Szász Károly esete a kormánysajtóban

Prológ

Kétezerhárom december 22-én, egy keddi napon, Mádl Ferenc köztársasági elnök azon bejelentésének másnapján, hogy nem írja alá az Országgyűlés kormánypárti többsége által elfogadott, de az ellenzéki kisebbség által hevesen ellenzett (pontosabban: a Szász Károly, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete elnökének idő előtti eltávolítását lehetővé tévő törvénymódosító részeket ellenzett), a politikai folklórban csak lex Szászként emlegetett törvényt, hanem az Alkotmánybíróságtól előzetes normakontrollt kér, két kormánypárti napilap is – a Népszabadság és a Népszava – interjút közölt Konyecsniné Szécsi Máriával, aki a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének (PSZÁF) munkatársa, a tőkepiaci ellenőrzési főosztály vezetője, nagy idők nagy tanúja tehát, aki nem csupán munkahelyénél, hanem munkakörénél és beosztásánál fogva is kulcsszereplő a brókergate-ként emlegetett gazdasági-társadalmi-politikai tünetegyüttes mind teljesebb felfejtésében. Azaz csak november 10-ig volt főosztályvezető. Nem küldték, maga jött el, miután vezetői megbízatását visszavonták, s így ismét ügyintéző lett (volna). Eljött, s alighanem kevesen maradnának a helyében. Nehéz lenyelni egy ilyen békát, különösen ha az ember méltánytalannak érzi a vele történteket, s kevesen szokták nem méltánytalannak érezni visszaminősítésüket. S kevesen vannak azok, akik fejében nem fordul meg ilyetén sérelmük mielőbbi megtorlása. Erre pedig aligha van kiválóbb alkalom, mint interjút adni két olyan országos napilapnak, amelyek a kormányzó erőkkel ápolt szoros és bensőséges kapcsolataik okán sok olyasmire is képesek, amelyektől enélkül alighanem tartózkodnának.

Kettős mérce

Kezdjük az interjúk címével. Kettős mércével mértek a pénzügyi felügyeletnél – olvassuk a Népszavában. A kettős mérce kifejezés nem Konyecsniné ajkát hagyja el, hanem a kérdezőét („Sok esetben elhangzik, a felügyelet kettős mércével mér egyes intézmények esetében”), de még csak arról sincs szó, hogy a riporter az interjúvolt által elmondottak frappáns összefoglalására ajánlana egy kifejezést (például ily módon: „Annak alapján, amit elmondott, fogalmazhatunk úgy, hogy a felügyelet kettős mércével mér?”). A válasz szerint ez: megesett. A megesett a magyar nyelvben és a jelen szövegösszefüggés szerint annyit jelent, hogy néha előfordult – de semmiképpen sem volt jellemző. Ez önmagában a címválasztás manipuláltságára utal, de ez bagatell ahhoz képest, ami ezután következik. Konyecsniné ugyanis példálózásba kezd: „Megesett, hogy az elnökhelyettes nem értett egyet az általunk javasolt szankciókkal. A PSZÁF vezetői a K&H vizsgálatakor – talán az állami cég jelenléte miatt is – szigort követeltek.” Vagyis Konyecsniné sokkal enyhébb szankciót javasolt, mint amit végül is kiszabtak a magyar gazdaságtörténet eddigi legnagyobb szabású, tízmilliárdos sikkasztási-síbolási-pénzmosási stb. ügyében. Én legalábbis nem tudok arról, hogy a kiszabott felügyeleti büntetés nagyságát bármely kormánypárti politikus nyilvánosan nehezményezte volna. S most kerül elő a kettős mérce: „Egy másik nagy hitelintézetnél brókeri tevékenység kapcsán 16 milliárdos eltérés volt tapasztalható, és nem kizárt, hogy ez többmilliárdos hiányt rejt. Viszont itt semmi nem történt. Holott a pénzintézet nem teljesítette a felügyelet határozatát, és azóta sem hoztak intézkedéseket a befektetők markánsabb védelmére.”
Az valóban kettős mérce lenne, ha a felügyelet az MSZP–SZDSZ-es K&H-t megbünteti, miközben ugyanazért a meg nem nevezett Fidesz–MDF-es céget nem, sőt takargatja annak disznóságait, holott ha nem is tízmilliárdos, de többmilliárdos nagyságrendben loptak ott is. Ha ez a helyzet, Szász Károly éppúgy bilincset érdemel, mint Rejtő E. Tibor vagy Bitvai Miklós, a kormánynak azonnal – és törvénymódosítás nélkül – lenne indoka a felügyelet elnökének eltávolítására. De Konyecsniné miért nem használja ki a számára megadott sajtónyilvánosságot a brókergate újabb bombájának kirobbantásához, miért nem mondja ki a bűnös nagy hitelintézet nevét? S erre a szálra miért nem csapnak le az interjúkészítők? És miért nem erre kapja fel a fejét a kormánypárti politikusgarnitúra Gyurcsánytól László Csabáig? Mert ilyen ügy aligha létezik. De ha létezne is, Konyecsninének nem ez fájt, hanem a K&H erőteljes felügyeleti szankcionálása. (A népszabadságbeli interjúban is megtalálható ez a történet: „Ha akarom, nagyon szigorú vagyok, és büntetek, ha akarom, elkenem azt, amit találtam. A K&H-üggyel szinte egy időben derült ki, hogy egy másik nagybankban az értékpapíroknál 16 milliárdos eltérés van. Ebből például nem lett nyilvános ügy.” De a Népszabadság olvasója nem tudhatja meg, amit a Népszaváé igen, miszerint Konyecsniné ezen eltérés mögött többmilliárdos hiányt sejt.)

Felelősségporlasztás

A Népszabadság az interjú címének Konyecsniné szavait adta, amelyet maga is idézett: „Porlasztani kell a felelősséget.” A cím olvastán joggal keletkezik az olvasóban olyan érzés, hogy a felelősség elől való menekülésre történik utalás. De nézzük csak meg, milyen összefüggésben hangzik el! „Engem arra próbáltak rávenni például (mármint a PSZÁF vezetői), hogy írjak alá egy levelet, amelyben az Állami Autópálya Rt. számlaforgalmára kérdeztünk rá a K&H Equitiesnél. Megtagadtam. Erre főosztályvezetői értekezleten nyilvánosan megróttak, és közölték velem: azzal vádolják a felügyeletet, hogy elfogult a jobboldal javára, emiatt felsővezetői döntés született, »porlasztani kell a felelősséget«, azaz ne mindig ugyanaz a vezető írjon alá. Mivel én továbbra sem értettem egyet ezzel a szokatlan kézi irányítással, meg azzal sem, hogy a felügyelet vezetői egyértelműen politikai szálakat kutatnak az ügyben (…) és ennek hangot is adtam, egyre inkább bizalmatlanság vett körül.”
Lássuk, mi is ez. Az a vélemény alakul ki és erősödik meg a felügyeleten, hogy a kormányoldal szerint ők „elfogultak a jobboldal javára”. (E kifejezésnek persze csak akkor lenne értelme, ha a felügyelet a „baloldali” sikkasztást-síbolást-pénzmosást kívánná leleplezni, elkövetőiket elmarasztalni, míg a „jobboldaliakat” futni hagyná. De fentebb volt róla szó, hogy ennek bizonyítékait bár Konyecsniné közkinccsé tehetné, de arra sem az interjúvolók, sem az interjúi kapcsán megkérdezett politikusok nem kíváncsiak. Az elfogultságvád közvetve gyakorlati beismerése annak, hogy a brókergate baloldali ügy.) E vádat a felügyelet vezetői úgy kívánták ellensúlyozni, hogy a felügyeleti munkatársak mind teljesebb körét vonják be a vizsgálatba, elkerülendő annak látszatát, hogy csak néhány munkatárs akciózik. (Akik kiemelésével, leállításával elejét lehetne venni a további leleplezéseknek.) Konyecsniné nem akarja egy olyan levél aláírásával magát besározni, mely a brókergate – mint később kiderül – nagyon is fontos összefüggésére kérdez és komoly konzekvenciái lesznek. Konyecsniné egyrészt hatásköri villongásba kezd: „továbbra sem értettem egyet ezzel a szokatlan kézi irányítással” – mondja –, ami nem túl meggyőző, lévén olyan nagyszabású ügyről szó, amely nem kezelhető a felügyelet hétköznapi ellenőrzési rutinja alapján. Másrészt politikai szálak kutatásával vádol, konkrét példának a pénzügyminiszter lakáshitelszámlájának, valamint az ehhez kapcsolódó szerződéseknek az áttekintését nevezi meg. Ennek ötlete – maga mondja ugyanazon interjúban – a K&H-t helyszínen ellenőrzők egyikétől származik, Szász kétségbevonhatatlanul hitelesebb elmondása szerint a hitelszerződéshez kapcsolódó okiratra egy számítógépes adatmentés során bukkantak rá (Népszava, december 24.). De milyen „politikai szála” lehet egy munkahelyi lakásvásárlási hitelnek? S gondoljuk csak át, hogy ennek kapcsán mire terjedhet ki a vizsgálat: arra, hogy azt a jogszabályoknak megfelelően ítélték meg és folyósították. S László Csaba még hálás is lehet, hogy az iratokban felfedeztek egy nullányi eltérést – ennyiben különbözik a 30 a 300 milliótól. S ez utóbbi összeg azért már beindítja a fantáziát.

„A PSZÁF vezetése jobbra húz”

Ez kérdésben hangzott el. Ha a PSZÁF munkatársi gárdája leképezi a magyar társadalmat – s miért ne gondoljuk ezt –, akkor kissé több mint fele balra szavazott 2002-ben. Nézzük, Konyecsniné mivel támasztja alá a címben szereplő feltételezést! Három dologgal. Egy: alkalmatlanság indokával leváltottak, pontosabban ügyintézővé fokoztak le egy vezető munkatársat, SZDSZ-es politikus házastársát. Kettő: el kívántak távolítani – de nem távolítottak el! – egy adminisztrátort, akinek távoli rokona baloldali körökhöz tartozik. Három: Nemescsói András, Martonyi János, az Orbán-kormány külügyminiszterének veje egyéves felügyeleti munkaviszony után főosztályvezető lehetett. Nevek, diszkréten, nem hangzanak el – kivétel Nemescsói András. Mit mondhatunk minderre: sivár. A felügyeletnek csaknem harminc főosztálya és több száz munkatársa van.
Érdemes megjegyezni, hogy Konyecsniné és a kormány célkeresztjében a Martonyi lány férje van, mint a részrehajlás legnyilvánvalóbb bizonyítéka, egyben kulcsfigurája. De ezt csak a színvonaltalanabb Népszava járja körül, a profibb Népszabadságnál nem, ott tudják, hogy megcélzott olvasóközönségüknél ez kevéssé vezethet sikerre. Arra a kérdésre, hogy „A PSZÁF-nek mely vezetői ismerhették a (K&H-ügyről van szó) vizsgálati anyagot?”, Konyecsniné gyakorlatilag nem válaszol, nem nevez meg vezetőket, helyettük a vizsgálatban részt vett munkatársakról beszélt, említve a kiemelt ügyek főosztályának korábban a Pannonplast-üggyel foglalkozó munkatársait is. Közreműködésük, úgy tűnik, valami miatt idegessé tehették, mert e tényt azzal kommentálja, hogy azok „annak ellenére folyamatosan tevékenykedtek ebben a vizsgálatban is, hogy a Pannonplast-ügy már korábban lezárult”. De miért ne tevékenykedhettek volna egy másik, ráadásul az előzővel összefüggésben lévő ügyben?
A riporter lecsap a kiemelt ügyek főosztályára, s neveket kér. Megjegyzem, hogy a felügyelet egyetlen munkatársának nevét sem tudhatja meg az olvasó Szász Károlyén és Nemescsói Andrásén kívül, még a többször szóba került elnökhelyettesét sem. A diszkrét válasszal – „Nem szeretném” – Konyecsniné egyrészt korrekt köztisztviselőnek állítható be, aki ugyan kipakol, de a titoktartási szabályokat azért betartja, másrészt sejtelmes gyanú árnyéka vetíthető az egész főosztályra, illetve vezetőjére, akinek nevét csak az interjú végén tudhatjuk meg, de akkor sem a kérdezett mondja ki. A folytatás: „Esetleg a közéleti kapcsolatok miatt?” – hangzik a kérdés. A válasz: „Mint mondtam, nem szeretném.” Életszerűtlen, nem logikusan építkező, nem a megelőző válaszokból következő kérdések. Művi szituáció.

Mi Konyecsniné problémája?

A „K&H-ügy volt az utolsó csepp a pohárban”, mondta Konyecsniné, „az elnökhelyettes elégedetlen volt a vizsgálati jelentéssel. Többször jelezte: szerinte az általam választott vizsgálatvezető alkalmatlan a feladatra. Én ennek ellenére nem cseréltem le, meggyőződésem, hogy szakmailag jól, odaadással látta el feladatát”. Ehhez hozzáteszi, hogy az elnökhelyettes a bank és brókercége vizsgálata során az utóbbi eredményeit – ahol a tényleges sikkasztás-síbolás-pénzmosás történt – tartotta soványnak. Az elnökhelyettes – aki elsőrendűen érdekelt az ügy mielőbbi feltárásában, s ezt senki nem kérdőjelezte meg – pedig azért tarthatta soványnak az eredményeket, mert – könnyű levonni a következtetést – lassan és hiányosan jutottak a felügyelet tudomására az Equitiesnél történtek. Az elnökhelyettes türelmetlensége akkor is érthető, ha a felügyelet legjobb, legfelkészültebb embere vezeti a vizsgálatot. De akkor miért cseppen az utolsó csepp Konyecsniné poharába?
Konyecsniné kifogásolta azt is, hogy a felügyelet sokkal többre volt kíváncsi, mint amit a bank és brókercége célvizsgálati programja felölelt. Az Állami Autópálya-kezelő Rt. szerepéről van szó, amely állami cég, amelyet a PSZÁF általánosságban nem vizsgálhat, „megítélésem szerint ezt a Gazdasági Minisztérium, az Állami Számvevőszék és talán a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal teheti meg” – mondja. Ez az álláspont tiszteletre méltó és szakmailag védhető, de az gyanússá teszi, hogy ezzel Konyecsniné tulajdonképpen egy példa nélkül álló ügy – amelyben aligha elegendő csak a hagyományos receptekre támaszkodni – felgöngyölítését akadályozta. (Azóta közismertté vált az rt. szerepe.) Ha az rt. tiltakozik a PSZÁF érdeklődése ellen a fenti érvvel, az érthető és vitatkozzanak a jogászok. De miért akarja ezt a helyzetet éppen ő megelőzni?
Konyecsniné beszámolt olyan „érzéséről” is – elítélően –, hogy a velük szemben megfogalmazott igény „még mindig a Pannonplast már határozattal lezárult vizsgálatának megalapozását szolgálta”. Vajon miért ideges attól, hogy a Pannonplast-ügy újból terítékre kerül, s nem véglegesen ad acta? Mert bár lezárták, merülhetett fel számos olyan adat, ami szükségessé teszi felnyitását – nos éppen ez volt a helyzet. Az a benyomása is támadt, hogy a felügyelet vezetőinek óhajára „az ellenőrzésnek nagy hangsúlyt kell helyeznie az állami cég, illetve a kormányhoz közel álló személyek szerepére”. De mi ebben a probléma? (Ha csak nem az, hogy leplezzük nyilvánosságot kívánó viselt dolgaikat?) Állami pénzekkel korruptkodni ellenzékhez közel álló személyek aligha tudnak.
Konyecsniné azt is kifogásolta, hogy a felügyelet kinyomoztatta a Pannonplast-ügyben látómezőbe került Britton cég tulajdonosi körét (mögötte állókat). Szerinte ez azért történt, mert e cég pénzt utalt a kormányfő szűkebb ismeretségi köréhez tartozó romániai nagyvállalkozó Mudura Sándornak. Ezt csak akkor hinném el Konyecsninének, ha valahogy így fogalmazta volna meg: „Bár a felügyelet nevének felmerültekor azonnal ki kellett volna derítenie, hogy ki áll a Britton mögött, de ezt csak jóval később, akkor tette meg, amikor tudomására jutott a Mudurával való kapcsolat.” Persze jobb későn, mint soha. Konyecsniné azonban azt sugallja, hogy illegitim volt a Britton utáni tudakozódás. Ez pedig nem igaz.
A fentiek alapján hősömről az a kép alakult ki bennem, hogy a felügyelet munkatársaként minden rendelkezésére álló eszközzel akadályozni igyekezett a brókergate-ügy felderítését. Ha alaposan olvassuk interjúit, nyilvánvalóvá válik, hogy akarata ellenére is leleplezi magát. Columbo hadnagy azt mondaná, hogy nincs tökéletes bűntény. A tettes mindig hagy valami nyomot maga után. Csak meg kell találni.

Utószó

Fentiek ellenére Konyecsniné PSZÁF-kritikájában sok igazság lehet, s a felügyelet közel sem olyan hatékony, ütőképes szervezet, amilyennek lennie kellene és amilyen lehetne. Ennek megítéléséhez hiányoznak ismereteim, azt azonban végképp nem gondolom, hogy e tárgyban az objektív véleményalkotáshoz éppen a kormányoldaltól várhatnék segítséget. Ha a PSZÁF-ről az Európai Központi Bank (EKB) által kiküldött, nagy tekintélyű és soktapasztalatú tagból álló bizottság jelentését olvashatnám, nem így vélekednék.
Hősömet azonban – aki mégiscsak a felügyelet legfelső vezetéséhez tartozott – csak akkor tudnám mentesíteni felelőssége alól, ha nyilvánosságra hozná az interjúiban említett hibák elkövetésétől óvó, azok kijavítását indítványozó, a felügyelet felső vezetőinek írott feljegyzéseit, memorandumait stb. S persze nagy kíváncsisággal olvasnám felügyeleti szakmai tapasztalatairól szóló tanulmányát – mondjuk a Hitelintézeti Szemlében. Ennek hiányában kritikája semmiképp se tekinthető hitelesnek.
De ez a történet nem a felügyelet hatékonyságáról szól. Adott egy köztisztviselő, akit politikai vonzódása, karriervágya arra sarkall, egy politikai játszma gyalogjává fokozza le magát (amelyért a reményt kapja cserébe: ha eléri az ellenfél utolsó sorát, vezérré léptetik elő, és eldöntheti a partit). Az már személyes tragédiája lesz, ha még egy egyszerű kombináció kedvéért is beáldozzák. Túl sok és túl magasra ér itt a szenny.

A szerző közgazdász, szociológus