A nemzeti érdek és az unió bővítése

Mit mondhatunk május 1-jéről? Számos elemzővel együtt azt vallom, hogy a soron következő bővítés lesz az Európa-projekt legfontosabb eseménye. Miért olyan fontos ez? Mert az alapító atyák vágyait és álmait valósítja meg, melynek annak idején Jalta vetett gátat. Milyen fejleményei lesznek ennek? Milyen hatása lesz tíz új tag felvételének az európai integráció folyamatára? Bár sokan közülünk ötven évig áhítozva vártunk erre az újraegyesítésre, ez nem jelenti, hogy a fent említett kérdésekre egyértelmű a válasz. Úgy gondolom, hogy a jelenlegi tagok közül néhány jelentős ország, Franciaország és Németország csak most, a bővítés küszöbén kezdi sejteni, mivel jár együtt május elseje. Ahhoz, hogy megvitathassuk a bővítés lehetséges hatásait, először néhány szót kell ejteni arról, mi is volt az Európa-projekt.
Természetesen számtalan álláspont alakult ki erről. Az én véleményem szemben áll az egymással homlokegyenest ellentétes, hagyományos magyarázatokkal, melyek az európai integrációt föderalista vagy kormányközi jellegűnek tartják. Szerintem a folyamat egy tudatos és egy nem tudatos fejlődés eredménye.
A nyugat-európai országok intézményes közössége először a békéhez, majd pedig – a gazdasági integráció segítségével – egy magasabb életszínvonal eléréséhez szolgált eszközként. Hangsúlyozom, gazdasági integráció segítségével. A kísérlet új volt, mert az alapítók, például Jean Monnet idealizmusa ellenére ez elsősorban gyakorlati feladat volt. Miért? Mert a béke eléréséhez – a deklarált szándékokon és írott dokumentumokon túl – Franciaország és Németország önkéntes összebilincselését is szükségesnek tartották. Ez azért volt radikális, mert a nemzeti hatáskörök és a szuverenitás bizonyos elemeinek egy közös főhatóság alá rendelését foglalta magába – először az európai szén- és acélközösség keretében.

Két ok, amelyet megfontolhatunk

A fejlődés eredményeként a közösség az 1960-as évek végére elérte elsődleges célját. Talán elcsépeltnek hangzik, de ez mit sem von le az állítás helyességéből: akkortól kezdve napjainkig túl gyakran vettük természetesnek azt, hogy Franciaország és Németország a közös integrációnak köszönhetően nem keverednek háborúba. Ennek következtében az európai integráció lelkét jelentő legfontosabb célok észrevétlenül a háttérbe sodródtak. Az eszköz vált céllá: a gazdaság integráció az egész projekt kiindulópontja lett és a későbbi működését volt hivatva áthatni. Igen ám! Itt a történelem humorérzékére találunk példát. Épp a nyolcvanas évekre a közösség szembe-találta magát a peresztrojkával, a glasznoszttyal, Magyarország egyoldalú döntésével a vasfüggöny lebontásáról. Európa, egész pontosan Nyugat-Európa vezetői hirtelen két égető kérdéssel szembesültek: milyen választ adjon Európa az 1980-as évek végi történelmi változásokra? Mit lehet válaszolni arra a megkerülhetetlen kérdésre, hogy miért ne egyesülhetne Európa?
Természetesen gyökeresen új gondolkodásra volt szükség, és az eredmény valóban forradalmi volt: az 1991-es maastrichti szerződés. Miért volt ez gyökeresen új? Mert teljesen átrajzolta a közösség belső szerkezetét. A közös kül- és biztonságpolitika (CFSP) vált az egyik alappillérré, míg a gazdasági integráció, mely a megelőző húsz évben meghatározta a közösség gyakorlati identitását, az integráció három pillérének egyike lett. Ha ehhez az átszervezéshez hozzávesszük azt a számos társulási megállapodást, melyeket az elkövetkező években írtak alá, nyilvánvalóvá válik, hogy az unió magasabb szinten kezdett továbbfejlődni. Mindez 13 évvel ezelőtt történt, és most az Európai Unió legnagyobb bővítése előtt állunk, mely az uniót gazdasági értelemben – hangsúlyozom: gazdasági értelemben – az Egyesült Államok egyenrangú partnerévé teszi. Ez a bővítés más lesz, mint az eddigiek. Miért? Két okból kifolyólag: az egyik, hogy kik a tagjelöltek, a másik pedig, hogy milyen reformokat kíván a bővítés a meglévő rendszerekben, a közös agrárpolitikában.
Miért teszik ezek a jelöltek különlegessé május elsejét? Mi a közös bennük? Néhány elemző szerint határjellegük. Az említett országok esetében kultúrák találkoztak az elmúlt évszázadok során. Vegyük például Magyarországot. Ez az ország ezer éve alakult meg keresztény királyságként egy pogány, nomád társadalomra épülve; ez az ország a keresztény közösség védőbástyája volt; tatár, török, osztrák, német, orosz és végül kommunista ostromot és megszállást kellett elviselnie. Az új tagok hasonlítanak egymáshoz abban, hogy túl sokat szenvedtek a történelem során. De véleményem szerint ezek a megpróbáltatások a javukra szolgáltak. A különböző kulturális hatások következtében kialakult határjelleg közvetlenül formálja az őshonos kultúra jellegét. Ennek egyik legmeggyőzőbb példája, hogy ha Magyarországon valaki komoly tudományos értekezést akar kiadni, akkor a lábjegyzetekben német, olasz, francia, orosz és angol-szász kutatókra kell hivatkoznia. Nem elég csak brit vagy csak magyar hivatkozás feltüntetése. Vessük össze ezt a mai angliai vagy amerikai gyakorlattal: a tudományos publikációkban egyfajta elkülönülés vált jellemzővé, a kutatók érveik alátámasztására szinte kizárólag saját nyelvi és kulturális közegükből származó munkákat idéznek. Elkényelmesedtek, ami annál inkább meglepő, hiszen hetven, de még ötven évvel ezelőtt sem ez volt a gyakorlat nyugaton. Ezért meggyőződésem, hogy – ez idő szerint – az Európai Unió új tagjainak helyzeti előnyük van az unió jövőjéről, identitásáról folyó vitában.

Társadalmunk határjellege előnyt jelent

De nem csak társadalmunk határjellege fogja jól szolgálni az uniót. Nem szabad alábecsülnünk egy másik, nagy hatással bíró tényezőt sem: a kommunizmusról szerzett közös tapasztalatot. Mit nevezhetünk a négy évtizednyi szélsőbaloldali diktatúra következményének? Számos nyilvánvaló következmény van, sok ellentmondásos, sok paradox, melyek együtt meglehetősen vegyes képet mutatnak. Bár a kommunizmus következtében társadalmaink politikailag éretlenebbek nyugati társaiknál, más téren érettebbnek bizonyulnak. Ez utóbbi különösen igaz a központosítás következtében kialakult szkepticizmusra, amely befolyásolja az európai integrációval kapcsolatos hozzáállásunkat. Hazánkban és Lengyelországban a jobboldali politikai elit jelentős hányada képvisel sajátos hozzáállást az unióval kapcsolatban, különösen, amikor a fair play kerül szóba. Ezért azt gondolom, a jövőben rendszeresen lehetünk majd szemtanúi annak, hogy bizonyos kérdésekben az új EU-tagok összefognak és határozott, kompromisszumot nem ismerő álláspontot képviselnek. Ez az, amit a nyugat-európai politikusok, köztük Jacques Chirac, későn észleltek a folyamatban. Ennek mégis pozitív hatása lesz az unióra. Miért? Mert a sokszínűség hasznos. A homogenizáció könnyen válhat elnyomóvá vagy zsarnokivá. Ezért gondolom azt, hogy az örök vita – föderalista vagy kormányközi Európa – annyira mulatságos. Május 2-től ez már irrelevánssá válik.
A kiterjesztett, állítólagos föderalizmus lehetőségének felmérésében a közös kül- és biztonságpolitika volt a lakmusz teszt. A maastrichti szerződés eredeti példányát lapozgatva nyilvánvaló, hogy ez valójában nagy eszmékről szólt. Érdemes összehasonlítani a harmadik pillér, a bel- és igazságügy lényegi tartalmát a második pillérével. Az előbbi meglehetősen gyakorlatias: a kábítószer-csempészet, a szervezett bűnözés, az emberkereskedelem elleni harc összehangolásáról szól. Ugyanakkor a CFSP-ről szóló fejezetben nem találhatók ilyen jellegű részek; ehelyett konkrét céljai mindössze a stratégia, a demokrácia és jogállam fenntartása megfogalmazásáig terjed. Éppen ezért volt sikertelen a gyakorlatban. Az iraki rendteremtés gyászos bukása a legjobb példa arra, mennyire irreális egy ilyen cél. A részletezett közös feladatok és prioritások hiánya jól mutatja, hogy szinte majdnem lehetetlen jelentős közös kül- és biztonságpolitikát létrehozni egymástól annyira különböző országok között, mint Írország vagy Dánia, nem beszélve Franciaországról és Nagy-Britanniáról. Ha azt gondoljuk, hogy ez mégsem így van, kérem, javasoljon valaki egy jelentős, Portugália és Észtország nemzeti érdekeit összeegyeztető programot, amire a CFSP-t építeni lehet. Ez lesz az új Európai Unió realitása. Még több, egymástól eltérő, erős nemzeti érdek bevonása a közösségbe de facto kormányközi jelleget ad majd az uniónak.

Az Európa-projekt lényege

Hacsak, és itt rejlik az igazi veszély, az unió integrációs menetrendjét nem a választott tisztviselők, vagy a választott, de a társadalom többségét gondolkodásban jóval megelőző képviselők mesterségesen erőltetik. Őszintén szólva a 40-es és 50-es években az alapító atyák gondolatai megelőzték az általuk képviselteket, és akkoriban még beismerték, Monnet álmát idézve, hogy „az emberek fejében csendes forradalmat” akarnak megindítani. De azok más idők, más körülmények voltak. A megszülető irányelvek pontosan azért voltak megvalósíthatók, mert egy világháború utáni környezetben éltünk. Ötven évvel ezelőtt egy államférfi képességeit az határozta meg, hogy mennyire tudott távlatokban gondolkodni. Sajnos 2004-ben a politika és a politikai vezetés már egy másfajta tevékenység. Az előrelátást igen gyakran felváltotta az a meggyőződés, hogy a politikai vezetésnek azt kell nyújtania a polgároknak, amit azok az utolsó közvélemény- kutatási adatok szerint akarnak. Ezért is, ahhoz, hogy hiteles és legitim maradhasson, az Európa- projektnek határt kell szabnia a túlságosan futurisztikus gondolkodásnak – bármennyire is nemes az.
A EU – a bővítés eredményeképpen – egy többsebességű és többféleképpen értelmezett Európai Unió lesz. De ez rendben is van, hiszen ez már ma is az EU realitása. Mi egyszerűen még több változatosságot viszünk az értelmezések sokaságába. Az utóbbi években többen hasonlították az EU-t, ezt az állandóan mozgó intézményt valamilyen járműhöz: akár buszhoz, akár vonathoz. Most is lehetne egy ilyen hasonlatot használni. Az EU új tagállamai lesznek a jármű sebességváltójának hatodik sebessége. Lehet, hogy ez nem lesz a leggyorsabb sebesség, de egy olyan lehetőség, ami nagyobb választékot biztosít közös járművünk vezetéséhez.

A szerző a Fejlődő Demokrácia és Nemzetközi Biztonsági Intézet igazgatója ([email protected])