Kommunista skanzen

Haláltáborok működnek Észak-Koreában, a foglyokon tömegpusztító fegyverek hatóanyagaival végeznek kísérleteket – adta hírül a BBC riportfilmje. Megrázó, döbbenetes, de valójában nem igazán meglepő állítások ezek, a kommunista diktatúrák szerves tartozékai a lágerek. A „népi” Koreáról keveset tud a világ. Az ország fokozatosan bezárkózott, s a testvéri országokban végbemenő változások után szinte hermetikusan befalazta magát, őrizve a népboldogító eszme romlatlan tisztaságát, annak nélkülözhetetlen rekvizitumaival együtt. A külvilág csak annyit láthat, hogy rettentő méretű ipari létesítmények terpeszkednek a tájban, s a lakosság fülig érő mosollyal imádja a néhai és a jelenlegi vezért. Az uniformisba bújtatott emberek boldogok és elégedettek, s a tíz éve halott Kim Ir Szennél csak egyetlen kiválóbb személyiséget ismernek, a mauzóleumban halhatatlankodó nagy vezető fiát, Kim Dzsong Ilt. Az ostoba és átlátszó propaganda láttán a szabad világ csak zavartan heherészik. Nem ad hitelt az idétlen idillnek, de arra jók ezek a képek, hogy az emberi jogokra oly kényes szabadságbajnokok háborgó lelkiismeretét átmenetileg elandalítsák. Más kultúra, más gondolkodásmód, más mentalitás – biztos jól elvannak.
Észak-Koreában nincsenek jól az emberek. Akikben még élnek illúziók vagy nosztalgia a kommunizmus iránt, azokra ráférne egy helyi tanulmányút. Észak-Korea kiváló adottságokkal bír, természeti kincsekben, ipari nyersanyagokban gazdag, földjei bőséggel teremnek. Ennek ellenére az egy főre eső nemzeti jövedelem nyomorúságos, az utóbbi években rendszeresen éhínség tizedeli a lakosságot. A lenini GOELRO-tervet ekképpen formulázhatjuk: gazdag ország + nyomorgó nép = kommunizmus. De ez esetben nem helyénvaló az irónia. Észak-Korea 24 millió polgára valóban többet, jobbat érdemelne. Mindenesetre a két Koreát összehasonlítva ékes példáját kapjuk annak, hogy mire jutott a testvéri szocialista országok által támogatott népi demokrácia az elnyomó kapitalista rendszerrel szemben. A különbség oly nagy, hogy az összevetés már értelmét veszti. Rohamos fejlődés, gazdagodás az egyik, infantilis és militáns propaganda, éhínség és haláltáborok a másik oldalon. Mindkét oldal eredményeit a koreai nép fegyelmezett, szorgalmas munkája hozta létre.
Becslések szerint legalább kétszázezren sínylődnek a haláltáborokban. Vannak közöttük köztörvényes bűnözők, politikai foglyok, vallási aktivisták, disszidálással próbálkozók s gyermekek is, akiknek csak annyi a bűnük, hogy szüleiket bűnösnek ítélte a rendszer. A hivatalos szervek – ha egyáltalán reagálnak a BBC-ben elhangzott hírekre – természetesen bőszen és felháborodottan tagadni fognak minden „imperialista rágalmat”, visszautasítják az „ellenséges zavarkeltést”. Ez is a kommunista taktika része, minél tovább hazudoznak, ködösítenek, annál nehezebben derül ki az igazság, annál könynyebb eltüntetni a bizonyítékokat, elkenni a felelősséget. Ha sokáig húzzák, arra is van esélyük, hogy megússzák a számonkérést. (A recski haláltábor egykori létezését még a 80-as években is tagadták a magyar hivatalos szervek, nem is vontak felelősségre senkit.) Az észak-koreai haláltáborok létéről csak menekültek beszámolóiból értesült a nagyvilág, konkrét, kézzelfogható bizonyítékok nincsenek. Ki van zárva, hogy nemzetközi szervezetek a helyszínen vizsgálódjanak, adatokat gyűjtsenek, így a Simon Wiesenthal Központ felhívása pusztába kiáltott szó marad.
Az Észak-Koreában elkövetett kommunista bűnöket a nagyhatalmak egyelőre elég jól tolerálják. Pillanatnyilag nem érdekük, hogy a belső viszonyokba beleszóljanak, nyomást gyakoroljanak a vezetőkre a nép életkörülményeinek javítása céljából. Jelenleg kizárólag az észak-koreai atomarzenál leszerelésével foglalkoznak, ami nagy valószínűséggel létezik. Amíg erről tárgyalnak, a kommunista despoták biztonságban érezhetik magukat. Még az sincs kizárva, hogy előbb-utóbb ők is levezényelnek egy rendszerváltozást, és az egykori iszonyatos bűnöket elintézik egy „na és”-sel kísért kézlegyintéssel: ne bolygassuk a múltat.