Az ország kormányozhatatlan járműként sodródik

Valljuk be, erre még a legkritikusabb ellenzéki gondolkodók sem számítottak: a Medgyessy-kormány gazdaságpolitikája szinte minden fronton vesztésre áll. Olyannyira, hogy ez a tény egyre komolyabban vetíti előre a második restaurációs kormány bukását. A kormánypártok vereségéért azonban igen nagy árat kell fizetnünk: az ország kormányozhatatlan járműként sodródott le a gazdasági növekedés útjáról, miközben egyensúlyi mutatóink is drámai mértékben romlanak. Ismét meg kellene barátkoznunk a növekvő inflációval, amiről pedig már azt hittük, hogy hosszúra nyúlt rémálomként hagyhatjuk magunk mögött. Az államkassza üresen kong, hiányát – hosszú évek után először – ismét csak az eladósodás növelésével lehet mérsékelni. A fizetési mérlegünk, ami az ország teljesítőképességét mutatja a nemzetközi gazdasági környezet erőterében, szintén többéves mélypontján van, és még azt sem lehet mondani, hogy elértük volna a gödör alját. A folyó fizetési mérleg hiányát – az Orbán-kormány időszakával ellentétben – nem ellensúlyozza masszív tőkebeáramlás, sőt: erősödő tőkemenekülést figyelhetünk meg, a kormány gazdaságpolitikájába vetett hit elvesztésének jeleként.
Mi történt itt másfél év alatt?
A kérdés annál is jogosabb, mert a ma kormányzó pártok a választási kampányban – némi kötelező aggályoskodás mellett – alapvetően jónak ítélték meg a magyar gazdaság állapotát. Valószínűleg komolyan is gondolták, mert különben mivel indokolták volna osztogatási programjuk létjogosultságát és realitását? Az MSZP egyik fő üzenete ugyanis az volt: a gazdaság állapota megengedne nagyobb mértékű osztogatást is, csak az a komisz Fidesz nem engedi, hogy jobban éljenek az emberek. De majd a szegénységpárti miniszterelnök – természet adta szociális érzékenységével, a szocialista szakértelem biztos bázisával a háta mögött – beviszi az országlakosokat a szüntelenül növekvő jólétbe. Ezzel szemben a kormányfő által beígért programból egyetlen célt sikerült teljesíteni: a forint ócsítását. Hát ezt megkaptuk. Hatását nem csak akkor és nem csak azok érzik meg, akik külföldi nyaralásuk alkalmával közvetlenül szembesülhetnek nemzeti valutánk vásárlóerejének gyengülésével. Kevésbé látványosan ugyan, de mindenkit érint az, hogy az euróövezethez történő csatlakozáskor – még ha a kormányzati dilettantizmus, és nem holmi függetlenségvédő törekvés által el is tolódott ennek időpontja – eljön az igazság pillanata. Bizony, amikor átszámítjuk jövedelmünket, nyugdíjunkat, megtakarításainkat, ingó és ingatlanvagyonunkat euróra, akkor nagyon meg fogjuk érezni a jelenlegi (és talán jövőbeli) ócsításból származó értékveszteséget.
Az mindenesetre már lassan egy éve látszik: a „jóléti rendszerváltás” csak üresen csengő blöff volt. Az Orbán-kormány – felelős gazdaként – annyit engedett csupán szétosztani a megtermelt javakból, amennyi még nem veszélyeztette a növekedés fenntarthatóságát. Ez a felelősség a ciklus első felében, amikor a világgazdaság tartós fellendülése kedvező irányú és erősségű szelet biztosított a hazai gazdaságot repítő vitorlákhoz, szigorú pénzügyi fegyelmet jelentett. A második két évben aztán változott a stratégia: mivel a világgazdaság növekedést serkentő folyamatai elerőtlenedtek, a kormány előre menekült. A klasszikus – sokak által divatjamúltnak tekintett, de a gyakorlatban ezúttal is jól vizsgázott – keynes-i logikának megfelelően a gazdasági kormányzat begyújtotta a növekedés belső motorjait, elsősorban a Széchenyi-terv által. Ez volt az a gyakorlat, amelyet a neoliberális szaksajtóban a „felelőtlen kiköltekezés” kezdetének tekintenek, és amit – mint rossz törekvést – a Medgyessy-kormány csak folytatott. Holott ez alapvető tévedés: a Matolcsy-féle gazdaságpolitikában pontosan ki volt számolva minden egyes befektetett költségvetési forint sorsa. Olyan fejlesztési programokat támogatott a kormány, amelyeknél okkal lehetett remélni: az ország számára már néhány éven belül többet hoznak, mint amennyibe most belekerülnek. Vagyis – társadalmi és nemzetgazdasági szinten – megtérülő beruházásokról volt szó. Ezzel szemben a Medgyessy–László– Csillag csapat vagy utána sem számolt a döntések gazdasági következményeinek, vagy pedig nagyon is tisztában voltak vele, de politikai okokból nem tágítottak a korábbi ígérethalmaztól. Az első esetben hatalmas dilettantizmusról, a másodikban jókora adag hatalmi cinizmusról van szó. Nem mintha nem érdemelték volna meg például a közalkalmazottak az 50 százalékos béremelést, csakhogy kevesen kalkulálták bele a várakozásaikba azt, hogy az a fajta életszínvonal-növekedés, amelynek forrásait nem sikerül tartósan biztosítani, hosszabb távon nem sokat ér.
Márpedig a száznapos programok eufóriája után pontosan erre derült fény: a kormány igen hamar megszorító intézkedésekről döntött, amelyek nagysága mára már jelentősen meghaladta a korábbi osztogatások mértékét. Vagyis a kormány – mint afféle rendes bankár – kamatostul veszi vissza, amit adott korábban. A „jóléti rendszerváltozás” tehát üres blöff volt, fedezet nélküli csekk. Képletesen szólva: lehet jól mulatni a nyáron eladott télikabát árából, de attól még télen fázni fogunk.
A kormány gazdaságpolitikájában még a nyomát sem lehet felfedezni bármiféle stratégiának. Feltűnő, hogy a kormányzás koncepciótlanságát, kiszámíthatatlanságát és szakszerűtlenségét még a kormánypártokhoz igazán közel álló kutatóintézetek is igen élesen bírálják. (Ami akkor is figyelemre méltó, ha bírálatuk nézőpontja sokszor alapvetően különbözik a polgári oldal felől érkező kritikákétól, és a megoldást is – természetszerűleg – máshol keresik.) Szinte egyetlen olyan területe sincs a kormányzati gazdaságpolitikának, amely ne kapna csaknem egyöntetű és erőteljes elmarasztalást az elemzők részéről. A kormány maga is érezhette a vele szemben erősödő kritikai nyomást, ezért – bűnbakként – elcsapták gyorsan a pénzügyminisztert. Aki persze valóban felelős a gazdasági helyzet és a kilátások romlásáért, de arról szó sincs, hogy egyedül ő követett volna el lényeges hibákat. A minisztercsere persze kommunikációs szempontból jól kihasználható a piac megnyugtatására, ami félig-meddig be is jött. Jellemző, hogy a kinevezett pénzügyminiszter egyik legnagyobb érdemének könyvelték el, hogy bevallotta az államháztartási hiány reálisan várható mértékét. Ami ugyan rosszabb, mint amennyit a költségvetési törvény előre jelez (amely mértékben egyébként soha egyetlen független kutató sem hitt), de manapság már az is komoly politikusi erénynek számít, ha valaki igazat mond. Vagyis a piacok – a forint akkori erősödéséből kiindulva – olyannyira ki voltak éhezve az őszinte helyzetfeltárásra, hogy a reálishoz közelítő előrejelzést – mint régen tapasztalt jelenséget – még akkor is nagy örömmel fogadták, ha amúgy a helyzetkép ezzel együtt még sötétebbnek tűnik.
Ezen a ponton azonban felvetődik egy döntő fontosságú kérdés: honnan tudta Draskovics Tibor a kenyai pálmafák árnyékában kiszámolni az államháztartási hiány reálisan várható értékét? Tegyük fel, hogy nem a hasára ütött, hanem komoly számításokat végzett (ami nem túl életszerű feltételezés egy szafaris vakáción). De honnan szerezte az adatokat? Az államháztartás folyamatait hitelesen leíró számokat csak a Pénzügyminisztérium tud szolgáltatni. Ez azonban azt is jelenti, hogy a PM szakértőinek már jó ideje tudniuk kellett, hogy a László Csaba által beterjesztett, majd az Országgyűlés által részletesen megvitatott költségvetési törvény hamis számokra épül. Mégis szemrebbenés nélkül végig vitték. Majd kevesebb, mint egy hónap után kijelentik, hogy nem ér a nevem… Itt bizony csúnya átverésről van szó.
Draskovics azonban nem csak hasra ütős hiánybecslésével kápráztatta el a közönséget. A valóságshow-k sikerétől elbódulva kiszavazásos ötletbörzét hirdetett meg, várva a javaslatokat, hogy kitől és mitől lehetne elvenni azt a bizonyos 120 milliárdot. (Érdekes, hogy senki nem kérdezte meg: miért pont ennyi? Megint egy, a semmiből előbukkanó, misztikus szám.) Az akció egyvalamire biztosan jó volt: megtudhattuk, hogy mit utálnak legjobban az emberek. Pénzt ugyanis természetesen mindenki onnan venne el, amit személy szerint fölöslegesnek tart. Sokak számára lenne szimpatikus például a többpártrendszer felszámolása, hiszen mennyivel olcsóbb lenne egy pártot fenntartani, mint féltucatnyit. Csakhogy az efféle áldemokratikus bohóckodásnak az égvilágon semmi értelme: a kormányt éppen azért hatalmazzák fel a választók négy évre, hogy felelős döntéseket hozzon, az információk minél teljesebb birtokában. A költségvetési politikát közönségszavazásra bocsátani több mint szánalmas és nevetséges pótcselekvés.
A kormány a gazdaságpolitikai csetlés-botlásokat megfejelte azzal, hogy a képviseleti demokráciának is adott egy újabb pofont. Az ellenzék által kezdeményezett parlamenti vitanapot egész egyszerűen elszabotálták. Pedig ez jó alkalom lett volna arra, hogy a tanácstalan választókat meggyőzzék arról: a látszat csal, a kormánynak igenis van világos jövőképe, és van stratégiai elképzelése arról, hogyan lehet kikecmeregni a gazdasági pangásból. Vagy mégsem csal a látszat? A vita előli megfutamodás azt tükrözi: a kormánynak bizony van takargatnivalója. Sikerpropagandájuk úgy olvad el a nyilvánosság előtt, mint a vaj a napon. A „szocialista szakértelem” ismét tort ül: a tobzódás és a sodródás terheit – a növekvő államadósság kamatszolgálatát, az elhalasztott beruházások hiányát, intézményeink kivéreztetését, jövedelmünk elértéktelenítését – még unokáink is nyögni fogják.
----------------------------------------------
A szerző közgazdász