Átrendeződés a jobboldalon

A posztkommunista-balliberális koalíció alig két év alatt jól érzékelhető társadalmi-gazdasági és erkölcsi válságba sodorta Magyarországot. A kádári elit magával hozta a kádárizmus áporodott, fullasztó – sokak számára jól ismert – levegőjét. A magyarság életkedve megcsappant, a társadalom jelentős része ingerülten és rosszkedvűen éli napjait. Az MSZP és az SZDSZ kormányzását már nemcsak nyugati bankcsoportok minősítik rossznak, de az EU-csatlakozással foglalkozó bizottságok is jelezték a negatív tendenciák erősödését. A kritikus helyzetre adott válaszul az ellenzéki pártok is aktivizálódtak, és gyorsuló ütemben kezdték keresni a lehetséges kitörési pontokat.
A legvilágosabb stratégiával a Fidesz rendelkezett. A párt vezetőit érthetően sokkolta a 2002-es – váratlanul elszenvedett – választási vereség. Az ezt követő elbizonytalanodás után a pártnak mégis sikerült előrelépnie, és a néppárttá válással új szakaszt nyitnia a Fidesz történetében. Az átalakulás okozta feszültség ma még jól érzékelhető, de az már most vitathatatlan, hogy a Fidesz – Magyar Polgári Párt átalakulása sikerrel járt, így ma Magyarországon a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség a politikai jobboldal meghatározó és integráló ereje. A Szövetség az egyetlen jól szervezett jobboldali erő, annak ellenére, hogy az átalakulás során a párt ideológiai kontúrjai kicsit elhalványultak. Ettől függetlenül a Szövetség valódi erejét ma is az adja, hogy elnökét Orbán Viktornak hívják. A volt miniszterelnök népszerűsége olyan szociológiai tény, amely előbb vagy utóbb úgyis politikai realitássá vált volna, függetlenül attól, hogy ki hogyan vélekedik róla. Nem véletlen, hogy az egész átalakulási folyamatot Orbán Viktor kezdeményezte és kontrollálta.
Kétségbevonhatatlan tény, hogy a magyar társadalom kettészakítottságát jelző kétpólusú politikai pártszerkezetben a kis pártok egyre inkább teret veszítenek, jelentőségük, befolyásuk folyamatosan csökken. Természetesnek tekinthető, hogy a végső megsemmisüléstől való félelem jelentős feszültségeket és irracionális lépéseket indukál az érintett szervezetekben, illetve azok vezetőiben.
Nehéz más ésszerű magyarázatot találni ugyanis arra, ha egy politikai párt nyilatkozatban helyezi kívül magát azon a létező politikai struktúrán, amelynek törvényszerűen ő maga is része. Dávid Ibolya – és maroknyi csapata – megpróbál másnak, jobbnak és hitelesebbnek feltűnni másoknál. Ők normális Magyarországot akarnak, ahol az „MDF a nemzeti párbeszéd kovásza”. A csendes többség nevében lépnek fel a „két acsarkodó, nemzetrontó párt ellen”. Dávid Ibolya nem akar „sem alkuköztársaságot, sem két Magyarországot”. Állítása szerint a két nagy párt sokban hasonlít egymásra, ráadásul a színfalak mögött rendszeres háttéralkuk biztosítják a folyamatosságot. Dávid Ibolyának lényegében igaza van, csak a résztvevőket és az időpontot illetően téved. Az általa sugalmazott kiegyezés ugyanis ’90 és ’94 között jött létre, de nem a Fidesz és az MSZP, hanem a kormányzó MDF és az utódpárt MSZP között. A végeredmény ismeretében ugyanis aligha vitatható, hogy az állami vagyon magánkézre adása során az MDF akkori döntéshozóinak egy része valóban kiegyezett az MSZP mögött álló késő kádári elittel. Ennek logikus következménye, hogy a privatizáció igazi nyertesei az előző rendszer haszonélvezői lettek.
De a türelmetlenség, a rossz helyzetfelismerés és az aránytévesztés nem csak a régi pártok jellemzői. Az új jobboldali pártok közül kétségkívül a Jobbik Magyarországért Mozgalom alakulását kísérte a legnagyobb érdeklődés, ám e párt vezetői sem tudtak megfelelni az elvárásoknak. Növekvő népszerűségüket hamar eljátszották, jobboldali szimpatizánsaikat pedig elbizonytalanították. Ennek egyik legfőbb oka, hogy másfél évvel a választások után az MSZP és az SZDSZ támadása helyett a kelleténél többet foglalkoztak az átalakuló Fidesz – egyébként meglévő – hibáival. Ma a magyar társadalom egy jelentős része az MSZP– SZDSZ-kormánykoalíció távozásának biztosítékát a Fideszben, illetve Orbán Viktorban látja. Ezt a tényt lehet vitatni, de politikai döntéseknél figyelmen kívül hagyni súlyos hiba. Tűzharcban nincs idő tárgyalásokra. A posztkommunista–balliberális hatalomgyakorlók és szövetségeseik folyamatosan nyomás alatt tartják politikai ellenfeleiket. A Jobbik saját helyzetét tovább nehezítette az EU-választásokra kidolgozott és szinte kommunikálhatatlan álláspontjával, amelynek lényegi üzenete: a szavazásra jogosultak maradjanak távol a szavazóurnáktól, mert csak így teremthető meg egy újbóli csatlakozási tárgyalás esélye… Az Orbán Viktort és a jobboldali pártokat kormányváltásra felszólító nyílt levél közzététele pedig a helyzet teljes félreértésén alapul. Magát komolyan vevő politikai erő hogyan gondolhat arra, hogy 2004 Magyarországán egy össznépi összejövetel segítségével leváltható a kormány? Aki ma forradalmi helyzetet érzékel, annak finoman szólva is rendkívül hiányosak a politikai és társadalmi ismeretei. A Jobbik vezetői által elkövetett hibák a szervezet létét veszélyeztetik. Pedig ügyes taktikázással elfoglalhatták volna a Fidesztől jobbra lévő politikai teret, de a realitásokon nyugvó professzionális politizálás és a politikai homokozóban való játszadozás között lényegi a különbség.
De mit gondoljunk az előre hozott, rendkívüli választásokat szorgalmazó politikusokról és politológusokról? A felvetés kétségkívül érdekes, az időközi, előre hozott választás valóban nem az ördögtől való, csak az előfeltételek hiányoznak: a robbanásveszély, az elégedetlenkedés nagyságát jelző állandó tömegmozgalmak, valamint a kormánypártokban meglévő változtatási (lemondási) szándék. A parlamenti számarányokról nem is szólva. A miniszterelnök nyilvánvaló alkalmatlansága, a romló gazdasági helyzet, a növekvő társadalmi feszültségek és a kormánypártokban zajló csetepaték sajnos önmagukban nem elegendők a kormány leváltását lehetővé tevő időközi, előre hozott választások kiírására. Ez a hatalomgyakorlók belátása és akarata nélkül nem megy. Az MSZP–SZDSZ-kormány politikai legitimációja ugyanis vitathatatlan, miután 2002 májusában őket hirdették ki a választások győztesének. Igaz, azóta sem kormányoznak, csak kapkodnak és improvizálnak. Kétségkívül ez a rendszerváltozás utáni korszak leggyengébb kormánya, de még sincs kormányválság, mert a hatalommal együtt járó előnyök megtartásáról a hatalomgyakorlók nem kívánnak önszántukból lemondani. Az SZDSZ – és a mögötte álló érdekcsoportok – végképp nem. Naivitás vagy tudatos megtévesztés azt állítani, hogy az SZDSZ „elvi politizálást folytat”, ezért most szakításra kerülhet sor a két kormánypárt között. Az SZDSZ még akkor sem szakított a posztkommunistákkal, amikor kiderült, hogy Medgyessy Péter miniszterelnök azonos a D–209-es számú szigorúan titkos ügynökkel. Néhány SZDSZ-es politikus – Fodor Gábor, Gusztos Péter stb. – továbbra is eljátszogathat a politikai homokozóban, ám a Kuncze Gábor által tolmácsolt döntéseket továbbra is Pető Iván és Magyar Bálint hozza. E triumvirátusnak meg már régen nincsenek elvei, csak érdekei. Ugyanez elmondható az MSZP vezérkaráról is. A válság mélyülése miatt sok minden megtörténhet: akármikor meneszthetik a szinte már komikus Csillag Istvánt, Keller Lászlót, Szanyi Tibort stb. A miniszterelnök és a pártelnök(ök) lecserélése is bármikor megtörténhet.
De a kormány marad, mert ez a kádári szocializációjú posztkommunista–balliberális elit két dologhoz ért leginkább: a hatalom megszerzéséhez és megtartásához. Ezért gyors erkölcsi elhasználódásuk, tehetségtelenségük és alkalmatlanságuk ellenére valószínűleg csak 2006-ban távoznak majd megszégyenülten.
Nehéz idők jönnek.

A szerző politológus