A fal elrekeszt, kirekeszt és romlást hoz

Aki látta az épülő falat, azt mondja, undorító. Elrekesztő, magasra törni akaró, önhittséget és szupremáciára törekvést sugall, egyébiránt pedig ellopja a földet a palesztinoktól. Mert ugyan többé-kevésbé a valahai, az úgynevezett ’67-es (vagyis az 1967-es háború előtti) határok mentén építtetik a zsidó állam vezetői, ám a Zöld Vonal palesztin oldalán. Sőt nem egy vidéken mélyen bent, a palesztin területeken. Vagyis újabb palesztin területeket kebelez be, méghozzá brutálisan.
Ez a fal bizony elrekeszt, kirekeszt, és romlást hoz – magára Izraelre is. Egyelőre még csak a palesztin–izraeli békefolyamatnak vet gátat, a palesztin–izraeli megegyezés – bármiféle megegyezés – elé emel falat, de könynyen megeshet, hogy hamarost Izraelt is bekeríti. Éppen Tomi Lapid, a magyar ajkú igazságügy-miniszter hívta fel a napokban kormánytag kollégái figyelmét, hogy ha a hágai Nemzetközi Törvényszék törvénytelennek találja a falat, akkor bizony a zsidó államot ugyanolyan nemzetközi elszigeteltség fenyegeti, amilyen jó néhány esztendővel ezelőtt a Dél-afrikai Köztársaságot sújtotta rút apartheidpolitikája miatt.
A falnál – amelyet Izraelben sokan szeretnek egyszerűsítő eufemizmussal kerítésnek nevezni – egymást követik a tiltakozó tüntetések, a fal egyes részeinél izraeli, amerikai és európai békeaktivisták protestálnak, persze mindhiába. Végletesen pesszimisták azért ne legyünk; változást sok minden hozhat. Akár egy olyan alternatív béketerv, amelyet a palesztin Jasszer Abed Rabbo és az izraeli Joszi Beilin dolgozott ki Genfben, s amely sokaknak mégiscsak bebizonyította, hogy van kivel és van miről tárgyalni. Vagy akár a palesztin kormányfő minapi véletlen elszólása a kétnemzetiségű palesztin–izraeli állam létrehozásáról. Igaz, hogy ezt azóta visszavonta, látva az izraeli és az amerikai elutasítást, ám mondandójának lényege – s az elszólás üzenete – vélhetőleg jottányit sem változott. „A fal ügye frusztrál bennünket a leginkább. Nem látom, hogyan is jöhetne létre két állam egymás mellett, ha ez az építés folytatódik. Egyébként sem igaz, hogy védelmi céllal – a terrortámadások elhárítására – épül, ez egyszerűen nem felel meg a valóságnak” – mondta Ahmed Korei palesztin kormányfő a minap Abu Disben lévő irodájában. Abu Dis városát egyébként éppen ez a bizonyos fal választja el Jeruzsálemtől. Aztán Kalkilijában, éppen a tíz méter magas falnál tett vizitje alkalmával még hozzátette: ez a fal rasszista építmény, és nem hoz majd békét és biztonságot az izraelieknek.
Ez valószínűleg így igaz. A falat a terrorista támadások elhárításának ürügyével kezdte építtetni a Saron-kabinet, mondván, hogy egyúttal elválasztja a két nép területeit is egymástól. Most ne részletezzük azt a – falhoz hasonlóan undorító és cinikus – politikát, amely egyszerre akarja elválasztani a két nép területeit és közben megtartani a palesztin területek minél nagyobb arányát is, s azt sem érdemes elemezgetni, hogy a fal épülésével párhuzamosan kétségtelenül egyre kevesebb öngyilkos merénylőnek sikerül bejutnia Izraelbe. Hiszen a terrorizmus nyilvánvalóan mindaddig úgysem szűnik meg, amíg kiváltó oka – az izraeli megszállás – él és virul. Ennél lényegesebb, hogy a fal építése, az esetleges kétes értékű hozadékánál jóval nagyobb politikai viharokat kavar, s ha a palesztinok megmakacsolják magukat, és nem önálló államot akarnak, hanem alkalmasint kétnemzetiségű Izraelt, akkor Izrael minden eddiginél nehezebb helyzetbe kerül(het).
Nehezen érti meg valaki a palesztinok érzelmeit s nyomában törekvéseiket, ha nem látta például Ciszjordániát. Látni kell a kopár vidéket és településeit ahhoz, hogy érthetővé váljék, hogyan is változtatta meg a zsidó telepek hálózata az egész régiót, miként alakította át és silányította el a palesztinok életét, akik lassanként idegeneknek, afféle látogatóknak érezhetik magukat ott, ahol születtek. Mert ahol ők születtek, ott például amerikai zsidók élnek most, ahol ők születtek, ott például izraeli katonák arroganciája az úr most, ahol ők születtek, ott például a szőlők és kertek helyében izraeliek építenek falat most.
De nem feltétlenül érzik jól magukat a megszállt területeken élő zsidó telepesek vagy maguk az izraeliek sem. Vagy legalábbis nem mindegyikük. „Szörnyűséges helyzetben élünk mi itt, az erőszak beépült a mindennapjainkba, megváltoztatta az értékrendünket is. Belefáradtunk” – idézte még decemberben a Washington Post című amerikai napilapban egyik izraeli barátját a neves amerikai publicista, David Ignatius. S az amerikai bölcsen hozzátette: megérti izraeli barátja frusztrációját. Sok izraeli belefáradt és kiábrándult. Ez pedig annak a jele, hogy ismét változóban van a hangulat Izraelben is.
A változóban lévő hangulat egyik első egyértelmű bizonyítéka Ehud Olmert miniszterelnök-helyettes novemberi javaslata volt, amely szerint Izraelnek ki kellene vonulnia az általa megszállt területek nagy részéről. És Olmert egyáltalán nem „galamb” politikus; a kormányzó Likud prominense, azé a Likudé, amelytől alig három hónappal korábban még nem állt távol Jasszer Arafat palesztin elnök meggyilkolásának ötlete sem… Aztán maga Ariel Saron kormányfő is megpendítette a kivonulás gondolatát, fájdalmas engedményekről beszélt, aztán arról, hogy a megszállás „szörnyű dolog a palesztinoknak, de Izraelnek is”, ám végül decemberi beszédében megint csak önmaga volt, vagyis egy agresszív, tán az életkora miatt sem túlságosan távlatos politikus arcát mutatta. Pedig akkorra már a Rabbo–Beilin-féle alternatív genfi béketerv is megmutatta: igenis van alternatíva, van lehetőség a két nemzet megegyezésére, és vannak hozzá tárgyaló partnerek is mindkét oldalon.
Azért Olmert javaslata, Beilin sürgölődése, Lapid figyelmeztetése mind-mind azt jelzi, hogy politikai erjedés indult meg Izraelben. Kiderült, megint és immár sokadszor, hogy a konfliktusra nincs katonai megoldás, a palesztinok akciói az izraeli hadsereg ereje és erőszakossága és a fal ellenére is folytatódhatnak (ráadásul immár a hadseregben is akadnak parancsmegtagadók), hogy a zsidó telepek létéért fizetendő ár immár elfogadhatatlan az izraeli gazdaságnak, de a politikának is. „Nem az ideológia diktál most, hanem a szükség” – mondja Jaron Ezrahi, a jeruzsálemi héber egyetem politikatudománnyal foglalkozó profeszszora. Ezrahi szerint Olmerttal, illetve javaslatával az izraeli jobboldal most azt mondja: ha zsidó államot akartok, akkor ki kell vonulnotok a palesztin területekről.
Ez a lényeg, s az izraeli kivonulás további halogatása, a falépítés, miegymás éppen ezért hozhatja minden eddiginél nehezebb helyzetbe a zsidó államot. Mi történik ugyanis, ha a palesztinok megmakacsolják magukat, s azt mondják: jó, ha ti így, akkor mi meg úgy, vagyis nem kell két állam, jó nekünk az egy államon belül két nemzet formula is? Tulajdonképpen ettől tarthat az izraeli jobboldal egy része is; vagy legalábbis ezt jelezheti például Olmert javaslata is.
A palesztinok területeivel együtt ugyanis már ma is arab többség van Izraelben, s a demográfiai mutatók nekik és nem a zsidóknak kedveznek. Több gyermek születik az arab–palesztin családokban, mint a zsidókéiban. Egy esetleges Nagy-Izraelben – amely magában foglalná Ciszjordániát és Gázát, illetve az ott lévő zsidó telepeket – a palesztinok lélekszáma már most jóval több lenne, mint a zsidóké. Arafatéknak – elvileg persze – nem is lenne olyan nagy szükségük egy önálló kis államra, elég lenne, ha a kétnemzetiségű Izraelen belül követelnék a választójogot, az egy ember egy voks jogát. Ez feltételezhetően Izrael mint zsidó állam végét jelentené. Ezt a lehetőséget egyébként, mármint a kétnemzetiségű, palesztinoknak és zsidóknak otthont adó Izrael állam kialakítását újabban elsősorban baloldali izraeli értelmiségiek fel is vetik (például a Hárec című lapban Meron Benvenisti és Haim Hanegbi); ámbátor komolyan veendő realitásként senki nem számol ezzel Izraelben. Egyelőre. Vagy Izrael is magáévá tenné azt, amit 1993-ban Az új Közel-Kelet című könyvében Simon Peresz írt a nemzetállamok végéről és az új, regionális alakulatokról, amire Nyugat-Európa mutatná a fényességes példát? Nehezen hihető.
Pedig meglehet, hogy végső soron éppen ezt érné el azzal, ha fallal falakat emel a palesztinokkal kötendő megállapodás elé. De az is meglehet, hogy Ariel Saron kormányfő szintén nagyon is tisztában van ezzel, s az egyik-másik zsidó telep kiürítéséről hozott – a szélsőséges telepesek és egynémely kormánytag felháborodását is kiváltó – döntése e felismerésnek (is) tulajdonítható.