Parasztmonológ

Szokatlanul csöndes a hátsó udvar a Kertmegi-portán. Máskor harminc-negyven hízónak való vagy már indításra váró disznófalka népesítette a korszerű szállást, most a gazda rámutat három, már úgymond túlsúlyos hízóra, s lehangoltan annyit jegyzett meg: ennyivel megyünk az új esztendőnek. Aztán folytatja, kitakarítottuk a fiaztatót, a három maradék hízó már a családé, aztán nincs tovább. És ráfizetésünk az üres ólak, a tiszta takarmányos, az üres górék mellett négyszázhatvanezer forint veszteség. A puszta földbe ragadtunk. Hogy még egyszer kilábalhatunk-e, még jósolni sem merem. De ilyen mezőgazdasági irányítás mellett annyi hitem sem maradt, hogy nagyobb levegőt vegyek új elhatározásra. Karácsonyra itt voltak az unokákkal a gyerekek, fiam is, vejem is egy nézeten: apám, abba kell hagyni. Nem szóltam semmit, de azt gondoltam: ha az olyan egyszerű volna. Ötvenöt évesen az ember máskor nekilátott volna világot fordítani, nemhogy harminchat hektár termőföld, egy évben százhúsz darab első osztályú, magunk nevelte hízó után mindenfelől azt halljam: abba kell hagyni. Megölik a fél országot, akik ezt prófétálják. De a lehetetlent mozdítani gyengék, kicsik vagyunk. És mondja meg, kihez forduljak? Ott táborozik Pesten vagy hat hónapja egy magunk formájú ember, hogy bejusson a miniszterhez. Hat hónap alatt nem volt Németh úrnak egy félórája. Micsoda vezetőink vannak nekünk? Ezek akkor sem rázkódtak meg, mikor szálltak a hírek erről és arról, hogy öngyilkos lett, felakasztotta magát, nem egy, de már talán tíznél is több csalódott magyar paraszt. Aztán mi következett: előálltak szónokolni a miniszteri székből, hogy az Európai Unió így meg úgy, fel vagyunk készülve, előrehaladott a tájékoztatás, az ország nagyobb felében már tudják a gazdák, mire számítsanak… Fogalmunk sincs, miről beszélnek. Mi egyet látunk, jutunk tönkre, csúszunk lejjebb és lejjebb, holnap eldobolják alólunk a földeket is. Nem tartozom egyetemet járt, ugyanilyen gondokkal küzdő gazdatársaim sorába. De egyet én is tanultam, a latinból jött idegen szó, a miniszter azt jelenti: szolga. A mi nyelvünkre a régiek úgy fordították: az ország szolgálója.
Szóval nem főúr, nem parancsoló, de az ország haladásának előmozdítója. Nézzen csak körül! A miniszter nálunk azt jelenti: megtollasodás, új kastélyok alapozása, jutányos hitelek megszerzése a kisemberek elől, néhol egy egész városrész birtoklása. Régen ezekre mondták: mágnások. Valamikor ehhez kellett az ősök birtoka, most elég lett a piros könyv is. Olvastam valahol a francia elnökről (előtte tábornok volt), hogy egy katonáját nem fogadta kihallgatáson az ezredes. Az nem hagyta a maga igazát, beverekedte magát a tábornokig. Másnap már az az ezredes nem volt hadseregparancsnok. Eszembe jutott az lehetetlen, hogy nálunk a miniszterelnök ne tudjon erről a mi parasztemberünkről. Mi volna az igazság, fogadja őt maga, hallgassa meg, a miniszterének meg mondjon fel. Tudom, ezek csak olyan mesebeli kívánságok, ne álmodozzam én se, de ha már holnap nincs dolgom, mivel töltsem az időmet? Kárhozatra nem élhet senki emberfia, a fél Magyarország nem költözhet a Parlament elé, pedig most a fél országot érintő bajok sokasodnak.
Azt gondolja, magamban nem restelkedem, hogy ideérkezett hozzánk, de még szóhoz sem jutott a köszönés óta, én meg egyre csak mondom megállás nélkül, hogy mi bánt. Ha volna emberség és becsület az ország vezetőiben, nem kellene Mátyás király módra álruhát venni, csak kísérgető autók nélkül, mondjuk vonatról leszállva eljutni közénk, és meghallgatni bennünket. Tele vagyunk félelemmel. Sejtelmünk sincs arról az európai uniós paraszti életformáról. Hát nem ezt kellene tegye minden vezető? De mi már csak ilyenekkel haragítjuk magunkat: nem lesz gázáremelés, és ezt lassan mondom, hogy mindenki megértse – mondta az egyik, mi csak úgy nevezzük, nagyszájú. Hát, majdnem igaza lett. Mert a gázár csak az egyetlen, de a többi, azt még lassabban kellett volna mondja. Szégyenletében be sem kellene menjen még egyszer a parlamentbe. De ez megint csak olyan mesebeli kívánság.
No, megint mondtam egy verset a sorsunkról. De még ezt is hallgassák meg! Egyik testületi ülésünkön a faluban megemlítette valaki a vezetők közül: létre kellene hozni valamilyen segélyalapot a nélkülöző öregek számára, mert úgy megszaporodott a számuk, és olyan nehéz sorsra jutottak, hogy azt mégsem hagyhatjuk. Összenéztünk: miből? Veszteséggel gazdálkodik a község, mert még amit meg kellene kapnunk, azt is megvonták. Hát itt tartunk ebben a boldog új esztendőben, január első napjaiban. Üres a magam jószágszállása, üres a község pénztára, úgy vesszük észre, kiürült az országé is. De hova lett? Vajon meg lehet még fordítani ezt a kilátástalan világot?
Hátha vannak, akik nemcsak a bajokat látják, de az orvosságot is a sebekre.