készteti vitára az érintett ágazatot. Eszerint a felsőoktatási intézményeket gyárakhoz, vállalatokhoz hasonlóan igazgatótanácsok irányítanák, egyúttal az akadémiai szférának csak másodlagos, gyakorlatilag végrehajtó szerep jut. Ennek a felfogásnak számos eleme hamis. A felsőoktatás, mint a szellemi értékek létrehozásának legfőbb rendszere, nem vethető össze termék-előállító üzemekkel. Ha viszont mégis, furcsa, hogy a leendő terméknek anyagilag hozzá kell járulnia a saját maga előállításához, illetve, hogy a terméket az előállítótól a felhasználó ingyen kapja meg. Talán nem is csak költői a kérdés: az önkormányzatok meg tudják-e majd vásárolni az általuk fenntartott iskolák számára az egyenként több millió forintba kerülő pedagógusokat? – hogy csak egy példát említsek.
Persze, elvek és gyakorlat nem mindig vannak köszönő viszonyban egymással. Számos esetben deklarálta az oktatási kormányzat, hogy a magyar felsőoktatás intézményhálózatának alapvető rendező elve az integráció, dezintegrációról szó sem lehet. Ezzel szemben lásd az ilyen kormányzati elvekre fittyet hányó lobbicsoportok eredményes működése révén létrejött legújabb felsőoktatási intézményünket.
A mai magyar felsőoktatási rendszer mintegy 60 százaléka nem EU-kompatibilis. Ez a 60 százalék a főiskolai szektor, amely nem ugyanolyan jogokkal rendelkezik, mint például a Hochschulé-nek vagy college-nak nevezett nyugat-európai intézmények. Nálunk a főiskolák – függetlenül szakmai színvonaluktól – nem adhatnak ki egyetemi diplomát (kivéve a volt tanárképző főiskolák, amelyek néhány szakon megkapták ezt a jogot), még kevésbé a felsőoktatási intézmény legfőbb ismérvét, s így a kompatibilitást is jelentő doktori fokozatot. Természetesen a főiskolák tudományos színvonala nem mindenhol teszi lehetővé – legalább egy – önálló doktori iskola indítását (a volt tanárképző főiskolák itt is kivételek, hiszen ezek az intézmények akár több ilyen iskola elindítására is alkalmasak lennének). Ezen az állapoton megfelelő regionális hálózatok kialakításával lehet segíteni. Amíg ezen a helyzeten nem változtatnak, a magyar diplomák jelentős része csak hazán belül lesz használható.
Azonban lehet, hogy az élet megoldja ezt a problémát. A fejlesztési anyagok szerzői, felismerve legfőbb segítőjüket, a demográfiai apályt, mentesültek az ilyen és hasonló kérdések megválaszolása alól. A most folyó tanévben az általános iskola első osztályába körülbelül annyi kisdiák íratkozott be, ahány hallgatót felvett a felsőoktatás. Ha tehát majd elérjük a 40 százalékos beiskolázást, akkor is a jelenlegi intézményrendszernek maximum 40 százalékára lesz szükség csupán. (S akkor még nem számolunk azzal, hogy fiataljaink bizonyos százaléka külföldön fog továbbtanulni. Ennek kompenzálására, külföldi hallgatók hasonló arányú bevonására intézményeink zömének idegen nyelvi felkészületlensége miatt nincs remény; hacsak nem használjuk ki a még nem EU-tag szomszédos országok magyarságát.) A statisztikai adatok kísérteties képet vetítenek elénk: néhány éven belül megindul a felsőoktatás intézményrendszerének radikális leépülése, valószínűleg lehet majd racionalizálásnak is nevezni. Ennek a személyi következményeken kívül egész régiókra kiható pusztító hatása lehet – városok, megyék veszítik el meghatározó magas értelmiségi rétegüket. Van-e koncepció ennek a folyamatnak a levezénylésére? Vagy itt is a szabadpiac – meg a lobbiérdek – érvényesül?
Örömömre szolgál, hogy a tanárképzés egységes, egyetemi kimenetelű lesz, hiszen több mint tíz esztendeje küzdök ezért. Nem világos azonban, mi lesz ebben a folyamatban a (volt) tanárképző főiskolák szerepe. A demográfiai apály miatt kevés pedagógusra van szükség (bár éppen a kedvezőtlen demográfiai helyzet miatt lehetne és kellene most megteremteni végre a közoktatás minőségi fejlesztését), s a közoktatás pedagógusigényét a tanárképzéssel is foglalkozó egyetemek ki tudják majd elégíteni. A mind profiljukat, mind szakmai színvonalukat tekintve az egyetemekhez közel álló tanárképző főiskolákon, amelyek régiójukban kiemelkedő, távolabbi egyetemek által ki nem váltható intellektuális szerepet is játszanak, éppen a tanárképző szakokon dolgozik a tudományosan minősítettek nagyobb hányada.
Befejezésül az úgynevezett kis, többnyire bölcsész szakok helyzetét említem meg (pl. tibetológia, finnugor nyelvészet). Ezek gazdaságilag eleve ráfizetéses szakok, ám tudománypolitikai szempontból megszüntetésük elképzelhetetlen. Ha gazdasági érdekeltségű menedzsmentek veszik át a felsőoktatás irányítását, ezeknek a szakoknak megpecsételődik a sorsa. (Ezek mögött nem állnak hatékony lobbicsoportok.) A szakmai probléma pedig e szakok besorolása a tervezett bachelor-master rendszerbe. E kis szakokon szinte elképzelhetetlen a bachelor-kimenetel, az pedig végképp, hogy valamely bölcsész alapképzettségre két év alatt – mintegy specializációként – ráépítsék a szakhoz nélkülözhetetlen tudásmennyiséget.
A felsőoktatásnak vannak európai hagyományai. Ezekre kell támaszkodni, s nem egyes külföldi minták egyoldalú, erősen misztifikált átvételét erőltetni. A magyar felsőoktatást a II. világháború után – mind tartalmilag, mind szerkezetileg – számos csapás érte. Ne adjuk meg neki a végső döfést!

A szerző tanszékvezető egyetemi tanár