Változatok az előre hozott választásra

Egy következmények nélküli ország című cikksorozatának legújabb fejezetében (Magyar Nemzet, január 3.) Fricz Tamás felvetette, hogy az európai parlamenti választásokkal egy időben előre hozott országgyűlési választásokat kellene tartani. Fricz arra alapozza javaslatát, hogy az MSZP és Medgyessy Péter koalíciós kormánya hatalmi, erkölcsi, kormányzási és legitimációs válságba került; kiszámíthatatlanná vált a polgárok számára, amivel súlyos belpolitikai válságba sodorta az országot. Fricz javaslata: mivel a kormányváltás után gyökeres változás ment végbe a hatalomra került erők politikájában, és mára már a kormány teljesen kifordult önmagából, az ellenzék – egy lehető legszélesebb és államon kívüli összefogás keretében – nyomásgyakorlással kikényszerítheti az előre hozott választást. Az ellenzéki kényszert az indokolná, hogy a köztársasági elnök két rendkívüli esetben oszlathatja fel az Országgyűlést, amelynek önfeloszlatására a kormányoldal többsége miatt nem lehet számítani.
Kiszelly Zoltán komoly fenntartásokat fogalmazott meg válaszcikkében (Magyar Nemzet, január 12.). Négyévente szokásjog alapján rendeznek Magyarországon választást, amely egyben a demokrácia ünnepnapja. A kormány támogatottságának csökkenése vagy hullámzása, az elégedetlenség növekedése, a csalódottság és kiábrándultság, tehát mindaz, amire Fricz is hivatkozik, a kormányátalakításokkal együtt minden eddigi kormányzati ciklusra jellemző volt. Azt írja, hogy amikor 2002 nyarán a szocialisták előálltak az előre hozott választás ötletével, az az SZDSZ megfegyelmezésére irányuló politikai blöff volt. Emlékeim szerint azonban Medgyessyéket a kirívóan megnőtt támogatottságuk miatt még az év őszén is foglalkoztatta a gondolat, és ők is az európai uniós választások dátumát mérlegelték. A parlamenti többségük birtokában előre hozandó választásra azért lett volna szükségük, mert az uniós csatlakozás kiszámíthatatlan negatív hatásai erősen ronthatják a kormánypártok esélyeit a 2006-ban esedékes országgyűlési választásokon. Egy 2004-es választáson aratott siker után viszont legalább hat évig kormányozhattak volna.
Lehet, hogy kis pártként az SZDSZ sem volt érdekelt a választás előre hozatalában, de az SZDSZ már a 2002-es választást megelőzően az MSZP kontrollálta antifideszes baloldali blokk része lett. A Medgyessy miniszterelnökségét a D–209-ügy miatt elutasító Kis János távozása után pedig Kuncze vezetésével végképp a hatalmi pragmatizmus (minden áron hatalomban maradni, és ezért támogatni a szocialisták kormányzását) és a szocialista ideológiai lélegeztetőgép foglyává váltak a szabad demokraták. A Fidesz pedig még támogatottsága mélypontján is látványosan támogatta az előre hozott választás szocialista ötletét, ami nemcsak kommunikációs sakkhúzás lehetett, hanem annak felismerése, hogy 2004-ig még sok idő van, és addigra a szocialisták kifulladnak a saját maguk diktálta jóléti erőltetett menetben. Az MSZP ezzel 2002 végén már maximálisan tisztában volt, de talán már az önkormányzati választást megelőzően is. A szocialisták belátni kényszerültek: ígéreteikkel megnyerhették ugyan az országgyűlési választást, az erőforrásokat maximálisan kiaknázó osztogatással meg az önkormányzati választást, de az európai uniós választásokig nincs garancia további erőforrások mozgósítására.
Az előre hozott választás tehát nagyon is aktuális stratégiai alternatíva volt, ami azon állt vagy bukott, hogy alkalmas-e a koalíció számára a társadalmi és politikai környezet és feltételrendszer a választás megrendezésére. Abban igaza van Kiszelly Zoltánnak, hogy a négyéves választási ciklusoknak már szinte hagyománya van. Csakhogy az országgyűlési választás egybekapcsolása az európai uniós választással, amivel az MSZP is kacérkodott, és amit Fricz most javasol, éppen ezt hidalná át. Kiszelly végül pont Fricz írásának lényegére nem reagált. Csak addig jutott el kételyei felsorakoztatásában, amivel Fricz mellesleg nem is számolt: egy jobboldali kormányváltáshoz a konstruktív bizalmatlansági indítvány miatt szükség lenne az SZDSZ támogatására. Fricz Tamás azonban számba vette a választások előre hozatalának akadályait, és – kártyás nyelven szólva – tizenkilencre lapot húzva azt javasolta: az ellenzék vezetésével össztársadalmi nyomás alá kell helyezni a koalíciót a választás kikényszerítésére.
Fricz javaslata ellen nemcsak az szól, hogy a kormányoknak eddig minden ciklusban szembe kellett nézniük a társadalmi támogatottság viszszaesésével és az elégedetlenség növelésével. Hanem az is, hogy volt már kormány, amely nagyobb válságot is átvészelt már: az MDF-nek meg kellett birkóznia a taxisblokáddal, majd az ellenzékkel való konszenzuskényszer kihívásával (lásd Moncloa-paktum), a Torgyán-féle kisgazdapártnak a koalícióból történő kivonulásával, a chartatüntetésekkel, a Csurka-dolgozat miatti nemzetközi botránnyal, Csurkáék kizárásával, valamint az első számú tekintély, Antall József halála miatti bizonytalansággal. (Horn Gyulának az SZDSZ többszöri lázongását kellett kezelnie és a fenyegetést, hogy felmondják a koalíciót. Orbán Viktornak pedig a nagyobbik koalíciós partner, a kisgazdapárt szétmállása okozott súlyos fejfájásokat.) Egyáltalán nem kizárt, hogy a Medgyessy-kormány túlélési képessége is számottevő. Az SZDSZ miatt nem várható és nem generálható kormányválság, vagyis Medgyessy és uralmi csoportjának megbuktatása, ami egy akár jobboldali (de SZDSZ-támogatta) kormány megalakulásához is vezethetne. Rögtön megjegyzem: kormánybuktató radikális ellenzéki és össztársadalmi összefogással már kudarcot vallott a charta 1992-ben és 1993-ban. Az Antall-kormányt ugyan komolyan megrendítették, hiszen nyomásgyakorlásuk kényszerítette ki Csurkáék eltávolítását, de Antall majdhogynem kisebbségi kormánya (a kisgazda 36-ok tartották fenn a koalíciót) és az MDF nem bukott meg az 1994-es választások előtt.
Mégis azt mondom: Fricz Tamás javaslata nem nélkülöz minden alapot. Ha nem sértem meg őt, hadd hivatkozzak arra, hogy Németh Péter a Magyar ATV-n egyszerűen butaságnak tartotta az ötletet. Én ebből arra következtetek, hogy Fricz javaslata a szocialista holdudvar elevenébe vágott. Fricz Tamás azonban nem számolt a gyakorlati politikai alternatíva sikeres kivitelezésének feltételeivel. Az ellenzék prominensei mindeddig nem kacérkodtak ilyen gondolattal, és rendkívül rövid idő alatt kellene a lehető legszélesebb társadalmi koalíciót összekovácsolni és hatékonyan működtetni ahhoz, hogy az uniós választással egy időben lehessen kiírni országgyűlési választást. A kormányra nyomást gyakorló koalíciónak a konfliktuskeresés politikáját kellene folytatnia, viszont a 2002-es választás utáni tapasztalatok azt mutatják, a társadalom nem igazán fogékony arra. Az MSZP éppen ezért lovagolja meg folyamatosan a megbékélést, az árokbetemetést, a kiegyezést, az összefogást. Fricz mintha felülértékelné a társadalom elégedetlenségét és konfliktuskészségét. Azt ugyanis nem állítja, hogy az elégedetlen és kiábrándult társadalmi csoportokat (munkavállalók, nyugdíjasok, gazdák, közalkalmazotti értelmiségiek, diákok stb.) képviselő szervezetek részéről is lenne ilyen igény a kormány megbuktatására.
Ami szóba jöhet első pillantásra: a továbbra is kétségtelen tekintéllyel rendelkező Orbán Viktor a két választási forduló közötti módszerrel mobilizálja a mozgósítható csoportokat és rétegeket. De vajon Orbán felvállalna egy ilyen szerepet? És elég lenne-e az ő tekintélyére hagyatkozni? A konfliktuskeresés és mobilizálás politikájával még az a gond, hogy a kormányerők valószínűleg erre várnak. Kiszelly nem véletlenül hivatkozott a balliberális média ellenszelére, amely a jobboldal meggyőződése szerint is túlsúlyban van. A 2002-es választások egyik nagy tanulsága a félelmi pszichózis keltésének hatékonysága volt. Véleményem szerint a félelmi faktor – s különösen a MIÉP-pel való riogatás – miatt az akkori kormánypártok sok százezer szavazatot vesztettek. A Fidesznek viszont akkor sem volt és most sincs ellenszere a baloldali pszihóziskeltésre. (A Magyar Nemzetben Lovas István mutatott rá többször a Fidesz kommunikációs gyengéire.) További probléma, hogy a jobboldal jobboldala fegyelmezetlen, rendszeresen történik olyan, amit a baloldal és sajtója sikeresen tematizál, hogy a „megbékélést” és „nyugalmat” hirdető kormány jegyében lejárasson minden ellenzéki aktivizmust.
Csakhogy az is igaz, hogy január közepére drámaian megváltozott a politikai és gazdasági közhangulat. A lakosság közel kétharmada szerint az országban rossz irányba mennek a dolgok. Medgyessy Péter népszerűsége drasztikusan visszaesett. A megkérdezettek egyre inkább a Fidesz győzelmét jósolják, ha most lennének a választások. A szabad demokrata szavazók kiábrándulni látszanak, s még a szocialisták táborában is nőtt a pesszimisták aránya. A zászlóégetés tendenciózus tematizálásával párhuzamosan mezőgazdasági termelők ezreit és tízezreit fenyegeti, hogy koldusbotra jutnak. Az egészségügyiek demonstrációi után országos gazdatüntetések várhatók. A média nagy részének figyelmét az sem keltette fel, hogy az MSZP lojális szövetségese, a szavazókat futószalagon szállító Munkáspárt is megelégelte, hogy baloldaliságára és szociális érzékenységre hivatkozva asszisztáljon az MSZP-nek. Thürmer Gyula kimondta azt, amit a kormánybarát sajtónak a zászlóégetés miatt nem akaródzik a nyilvánosság minden lehetséges fórumán tárgyalni: A Medgyessy-kormánynak mennie kell.
Az előre hozott választás nemcsak azért nem nélkülöz minden alapot, mert a kormányzat fél a csatlakozás hatásaitól, hanem azért is, mert a kormányoldal politikai bázisának is megrendült a bizalma és önbizalma, és a kormánypártok arról tesznek tanúbizonyságot, amivel egykor az Antall-kormányt ostorozták: kormányzóképességük komoly hiányosságairól. Mindezek együtt lehetnek a döntő tényezők. A gazdaságpolitikailag impotens és morálisan elhasználódott kormányoldalt befolyásolhatja a támogatottságának beszűkülése és a tiltakozás növekedése, de érdekeltté is kell válnia a választások előre hozatalában: éreznie kell, hogy nem éri meg várni 2006-ig, mert az akkor esedékes választáson sokkal többet veszíthet. A társadalomnak is hasonlóan kell kalkulálnia. És ezt a haszonelvű kalkulációt befolyásolhatja a ellenzék, amely így az uniós választás után, még 2006 előtt tehet pontot a válságról válságra bukdácsoló, de annak menedzselésére egyre alkalmatlanabb Medgyessy-kor-mány történetének végére.
-----------------------------------------
A szerző politológus